Egyszer régen,  nagyon régen, még valamikor az előző életem előtti életemben, jártam egy kozmetikusnál. Puccos, exclusive szalon, de egyszer mindent ki kell próbálni alapon gondoltam belefér. De nem is ezzel szeretném untatni a Nyájas Olvasót természetesen.

Lehetőségem nyílt rá, hogy szinterápiás masszázst kérjek. Ennek az volt a lényege minden egyéb hókusz-pókusz mellett, hogy az adott hangulatomnak, kedélyállapotomnak megfelelő szint kellett kiválasztanom a szivárvány szinei közül és az alapján áll össze a kencék sora...

Kedvenc, minden állapotban a leginkább hozzám közelálló szinemet, a lilát választottam. Akkor ha jól számolom, már három éve éltem ennek a szinnek mindent alárendelő bűvöletben (legyen az smink, ruha, cipő, lakberendezés). A kezelés során szó szót követett és mindenféle - a kezeléshez tartozó - mantrázások során kiderült, hogy minden szin hordoz valami jelentéstartalmat. A lila a változás, a változás keresésének, vágyának a szine.

Akkor maximum jót mosolyogtam ezen...

...a napokban egy számomra fontos beszélgetés során valahogy előóvakodott ez az emlékkép a tudatos és tudattalan határmezsgyéjéről...

Elgondolkoztam....

Valójában tényleg az akkori életemet az határozta meg, hogy ha nem is tudatosan, vágytam valamifére változásra... talán a megállapodatlanság megváltoztatására és a valaki melletti megállapodás nyújtotta biztonság érzésére... körülbelül négy éve engedtem el a lila szint az életemből, a kedvenc arabmintás felsőm jelképes leselejtezésével, erre a mozdulatra határozottan emlékszem...

...mint ahogy arra is, hogy három éve megszállotja vagyok a vörös szinnek, ha egy ruhadarabról harsog a piros éltető ereje, mint a vér zubogása, szinte érzem dobolni a fülemben a szivem hangját.

Tudom mit jelent ez... a változás vágya elmúlt... mert elmúlhatott... van egy igazodási pont, aki a megállapodottságot jelenti az életemben... először egész pici pötty volt, most méteres Picipötty már... nem kell változás, ő a világom tartópillére, amitől minden és mindenki mosolyog, akinek köszönhetően a feltétlen szeretet fogalma materializálódott, aki folyamatosan tanit engedni, elengedni, megengedni, kiengedni...

...és remélem, mielőbb megtanit beengedni is...

Régóta nem irtam, se komolyat, se semmilyent...

...oka van mindennek... egy hete küzdünk a visszatérő kórral: a 41 fokos lázat már leküzdöttük szerencsére, de még vívunk sok csúnyasággal...

...azonban tegnap este olyan édes élményben volt részem, hogy minden bajság ellenére is erőt adó vidámság töltötte be nálunk a nappalit egy időre:

Este a kicsi fáradt Aprónép a szobában pihent én meg a Hiradó idejére újra kislány lettem, belehajtottam a fejemet Édesmami ölébe, hagytam, hogy simogasson, elüzve sok rossz gondolatot. Aztán az apró lábak kitipegtek és a helyzet felmérése után ellentmondást nem tűrően elkezdett az apró lábak tulajdonosa lefelé rángatni a kanapéról, a kényelmes anyai babusgatás ellazitó nyugalmából. Némi ellenállás után megadó hangon kérdeztem meg:

- Hát képes vagy lerángatni Édesanyát a földre? Ha leesek a földre megfázom...

Pár másodperc gondolkozás következett (a reakcióidő romlása egyértelműen a betegségnek tulajdonitható), majd váratlan mozdulattal kihúzta Édesmami háta mögül a párnát, a földre dobta és lerángatott rá...

- Moszt máj nem a föjdje eszel...

Mit lehet erre mondani? Nincs kérdésem, Tanár úr kérem :o)

Azt hiszem, nem csak a felnőtteknek kijáró sajátosság, hogy néha jobb formában vannak, mint máskor: így van ez életünk értelmeivel is. Természetesen az is előfordulhat, hogy a pokoli vasárnap este és hétfő után üditő és lehengerlő volt a tegnap esti és ma reggeli sziporka-áradat:

1/

Folyamatban az esti lefekvés, én már csak "csendes üzemmódban" asszisztálok a demégegyutojszóóót - vonatozáshoz. Fekszem a franciaágyon, Édesmami derékszöget bezárva a lábaimmal szintén áhitattal szemléli a kicsi ember komoly összpontositását.

