Az esetek nagy részében úgy érzem - és szerintem ezzel a nagy többség igy van -, hogy minden történésnek van valami titkos üzenete: az ember az életében bekövetkező eseményeket, embereket úgy vizsgálja, mint  Runa-köveket.

Én magam meg vagyok győződve róla, hogy mindenki azért érkezik az életünkbe, hogy hozzon valamit, amiből tanulhatunk. Ha már megtanitott arra, ami a célja volt, akkor távozhat (más kérdés, ha maradni akar :))... van, aki emiatt pár pillanatot és van, aki egy életet tölt velünk... Van, amikor azonnal tudjuk, hogy mi az oka, hogy belesodródunk (vagy éppen saját magunkat sodorjuk) egy adott szituációba és van, amikor csak később, esetenként jóval-jóval később döbbenünk rá, mit és miért is kellett megélnünk, azzal az adott találkozással vagy eseménnyel.

Csak ritkán adatik meg az, ha az ember fel tudja fedezni, hogy épp ő van kijelölve arra, hogy valakinek az életében betöltse az intés-fája vagy bármi egyéb "nevelési célzatú" életesemény szerepét. Velem ez esett meg a hétvégén... ...és azért osztom meg a történetet, mert számomra van benne valami hátborzongató, hogy mennyire tökéletlen is az emberi lény, másfelől pedig a történet alapjául szolgáló "egyedülálló szülő stigmát" bizonyára nem csak én viselem...

Imé hát a példabeszéd a hétre:

Az elmúlt nyarakat eddig mindig a Balatonon töltöttük. Egyfelől nagyobb a ház, másfelől viz, friss levegő, egyfajta módosult tudatállapot a családnak, a béke és összetartozás kicsiny védett szigete az élet legnagyobb viharaiban valamennyiünk számára. Ide jöttünk azon a kora tavaszi napon is, amikor elment a Nagypapám és ide jöttem, menekültem, mikor lábra kellett állnom életem nagy kudarca után - vagyis nem pátosz az előző gondolat, hanem annak szemléltetése, hogy számunkra valóban szent-hely a 9 fenyő árnyékában lévő kicsi ház...

Az első nyáron, amikor már kezdtem embernek érezni magam újra, a parton rendszeresen visszatérő anyuka lettem a másfél évesemmel. Rajtam kivül volt pár hasonló nőszemély, hasonló (vagy éppen kisebb-nagyobb) bébikkel. Az egyetlen különbség, ami néhány hét alatt szembetünővé vált, az volt, hogy mig hozzájuk péntek este magasságában rendre megérkeztek a családfőnek tekintett férfipéldányok, mi hétvégente is kettesben vagy éppen barátnőkkel, nagyszülőkkel kiegészülve strandoltunk. Ez, mint valamiféle rettenetes és ragályosnak hitt kór vont körénk keritést és valahogy a kezdeti beszélgetések, összemosolygások elmaradtak, egy kedves helyi hölgyemény kivételével. Eltelt az a nyár, aztán eltelt a tavalyi és lassan letelik az idei is. Tavaly a hölgykoszorú látszott, hogy erős baráti társasággá érett össze, idén azonban alig-alig lehetett látni a tagjait. A hétvégén azonban a fent kiemelt derüs és kedves nőszeméllyel beszédbe elegyedtem, annál is inkább, mivel kicsi sarjam bőszen elkezdte tenni a szépet a vele egyidős kislányának (a helyzet a másnapi randi megbeszéléséig kulminálódott, kérem tisztelettel... lassan el kell beszélgetnem a méhecskékről ezzel a kisemberrel... még szerencse, hogy a Kisvakond megálmodói gondoltak a némiképp szégyenlős szülőkre is és életre hivták a kisnyuszik születésével foglalkozó részt is :))  Időközben megérkezett a korábbi négyes egy másik tagja és miután elment, mint újabb beszélgetéstémát vetettem fel a kérdést, hogy mi történt a csapat többi tagjával. A fentiek okán szépreményü nászasszonyom sopánkodva elmesélte, hogy bár az elmúlt években oda-vissza járkáltak egymásnál a családok és micsoda nagy barátságok alakultak, hát azért van itt gubanc, kérem szépen: a statisztika kifejezetten rettenetes: Náluk ugyan megszületett időközben a második bébi, illetve az előbb látott hölgynél sincs különösebb probléma, de a harmadik pár már elvált a télen/tavasszal, a negyedik pár pedig épp most egyensúlyoz azon a hajszálvékony határmezsgyén, ami egy kapcsolat felszámolása és újraépitése között van...

Félreértés ne essék, nem a káröröm vagy elégedett, 'natessék' életérzés ragadott el...

Egyszerüen csak előttem van, ahogyan magukban minősitik vagy (félre)értékelik a helyzetemet és húzódnak vissza a találkozások elől, mert nyilván az nem normális dolog, hogy egy másfél éves kisgyerekkel egyedül strandolok, hogy nem normális az élet, a család, a helyzet, ami körülvesz, valahogy nem fér bele az ő normális életükbe egy olyannal barátkozni, mint én (illetve a gyerkőccel együtt, mint mi)...

...és ha majd túl lesznek a maguk harcain és rendezték soraikat, vajon megmarad ez a fene nagy barátság, újra tudják értékelni a korábbi viszolygásukat a nem normálistól (azok, akiknél megmaradt a család) és vajon mernek bátran rámosolyogni a világra azok is, akiknek újra kellett kezdeni egyedül?

...és vajon a nyár hátralévő részében visszamosolyognak ránk; eszükbe jut, hogy talán tévesen itéltek és viselkedten az elmúlt nyarakon? Hogy talán pont azért voltam ott, hogy a példám, életem tanitsa őket: ezért nem álltunk sorban, ez bármikor, bárkivel, bármilyen tökéletesnek hitt kapcsolatban bekövetkezhet, igy értékelni kell, amig megvan és tenni érte, hogy meg is maradjon, de nem szabad megbélyegezni és kirekeszteni azt, akinek nem sikerült (elsőre, másodikra, sokadikra)...

...és egy - egy kedves szót kap majd az én gyerekem is, ha újra találkoznak velünk?