Sokadjára állok neki ennek az gondolatmenetnek... mentségemül szolgáljon, hétfőn (aug. 18) olyan jól elkaptam a szálat, hogy félig meg is irtam a sok önként érkező, szép és okos gondolatnak köszönhetően, aztán az internet úgy döntött, hogy ez túl könnyű trófea nekem, tessék újra irni és a cimen kivül minden elszállt... azóta naponta kétszer fogok bele... és nem jön... nem jön a sok szép és okos gondolat, csak valami kényszeres, erőltetett valami...

Most betelepedtem a gondolj-gondolj sarokba (gyerkőc játszószőnyege, lábam alatt három marék kisautó - némileg törnek -, jobbra tőlem egy doboz puzzle, balra a Dunántúl vasúthálózatának romba döntött mása) és most utoljára nekidurálom magam... lesz ami lesz... maximum a kedves levelek helyett most azt irjátok majd, hogy "Belph, nem ez lett életed legjobb posztja!".

Az egész úgy indult, hogy szerettem volna Nektek beszámolni arról, milyen érzés is volt, amikor megláttam a gyerkőc lábacskáit a kapu alatt, amikor vasárnap este visszahozta Pali... aztán rájöttem, hogy az érkezések számomra mennyire fontosak... (mert hiába, vannak emberek, akik elindulni, útra kelni szeretnek; szeretik az indulás elõtti izgalmat, a csomagolást, selejtezést, rákészülést. ...és vannak, akik megérkezni szeretnek: belesüppedni a biztonságérzetbe, hogy elérték a célt és elégedetten hátradölve szemlélni az ezen-is-túlvagyunk büszkeségét. Nem vitatom, természetesen, vannak akik az „út a fontos, nem a cél” filozófiai tan követõi, de a lelkük mélyén bizonyára õk is tudják, hogy azért fontos az út, mert már elindultak, vagy azért, mert nemsokára megérkezhetnek. Korábban azt gondoltam (sőt, talán szentül hittem is), hogy én ebbõl a szempontból – is – valamiféle öszvérmegoldás vagyok, ha szabad igy fogalmazni. Életem során jópárszor indultam, különbözõ életkorokban, élethelyzetekben, hosszabb és rövidebb távokon, versenyszámokban. Szeretem a készülés izgalmát, de élvezem magát az utat is nyitott szemmel és szivvel megtenni, rácsodálkozni az új dolgokra, élményekre, de csak annak a biztos tudatában, hogy a szivemnek oly kedves érkezés ott vár az utam végén)

Mert megérkezni jó... jobb... a legjobb igazán... amikor átlényegülünk, eggyé olvadunk valamivel és a közös keringésen át megosztjuk és elfeledjük a távoltöltött időt... Életem első nagy megérkezése 3,5 évvel ezelőtt történt, mikor egy fehér lepedőbe burkolt kicsi csomagot tettek a mellemre és tudtam, hogy 9 hónapnyi utazás után megérkeztünk. Szuszogva bújt hozzám és azzal az ősbizalommal méregettük egymást, ami kevésszer adatik meg az ember életében. Ő tudta és tudja, hogy mindig számíthat rám, mindig mellette leszek és ha kell, hegyeket hordok majd el a puszta kezemmel érte. ...és tudom, hogy én is számithatok majd rá, mert ha egyszer is visszaél a helyzetével, nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken 3 évesen megszéditette a szomszédék kétéves kicsi lányát és önfeledten puszilgatják, ölelgetik egymást...

Aztán, ahogy egy éven át folyamatosan megéhezett és tápláltam, volt az a pillanat, amikor a kéretlen vákuum ezer tűszúrása haraptatta velem a számat, neveztem el ezeket az érkezéseket dokkolásnak. ...és azt gondolom, minden oda nem illő praktikuma mellett, jó volt a gondolat, mert beépült a családi szótárba is... eggyé váltunk és eggyé tett bennünket a mindkettőnket tápláló közös keringés, a szeretet és gyöngédség puhasága, a vigasz az elárvultságban vagy nekikeseredésben...

...és azóta is vannak dokkolások, amiből meritkezünk, ami az eddigi ezernyi szálat még szorosabbá fonja és úgy teker körbe bennünket a szeretet és összetartozás elnyűhetetlen pókhálójával, mint semmi más nem képes ezen a világon...