Apróság egyszercsak odamászik hozzám, mélyen a szemembe néz és megkérdez:

- Mije dondojsz, Édeszana? Mi van a fejedben?

- Hát, tudod, Édesem, sokminden járt most a fejemben, a felnőttek már csak ilyenek...

Kicsit elgondolkozik, majd számára kedvezőbb választ keres:

- De mi van a fejedben? ...Pijosz vonat van a fejedben... hozzátaptojódik a zöld kocsihoz... jó?

Vigyorogva bólogatok, ő bevackol a karjaimba és figyelmét újra a vonatokra összepontositja.

Tekintetem összeakad Édesmamiéval és egyszerre buggyan ki belőlünk a nevetés.

Apróság összevont szemöldökkel és csipőre vágott kézzel fordul hozzám hátra ültében:

- Mi olyan vittes a hátam mögött?

2/

Reggeli küzdés a "lassaninduljunkazoviba" jegyében. Ülök az ágy szélén és bármely felkent és hivatásos mágust megszégyenitő mutatványsorozattal cserélem át a pizsamát utcai ruhára az izgő-mozgó Békakirályfimon. Váratlan esemény következik, negédes mosollyal rám néz (ilyenkor konkrétan elolvadok a pillantásától) és gyöngéden elkezdi simogatni az arcomat a kezecskéivel. Az áhitat pillanatai ezek, fizikálisan érzem, ahogy gyöngülök és olvadok a szeretettől...

Közel két perc simogatás után van végre erőm újra ráemelni a tekintetemet, a mosoly az arcán, a gyöngéd, mégis napsugárerejű szeretet a csokoládé-színű szemeiben változatlan. Tekintetét a szemembe fúrva félrebillenti fejecskéjét és az összetéveszthetetlenül imádnivaló cingár hangocskáján megkérdezi: "Jójeszett?"

...és választ sem várva továbbrohan, gurgulázva a nevetéstől, hogy újabb csetepaté következik, mert a nagy szeretgetésben a zokni valahogy kimaradt...

Micimackó jó barátunk, esténként valamelyik vonatkozó témájú képeskönyvét olvasgatom utódomnak általában, vagy ő olvassa, esetleg beszélgetünk a képekről. Tegnap este is ez történt....

Nagy valószinüséggel mindenki ismeri a jelentet, mikor Sinkovits Imre összetéveszthetetlenül bársonyos baritonja elmeséli, hogy bizony-bizony, itt lakik Micimackó, Mr. Sanders, de mi csak úgy mondjuk, hogy Kovács János név alatt...

Nos, ez gyermeki átiratban igy hangott a megfelelő kép láttán...

"Itt lakik Micimackó...    

....ide van irva: Mi-ci-mac-kó....

(némi gondolkozás után magától értetődő kiegészitést tesz)

Müller Micimackó..."

Vidám napot kivánok Mindenkinek,

Belph

Ui. családnevünket szándékosan változtattam Müllerre, de az alliteráció élvezeti értékét igy sem csökkenti :D

Az első hét óvoda gyöngyszeme:

- Ebédeltél, Kicsikém?

- Iden.

- Finom volt az ebéd?

- Iden.

- ...és mi volt az ebéd?

- Nem tudom...

Vidám napot kivánok Mindenkinek,

Belph

Rájöttem, egyszerűbb itt lejegyzetelnem a zseniális gyerekszájakat, mint kis papirfecniket gyűjteni valamelyik könyv belső boritójának tövében...

...arról nem is beszélve, hogy talán más is mosolyog rajtuk egy-egy jóízűt...

....természetesen a blog teljes tartalmára minden jog levédve (valamiből finansziroznom kell majd a Yale Marketingkurzusait pár év múlva :D)

Néhány hete áll a teraszon és révedezik maga elé. Egyszercsak odafordul hozzám és a buksijára mutat:

- Édeszana, ötjetem van.

Leguggolok hozzá és megkérdezem:

- ...és milyen ötleted van?

Megfontolt válasz érkezik:

- Hát, hát, hát... pijosz (piros)

Másnap délután a jelenet ismétlődni látszik:

- Édeszana, ötjetem van.

Leguggolok hozzá és (mosolyogva, mivel ismerve őt sejteni vélem a választ) megkérdezem:

- ... és milyen ötleted van?

Büszke felelet érkezik:

- Hát, fekete.

Majd magyarázólag hozzáfűzi (gyengébbek - értsd: az én - kedvéért):

- Befestettem....

