Egyszer régen,  nagyon régen, még valamikor az előző életem előtti életemben, jártam egy kozmetikusnál. Puccos, exclusive szalon, de egyszer mindent ki kell próbálni alapon gondoltam belefér. De nem is ezzel szeretném untatni a Nyájas Olvasót természetesen.

Lehetőségem nyílt rá, hogy szinterápiás masszázst kérjek. Ennek az volt a lényege minden egyéb hókusz-pókusz mellett, hogy az adott hangulatomnak, kedélyállapotomnak megfelelő szint kellett kiválasztanom a szivárvány szinei közül és az alapján áll össze a kencék sora...

Kedvenc, minden állapotban a leginkább hozzám közelálló szinemet, a lilát választottam. Akkor ha jól számolom, már három éve éltem ennek a szinnek mindent alárendelő bűvöletben (legyen az smink, ruha, cipő, lakberendezés). A kezelés során szó szót követett és mindenféle - a kezeléshez tartozó - mantrázások során kiderült, hogy minden szin hordoz valami jelentéstartalmat. A lila a változás, a változás keresésének, vágyának a szine.

Akkor maximum jót mosolyogtam ezen...

...a napokban egy számomra fontos beszélgetés során valahogy előóvakodott ez az emlékkép a tudatos és tudattalan határmezsgyéjéről...

Elgondolkoztam....

Valójában tényleg az akkori életemet az határozta meg, hogy ha nem is tudatosan, vágytam valamifére változásra... talán a megállapodatlanság megváltoztatására és a valaki melletti megállapodás nyújtotta biztonság érzésére... körülbelül négy éve engedtem el a lila szint az életemből, a kedvenc arabmintás felsőm jelképes leselejtezésével, erre a mozdulatra határozottan emlékszem...

...mint ahogy arra is, hogy három éve megszállotja vagyok a vörös szinnek, ha egy ruhadarabról harsog a piros éltető ereje, mint a vér zubogása, szinte érzem dobolni a fülemben a szivem hangját.

Tudom mit jelent ez... a változás vágya elmúlt... mert elmúlhatott... van egy igazodási pont, aki a megállapodottságot jelenti az életemben... először egész pici pötty volt, most méteres Picipötty már... nem kell változás, ő a világom tartópillére, amitől minden és mindenki mosolyog, akinek köszönhetően a feltétlen szeretet fogalma materializálódott, aki folyamatosan tanit engedni, elengedni, megengedni, kiengedni...

...és remélem, mielőbb megtanit beengedni is...

Gondolom a nők (és talán bevallva - bevallatlanul a férfiak) nagy részéhez hasonlóan, az én életemet is átfonta/átfonja az olykor parttalan harc a kilók és centiméterek ellen...

Amióta az eszemet tudom harcoltam minden egyes miliméterért a nadrágszijamon, az újabb apró győzelemért az egy trappban megtehető lépcsőfokok számának vonatkozásában. Nem így születtem... teljesen átlagos bébiként, átlagos kisgyerekként, normális, sőt, finnyás étkezési szokásokkal bíró kisiskolásként teltek a napok... sohasem voltam vékony, de elhízott sem. Valahol 12-14 éves korom környékén fordultak rosszabbra a dolgok és észrevétlenül kúsztak fel a kilók, megállithatatlannak látszott a küzdelem ellenük. Természetesen igyekeztem viccesen kezelni a dolgot és a határtalan önbizalom mögé rejteni a bennem síró és vékony derékra vágyó tinédzser érzékeny lelkét. Ezért is őrzi a családi legendárium a középiskolaválasztásom történetét, ahol az előminősitő kritériuma a tanintézményeknek a tornaterem nagysága volt, eleve redukálandó a futtatandó körök számát...

A felnőttkor sem hozott változást... megtanultam együtt élni a gömbölyded idomokkal és a ténnyel, hogy a ruhaméret nem hármassal kezdődik számomra. Kis odafigyeléssel, sok mozgással még jól is éreztem magam a bőrömben... sohasem gondoltam volna, hogy az új élet hoz majd küzdelmet a kilókért, sőt, grammokért is...

Amikor Pali a szüleimnél hagyott betegen, már húsz kiló minuszban voltam önmagamhoz képest... ennyit tud lerágni - a szó irodalmi és könyörtelen értelmében is - leemészteni az ember - addig formás-nőies - lányából a gátlástalan és végeláthatatlan lelki terror, mentális és pszichés leigázás...

A független élet kezdete, az azzal járó stressz persze további kilóktól szabaditott meg és visszanézve az akkor készült fotókat, ma is elképzelhetetlennek érzem, hogy mennyire vékonnyá, szinte áttetszővé váltam, és akkor talán kis - igy utólag bevallva az önsajnálat perverziójával spékelt - örömet is okozott a kilógó  csontjaimra feszülő bőröm látványa, ma is emlékszem az aggódó és óvatos ösztökélésekre, hogy csak még egy falatot... a Szüleim megnyugtatására az addig ünnepi jutalomnak számitó édességek, kalóriabombák számolatlanul tüntek el kezeim között, de valahogy mégsem akart kilendülni a mérleg nyelve...