...dokkoltunk hétvégén is...

vasárnap késő délután, mikor megszólalt az érkeztét jelző csengő, már a ház sarkánál várakoztam és repültem volna hozzá, de szándékosan lassítottam a lépteimet. Figyeltem a kis toporgó kék szandálokat a kapu alatt... és remegett a lelkem, hogy szeret-e még, örül-e annyira a viszontlátásnak, mint én, hogy hiányoztam-e, vagy mit gondol rólam, hogy a nagy tiltakozása ellenére mennie kellett? Kinyitottam a kaput, torkomban dobogó szivvel és majd ledöntött a lábamról az a 15 kilónyi sóhaj, ahogy a térdeimbe fúrta a fejét: "Édeszana". Felkaptam, átöleltem, két kicsi kar kulcsolódott a nyakamra, szimatolta a hajamat és kérdezte, hogy Mami és Papi hol vannak. "Menj be, már nagyon vártak. Én még váltok pár szót Apukáddal." Kicsit zokon vette, de leszegett fejjel a falhoz lapulva poroszkált befelé, mázsás súlyát cipelve valami meg nem nevezett tehernek, vissza sem nézve menekült (a mi történtre természetesen nem kaptam választ, de én lepődtem meg volna a legjobban, ha kapok). Amikor beértem, a szőnyegen kuporgott, nézett maga elé. Nem az első eset, hogy igy reagált. Ölembe vettem, duruzsoltam, simogattam és ezerszer szerelmet vallottam neki... ...és dokkolt ő is... amikor már tiszta vér volt az ujjai vége a karmolásoktól, a kiadhatatlan fájdalom és szorongás miatti feszültség levezetésétől és elcsendesedett, tudtam, hazaért ő is... nemcsak fizikálisan, a kicsi teste, de a lelke is megnyugodott...

Ma csütörtök van. Már hegednek a karmolásnyomok a karomon. Minden reggel hozzám bújik, még álmosan kutatja őket a kis kezével: "Kapajom hol van?", s ha megtalálja őket, az első, reggeli ébredés utáni puszit ők kapják...

Jelen élethelyzetemből adódóan a megszokottnál kissé többször kényszerülök teljes vagy részleges tájékoztatással szolgálni a "miért?" tipusú kérdésekre. Ezzel nincs is semmi probléma addig a pontig, amig nem érzem úgy, hogy vagy úgy néznek rám, mintha két fejem lenne, vagy meg vannak győzödve róla, hogy történetem túlságosan szubjektiv és legalábbis a Grimm testvérpár egy személyben reinkarnálódott bennem, de közben még sorban álltak némi további fantáziáért és mesemondó-készségért...

Pedig, ha belegondolunk mindenkinek van egy története (és a gondolatot nem a reklám áthallásával loptam) - van, akinek megható, van, akinek kacagtató, van, akié könnyes, van akié elrettentő, az enyém egyszerüen hihetetlen... és a hihetetlennek is sokféle árnyalata van, erre most kényszerülök igazán rádöbbenni, azt hiszem...

Mert az alaptörténet, ahogy pár mondatban 'össze szoktam foglalni', valójában már önmagában több hihetetlen elemet rejt: Megismertem, beleszerettem (jobban mondva elcsavarta a fejemet), gyermeket vállaltunk, megszületett, a betegségekkel magunkra hagyott, aztán Karácsony és Újév között (gyerkőc 10 hónapos volt) a Szüleimnél "felejtett" bennünket, mert elkaptunk egy gyerekbetegséget és "ő megengedheti magának a luxust, hogy undoritónak ne lásson bennünket (szó szerinti idézet)". Utána még fél év volt, mire eldöntötte, hogy egyátalán és mi módon akar részt venni a gyerek életében. Majd miután felajánlotta, hogy teljes kontroll mellett visszamehetek hozzá és én ezt nem vállatam fel, jelezte, hogy mostantól "ki fog késziteni", továbbá egy héttel később vidáman posztolta minden létező közösségi fórumon, hogy akkor ő mostantól boldog párkapcsolatban él, de igéretét azóta is az egyetlen ponton, ahol valóban fájdalmat tud nekem okozni próbálja beváltani: a gyerek eszközként való használatán.

A hithetetlen árnyalatai pedig a tekintetekben egyfelől a "meseszerú" történetnek szólnak, másfelől annak, hogy tényleg hogy tudtam ennyire balfácán és naiv lenni okos, értelmes, intelligens nőként, harmadrészt annak, hogy ember, szülő valóban tud igy viselkedni és még sorolhanám a további opciókat...

