2014. szeptember 9. óta várakozik türelmesen a vázlataim között ez a poszt, hogy végre megírjam rendesen és megosszam Veletek, kedves Olvasóim! Nehéz úgy írni egy témáról, hogy teljesen és tökéletesen a hatása alatt állsz és minél inkább egyszerűen (tisztán és átlátszóan) szeretnéd fűzni a gondolataidat, annál szövevényesebb hálójába bonyolódsz bele a tulajdon érzelmeidnek, olykor félelmeidnek...

Amikor az előző munkahelyemen (a nagybetűsen CSALÁDBARÁT munkahelyen) megkaptam ez első feladatomat és ennek kapcsán több kollégával kellett nagyon gyorsan sok-sok egyeztetőt tartani, volt közöttük egy, aki felháborító módon váltott ki belőlem zsigeri ellenszenvet. Volt valami kivagyiság a lényében, amit nagyon nem szeretek... az a fajta önfényező elégedettség, amivel nem tudok mit kezdeni... pontosabban tudok: annyira taszít, annyira nem tudom tolerálni, hogy vagy menekülőre fogom (akár egy kapcsolatban is) vagy nekilátok küzdeni a magam eszközrendszerével, az "intelligens vérszívással", vagyis az önszórakoztató cikizéssel, fricskázással, froclizással... szóval adva volt ez a kolléga, az első megbeszélésen már a hajam az égnek állt tőle, de mivel együtt kellett dolgozni és én voltam, akinek még bőven ketyegett a próbaideje, igyekeztem jó képet vágni hozzá... aztán ahogy teltek a napok, megismertem az embert is a nagy mellényben elbújva, valamelyik kis belső szivarzsebben... egy szeretnivaló mackó, ahogy a nagy handa-banda stílusával próbálja magától a világot távol tartani, annak minden esetleges veszélyével együtt... 

Pár hónap alatt a legjobb barátommá vált ott, bármikor volt ideje, energiája egy jót beszélgetni egy kávé vagy ischler társaságában és én ezerszer követtem meg (mélyen és magamban, és egyszer félsuta módon élőszóban is, persze finomabb kivitelben) azért, mert nem láttam a díszlet mögé, hanem a beidegződött ellenszenv-generátornak engedelmeskedtem (neki köszönhető, hogy ma már fordítva élek: először megismerem, aztán ha kell, gőzerőre kapcsol az a bizonyos generátor... szóval van még mit dolgoznom, fejlesztenem magamon :))

Ha bármi gond volt Aprónéppel, vagy az apjával való kapcsolattal, tudtam, van valaki, aki meghallgat, mindig készül zsebkendővel is ezekre a szeánszokra, tudva, hogy úgyis szükségem lesz rá, hogy máshol, más helyzetekben, mások előtt erős tudjak maradni... aztán bölcs életszemlélettel és humorral mutatja meg a tükör másik oldalát, csal mosolyt az arcomra, hogy egy idő után a saját nyomorúságomon is tudjak nevetni, mert a nevetés jót tesz... sokszor adott erőt, határtalan erőt az, hogy meghallgat és ezen keresztül segít rátalálnom a saját helyes utamra...

Aztán egy fél éve történt valami...

Öccsének a házassága megromlott. Ez még önmagában nem lett volna egy kezelhetetlen helyzet, ha nincs a másfél éves kislányuk, akiért illetve akivel való kapcsolattartásért mindenre elszánt, kegyetlen harc kezdődött. ...és az én barátom mesélt, sokszor, sokat, kellő részletességgel ahhoz, hogy ott belül, egy elnyomott érzés szorongó fojtogatása újra felüsse fejét bennem... Egy-egy ilyen beszélgetés utáni estén álmatlanul hánykolódva nem értettem, hogy az én okos, együttérző és mindig konstruktív jóbarátom hogy' tud ilyen hideg számítással kegyetlen lenni... újra éltem szavaival azt, ahogy Pali bánt (el) velem, a piti kis eszközeit, kekeckedését, törvény előtti meghurcoltatásaim hosszú sorát, csak a szereposztás nem volt túl jó, hisz' az én egyik legkedvesebb barátom lépett elő Palivá, minden mondata, csavaros-fondorlatos gondolatmenete őt idézte.. bennem pedig sokminden kezdett kavarogni, kezdve attól, hogy hogyan is történhet mindez, hogy ez a bölcs és melegszívű mackó mivé fordul ki saját magából egészen addig az önvizslató-önmarcangoló és rémálmoktól gyötrődő anyaoroszlánig, aki egyre nagyobb szimpátiát érzett a szolidaritásból antipatikus leendő ex-feleséggel szemben...

Eltelt vagy egy hónap is, mire volt erő, idő és lehetőség leülni és megbeszélni... megbeszélni, hogy erről soha többé egy szót sem... nincs monológ a névre kiállított áfá-s számláról a gyerekcipőről és kisszoknyáról, a minden családtag által beadott láthatási kérelmi perről, semmiről, ami egyébként ezt a barátságot veszélyeztetheti... mert az az ő életük, igyekszenek legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint megoldani, akárcsak én a magam problémáit... két eset sohasem azonos, de nem lehet, hogy egy - egy beszélgetés során egymás ellen küzdünk dühödt erővel, bizonygatva, hogy a másik téved...