Vidám napot kivánok Mindenkinek,

Belph

Nincs szükség külön csodaalkalmazásra, célra-fejlesztett statisztikai programra, hogy megmondjam, melyik az a mondat, amit az elmúlt 5 napban a legtöbbet hallottam immáron óvodáskorú magzatomtól: "Nem kejj (akajok) ejmenni"

Kezdődött mindez már pénteken délelőtt, mikoris Pali a harmadik ottalvós láthatásra vitte utódunkat. Újabb hosszas, órás győzködés, egyre erőtlenebb tiltakozás, majd végül beletörődő kibaktatás a kapuhoz (csak hab a tortán, hogy azért repesett a szivem, mert csütörtök este váratlan e-mailben tudatta, hogy nem kivánja a ded társaságát egész hétvégén élvezni, igy szombaton újra a karjaimba zárhatom a bébimet). Ennek megfelelően péntek délután és szombaton lakást csutakoltam, teljesitettem az ovis házi feladat lista olykor kihivásokat jelentő pontjait és szeretettel a szivemben vártam az sms-t, ami tudatja, hogy mostantól csökkennek a kilométerek életem értelme és az ölelésre tárt karjaim között.

(csak egy közbevetett gondolat: nem szoktam ilyeneknek jelentőséget tulajdonitani, magamról is belemagyarázásnak hittem, hogy péntek estétől szombat hajnalig milyen erős szólongatást érzett a szivem, nem aludtam és valami delejes erő éreztem, hogy cibálja a szivemet, lelkemet, tudatomat, szinte hallottam a kicsikém hivó-könyörgő szavát. Csak a magam érzékeny túlaggódásának éreztem, de amikor megláttam a kapuban a halovány kis pofiját, ahogy a karjaimba omlik, erős lett bennem a kétely, hogy talán igazam lehet... Pali persze újra a standard mantrával tájékoztatott, miszerint pazarul érezték magukat, ugyanakkor kérdésemre volt egy félmondata, hogy péntek este azért keresett <<kicsit>>...     ....mégiscsak jól éreztem és méginkább belesajdult a szivem...)

Vasárnapra úgy gondoltam, legyen valami kellemes, izgalmas program: némi játszóház, esetleg egy ovis óriásnak dukáló új cipő kilátásba helyezése, stb. Azonban az akadályt, ami a minden végtaggal és azokhoz szervesen kapcsolódó ujjacskákkal történő mindenre kapaszkodást - elmenetel hatékony megakadályozása céljából - jelentette, a kinkeserves és szivet tépő zokogást, a nagy könnyeket és könyörgést, nem tudtam nem figyelembe venni (nem akar elmenni, de én se menjek sehova, vagyis látó és ölelési távolságnál messzebbre semmiképpen sem), igy az otthoni program gyanánt  kertészkedtünk egy kicsit. Papi nyirta a füvet, én szedtem a lehullott körtéket, Életem mindensége pedig egyet vigan majszolva szemlélt bennünket.  A körtefánk, igazi matuzsálem, azt hiszem, ha már nem lenne, nem is éreznénk ennyire otthonunknak ezt a házat, a kertet... történt ugyanis, hogy amikor 30 éve (hogy repül az idő...) beköltöztünk, mindenki csak pár évet adott a girbe-gurba, földig hajolt, sőt, inkább összeroppant aggastyánnak, aki ontotta magából az óriás, mézédes körtéket, utolsó erejével. A házfelújitás során szüleim kertrendezést is tartottak, igy a fa a tereprendezés következtében derékig földbe került, mondhatni az addigi körtefából körtebokor lett. ...és láss csodát! A fa megújult, a mai napig vigan örvendeztet meg bennünket minden évben a kétöklömnyi zamatcsodákkal, amiben évtizedek életereje és életöröme, tudása, világból és a családi történelmünkből meritkező szeretete, ize rejtezik....     .....szedegetem tehát a hatalmas körtéket a földről és szelektálom, mi az, ami még csak most pottyant le, mi az, mi már nem fogyasztható, közben pedig figyelem, ahogy a lágy, nyárvégi szél hozza felém a generációk közötti szeretet halk dallamát:

- Beszélgettem tavasszal a körtefával...

(kerekre nyilt éjfekete szemek figyelmes pislogása)

- Tudod mit mondott?

(egy "nem" érkezik, alig hallhatóan)

- Azt mondta, hogy sok finom, zamatos, illatos, vitamindús körtécskét fog nevelni, hogy a Kis...-nek legyen benne sok öröme ősszel...

...ízlik a körtécske?

- Nadon fimom.