A legtöbb ilyesfajta visszajelzést kényszerüen eltüröm, nem nagyon van mit tenni: hagyd magad, előbb szabadulsz elven igyekszem a már jól ismert félmondatok, visszakérdezések, rosszalló fejcsóválások özönén túljutni. Azonban nem tudok szó nélkül elmenni amellett, ha a) a szavahihetőségemet kérdőjelezik meg (azon egyszerü oknál fogva, hogy becsületes ember vagyok és ez a felmenőim öröksége, tehát kéretik nem megkérdőjelezni, mert jó skorpióhoz méltóan ezt rosszul viselem), b) a csalódottság/magány/savanyú a szőlő féle irigység kerül hipotetikusan a történet mögé. Mindenki elhiheti, kénytelen voltam már elég fórumon elmondani ahhoz, hogy kellően rezignáltan, tényként tudom kezelni életem nagy pofonját, és én vagyok a legboldogabb, hogy nem egy ilyen érzéketlen, EQ-hiányos, alárendelt kapcsolatban kell élnem az életemet. c) ha a felelősséget valamelyik (egyébként általam tisztelt-becsült) ismerősöm/kollégám némi férfiúi szolidaritás jegyében megpróbálja teljes egészében a nyakamba varrni "egy férfi nem változik, már az elején ezt kaptad, akkor mi a kérdés" megközelitéssel. Hogy magyarázható el, hogy minden ember változik (lásd hét év és timsel post-omat: http://anyaegyedul.blog.hu/2014/07/17/belph2) illetve nem csak egy ilyen helyzetben, de megesett már a csoda, hogy valaki "vérszemet kapott" egy adott helyzetben és lett ennek beláthatatlan következménye...

Ezzel együtt szeretném nyomatékosan jelezni (és nem csak önigazolás céljából), hogy nem vagyok fásult, férfigyülölő, introvertált! Nem nyavalygok. A fentiek tények és ezzel együtt kell élnem. De attól még a jövőre bátran, vidáman, nyitottan tekintek - és nem csak párkeresés szempontjából! Az életem, az életünk igy is boldog és teljes, mert azzá tesszük, azzá teszem. Ha ehhez jön egy megfelelő pár, akkor az a koktélcseresznye lesz csak a torta tetején, ha nem akkor pedig maximum egy adag kávéval kevesebbet készitek reggelente...

Mert nézzük bárhogyan is, vannak történetek (és hadd higgyem, hogy ezek vannak arányában többségben), amelyek jóval vidámabbak, harmonikusabbak, akár irigylésre-méltóbbak (például 10 év várakozás és megannyi lombikkisérlet után a beletörődő elfogadással egyidejüleg megérkező kicsi lány esete, aki most már a testvérkéjét dajkálja, vagy a gimnáziumi szerelemből lett házasságé most már két kamasz lánnyal úgy, hogy a férj még mindig romantikus verssel adja át a sokadik nászút meghivóját a feleségének és még sorolhatnám). Természetes, hogy én is jobban szerettem volna, ha az én életem is igy alakul. De nem igy történt, ezt a gyerekem miatt sajnálom a legjobban, ugyanakkor nem lehet állandóan efelett bánkódni, igenis kell tudni élvezni a mindennapokat és pillanatokat a maguk tökéletlen tökéletességében is (mert az nem történetfüggő, hogy a délutáni alvástól még félálomban magához húz a kicsi meleg kezecske, ráfonódik a nyakamra és a fülembe suttogja életem eredővektora, hogy "hiányoztál Édesana").

...mert vannak (kivánom, hogy csak minoritásban) rosszabb, méltósággal csak nehezen viselhető történetek is, beteg gyerekekkel, brutalitással, nélkülözéssel, lelki terrorral... ...ne erőt adjanak, hogy van/lehetne rosszabb is, hanem a lehetőséget, hogy segithetünk a magunk módján... mert a segitségért mosoly, szeretet jár... az pedig mindenkinek erőt ad egyik lábat a másik után rakni, nem igaz?

Köszöntelek Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy szántál rám egy percet és bekukkantottál hozzám. Remélem, hosszú barátság indul útjára ismeretlen - ismerősnek is és végigutazod velem életem legkeményebb, de legszebb utazását: hogyan kell új életet kezdeni és felnevelni egy kicsi embert egyedülálló szülőként.

Sajnos tisztában vagyok vele, hogy problémám és helyzetem egyátalán nem egyedi, de talán az én öngyógyitó és münchausen-i irásom másnak is segit és idővel barátságok, közösségek formálódhatnak, hogy a jövőben már ne legyünk egyedül...

Tarts hát velem és segit túlélnem, átélnem és - idővel remélhetőleg - megélnem az életem legnagyobb kihivását!

Szeretettel várlak,

Belph.