S hogy mi a jelenlegi leltár? Küzdünk kardélen táncolva, porcelánfinomságú barátságunk megtartásáért egy halmozottan hátrányos helyzetben... 

Gondolom a nők (és talán bevallva - bevallatlanul a férfiak) nagy részéhez hasonlóan, az én életemet is átfonta/átfonja az olykor parttalan harc a kilók és centiméterek ellen...

Amióta az eszemet tudom harcoltam minden egyes miliméterért a nadrágszijamon, az újabb apró győzelemért az egy trappban megtehető lépcsőfokok számának vonatkozásában. Nem így születtem... teljesen átlagos bébiként, átlagos kisgyerekként, normális, sőt, finnyás étkezési szokásokkal bíró kisiskolásként teltek a napok... sohasem voltam vékony, de elhízott sem. Valahol 12-14 éves korom környékén fordultak rosszabbra a dolgok és észrevétlenül kúsztak fel a kilók, megállithatatlannak látszott a küzdelem ellenük. Természetesen igyekeztem viccesen kezelni a dolgot és a határtalan önbizalom mögé rejteni a bennem síró és vékony derékra vágyó tinédzser érzékeny lelkét. Ezért is őrzi a családi legendárium a középiskolaválasztásom történetét, ahol az előminősitő kritériuma a tanintézményeknek a tornaterem nagysága volt, eleve redukálandó a futtatandó körök számát...

A felnőttkor sem hozott változást... megtanultam együtt élni a gömbölyded idomokkal és a ténnyel, hogy a ruhaméret nem hármassal kezdődik számomra. Kis odafigyeléssel, sok mozgással még jól is éreztem magam a bőrömben... sohasem gondoltam volna, hogy az új élet hoz majd küzdelmet a kilókért, sőt, grammokért is...

Amikor Pali a szüleimnél hagyott betegen, már húsz kiló minuszban voltam önmagamhoz képest... ennyit tud lerágni - a szó irodalmi és könyörtelen értelmében is - leemészteni az ember - addig formás-nőies - lányából a gátlástalan és végeláthatatlan lelki terror, mentális és pszichés leigázás...

A független élet kezdete, az azzal járó stressz persze további kilóktól szabaditott meg és visszanézve az akkor készült fotókat, ma is elképzelhetetlennek érzem, hogy mennyire vékonnyá, szinte áttetszővé váltam, és akkor talán kis - igy utólag bevallva az önsajnálat perverziójával spékelt - örömet is okozott a kilógó  csontjaimra feszülő bőröm látványa, ma is emlékszem az aggódó és óvatos ösztökélésekre, hogy csak még egy falatot... a Szüleim megnyugtatására az addig ünnepi jutalomnak számitó édességek, kalóriabombák számolatlanul tüntek el kezeim között, de valahogy mégsem akart kilendülni a mérleg nyelve...

Akárhogy is nézzük, a sok hivatalos eljárás, pereskedés, ha úgy tetszik, az örökös fizikális félelem és szabadulást nem engedő aggódás folyamatosan kordában tartotta az étvágyamat, anyacserémet....

Ezért is volt furcsa változás, amikor végre elkezdtük az új életünket, végre/újra otthon. A család, a szeretett közeg látványa olyan mérhetetlen nyugalmat hozott, hogy észrevétlenül végigpihentté váltak az éjszakák, szinessé és mosolygóssá a tükörkép, kékebbé az ég és zöldebbé a kertben lévő körtefa levele, és akárhogy is szükebbé a kedvenc szoknyám...

A hetek alatt visszavedlettem minden szempontból a 8 évvel ezelőtti hiú nőszeméllyé, aki küzd a kilókkal, kalóriákkal, ruhaméretekkel, fájó szivvel kerestem indokot egy - egy már túlfeszülő darabom elzárására a szekrény félreeső polcain...

De: minden pluszkilót megért, hogy újra megtaláltam a békémet és nyugalmamat...

...és furcsa az élet... vagy legalábbis a Jóisten humora és szeretete kiváló és mély: mikor elfogadtam, hogy a nyugalom és a gyermek számára kényelmesen fotelszerű anyaöl kézenfogva jár együtt, megfordult kicsit a világ... ha lehet vágyni a filozófiai értelemben vett "asztal-tetszés" édes örömére, akkor azt segiti a test, a tudat, az elkalandozó gondolat és sutba dobható megannyi örök és újkeletű kúra, módszer...

Egyetlen receptúra, amit jó szivvel ajánlhatok (és a mögöttem lévő tapasztalatok alapján igazán szakértője vagyok a témának, minden Kedves Olvasóm elhiheti :)) találjuk meg a nyugalmunkat és engedjük be a boldogságot az életünkbe...