Akárhogy is nézzük, a sok hivatalos eljárás, pereskedés, ha úgy tetszik, az örökös fizikális félelem és szabadulást nem engedő aggódás folyamatosan kordában tartotta az étvágyamat, anyacserémet....

Ezért is volt furcsa változás, amikor végre elkezdtük az új életünket, végre/újra otthon. A család, a szeretett közeg látványa olyan mérhetetlen nyugalmat hozott, hogy észrevétlenül végigpihentté váltak az éjszakák, szinessé és mosolygóssá a tükörkép, kékebbé az ég és zöldebbé a kertben lévő körtefa levele, és akárhogy is szükebbé a kedvenc szoknyám...

A hetek alatt visszavedlettem minden szempontból a 8 évvel ezelőtti hiú nőszeméllyé, aki küzd a kilókkal, kalóriákkal, ruhaméretekkel, fájó szivvel kerestem indokot egy - egy már túlfeszülő darabom elzárására a szekrény félreeső polcain...

De: minden pluszkilót megért, hogy újra megtaláltam a békémet és nyugalmamat...

...és furcsa az élet... vagy legalábbis a Jóisten humora és szeretete kiváló és mély: mikor elfogadtam, hogy a nyugalom és a gyermek számára kényelmesen fotelszerű anyaöl kézenfogva jár együtt, megfordult kicsit a világ... ha lehet vágyni a filozófiai értelemben vett "asztal-tetszés" édes örömére, akkor azt segiti a test, a tudat, az elkalandozó gondolat és sutba dobható megannyi örök és újkeletű kúra, módszer...

Egyetlen receptúra, amit jó szivvel ajánlhatok (és a mögöttem lévő tapasztalatok alapján igazán szakértője vagyok a témának, minden Kedves Olvasóm elhiheti :)) találjuk meg a nyugalmunkat és engedjük be a boldogságot az életünkbe... 

Azt hiszem, nem csak a felnőtteknek kijáró sajátosság, hogy néha jobb formában vannak, mint máskor: így van ez életünk értelmeivel is. Természetesen az is előfordulhat, hogy a pokoli vasárnap este és hétfő után üditő és lehengerlő volt a tegnap esti és ma reggeli sziporka-áradat:

1/

Folyamatban az esti lefekvés, én már csak "csendes üzemmódban" asszisztálok a demégegyutojszóóót - vonatozáshoz. Fekszem a franciaágyon, Édesmami derékszöget bezárva a lábaimmal szintén áhitattal szemléli a kicsi ember komoly összpontositását.

Apróság egyszercsak odamászik hozzám, mélyen a szemembe néz és megkérdez:

- Mije dondojsz, Édeszana? Mi van a fejedben?

- Hát, tudod, Édesem, sokminden járt most a fejemben, a felnőttek már csak ilyenek...

Kicsit elgondolkozik, majd számára kedvezőbb választ keres:

- De mi van a fejedben? ...Pijosz vonat van a fejedben... hozzátaptojódik a zöld kocsihoz... jó?

Vigyorogva bólogatok, ő bevackol a karjaimba és figyelmét újra a vonatokra összepontositja.

Tekintetem összeakad Édesmamiéval és egyszerre buggyan ki belőlünk a nevetés.

Apróság összevont szemöldökkel és csipőre vágott kézzel fordul hozzám hátra ültében:

- Mi olyan vittes a hátam mögött?

2/

Reggeli küzdés a "lassaninduljunkazoviba" jegyében. Ülök az ágy szélén és bármely felkent és hivatásos mágust megszégyenitő mutatványsorozattal cserélem át a pizsamát utcai ruhára az izgő-mozgó Békakirályfimon. Váratlan esemény következik, negédes mosollyal rám néz (ilyenkor konkrétan elolvadok a pillantásától) és gyöngéden elkezdi simogatni az arcomat a kezecskéivel. Az áhitat pillanatai ezek, fizikálisan érzem, ahogy gyöngülök és olvadok a szeretettől...

Közel két perc simogatás után van végre erőm újra ráemelni a tekintetemet, a mosoly az arcán, a gyöngéd, mégis napsugárerejű szeretet a csokoládé-színű szemeiben változatlan. Tekintetét a szemembe fúrva félrebillenti fejecskéjét és az összetéveszthetetlenül imádnivaló cingár hangocskáján megkérdezi: "Jójeszett?"

...és választ sem várva továbbrohan, gurgulázva a nevetéstől, hogy újabb csetepaté következik, mert a nagy szeretgetésben a zokni valahogy kimaradt...