Egyszer régen,  nagyon régen, még valamikor az előző életem előtti életemben, jártam egy kozmetikusnál. Puccos, exclusive szalon, de egyszer mindent ki kell próbálni alapon gondoltam belefér. De nem is ezzel szeretném untatni a Nyájas Olvasót természetesen.

Lehetőségem nyílt rá, hogy szinterápiás masszázst kérjek. Ennek az volt a lényege minden egyéb hókusz-pókusz mellett, hogy az adott hangulatomnak, kedélyállapotomnak megfelelő szint kellett kiválasztanom a szivárvány szinei közül és az alapján áll össze a kencék sora...

Kedvenc, minden állapotban a leginkább hozzám közelálló szinemet, a lilát választottam. Akkor ha jól számolom, már három éve éltem ennek a szinnek mindent alárendelő bűvöletben (legyen az smink, ruha, cipő, lakberendezés). A kezelés során szó szót követett és mindenféle - a kezeléshez tartozó - mantrázások során kiderült, hogy minden szin hordoz valami jelentéstartalmat. A lila a változás, a változás keresésének, vágyának a szine.

Akkor maximum jót mosolyogtam ezen...

...a napokban egy számomra fontos beszélgetés során valahogy előóvakodott ez az emlékkép a tudatos és tudattalan határmezsgyéjéről...

Elgondolkoztam....

Valójában tényleg az akkori életemet az határozta meg, hogy ha nem is tudatosan, vágytam valamifére változásra... talán a megállapodatlanság megváltoztatására és a valaki melletti megállapodás nyújtotta biztonság érzésére... körülbelül négy éve engedtem el a lila szint az életemből, a kedvenc arabmintás felsőm jelképes leselejtezésével, erre a mozdulatra határozottan emlékszem...

...mint ahogy arra is, hogy három éve megszállotja vagyok a vörös szinnek, ha egy ruhadarabról harsog a piros éltető ereje, mint a vér zubogása, szinte érzem dobolni a fülemben a szivem hangját.

Tudom mit jelent ez... a változás vágya elmúlt... mert elmúlhatott... van egy igazodási pont, aki a megállapodottságot jelenti az életemben... először egész pici pötty volt, most méteres Picipötty már... nem kell változás, ő a világom tartópillére, amitől minden és mindenki mosolyog, akinek köszönhetően a feltétlen szeretet fogalma materializálódott, aki folyamatosan tanit engedni, elengedni, megengedni, kiengedni...

...és remélem, mielőbb megtanit beengedni is...

Gondolom a nők (és talán bevallva - bevallatlanul a férfiak) nagy részéhez hasonlóan, az én életemet is átfonta/átfonja az olykor parttalan harc a kilók és centiméterek ellen...

Amióta az eszemet tudom harcoltam minden egyes miliméterért a nadrágszijamon, az újabb apró győzelemért az egy trappban megtehető lépcsőfokok számának vonatkozásában. Nem így születtem... teljesen átlagos bébiként, átlagos kisgyerekként, normális, sőt, finnyás étkezési szokásokkal bíró kisiskolásként teltek a napok... sohasem voltam vékony, de elhízott sem. Valahol 12-14 éves korom környékén fordultak rosszabbra a dolgok és észrevétlenül kúsztak fel a kilók, megállithatatlannak látszott a küzdelem ellenük. Természetesen igyekeztem viccesen kezelni a dolgot és a határtalan önbizalom mögé rejteni a bennem síró és vékony derékra vágyó tinédzser érzékeny lelkét. Ezért is őrzi a családi legendárium a középiskolaválasztásom történetét, ahol az előminősitő kritériuma a tanintézményeknek a tornaterem nagysága volt, eleve redukálandó a futtatandó körök számát...

A felnőttkor sem hozott változást... megtanultam együtt élni a gömbölyded idomokkal és a ténnyel, hogy a ruhaméret nem hármassal kezdődik számomra. Kis odafigyeléssel, sok mozgással még jól is éreztem magam a bőrömben... sohasem gondoltam volna, hogy az új élet hoz majd küzdelmet a kilókért, sőt, grammokért is...

Amikor Pali a szüleimnél hagyott betegen, már húsz kiló minuszban voltam önmagamhoz képest... ennyit tud lerágni - a szó irodalmi és könyörtelen értelmében is - leemészteni az ember - addig formás-nőies - lányából a gátlástalan és végeláthatatlan lelki terror, mentális és pszichés leigázás...

A független élet kezdete, az azzal járó stressz persze további kilóktól szabaditott meg és visszanézve az akkor készült fotókat, ma is elképzelhetetlennek érzem, hogy mennyire vékonnyá, szinte áttetszővé váltam, és akkor talán kis - igy utólag bevallva az önsajnálat perverziójával spékelt - örömet is okozott a kilógó  csontjaimra feszülő bőröm látványa, ma is emlékszem az aggódó és óvatos ösztökélésekre, hogy csak még egy falatot... a Szüleim megnyugtatására az addig ünnepi jutalomnak számitó édességek, kalóriabombák számolatlanul tüntek el kezeim között, de valahogy mégsem akart kilendülni a mérleg nyelve...

Akárhogy is nézzük, a sok hivatalos eljárás, pereskedés, ha úgy tetszik, az örökös fizikális félelem és szabadulást nem engedő aggódás folyamatosan kordában tartotta az étvágyamat, anyacserémet....

Ezért is volt furcsa változás, amikor végre elkezdtük az új életünket, végre/újra otthon. A család, a szeretett közeg látványa olyan mérhetetlen nyugalmat hozott, hogy észrevétlenül végigpihentté váltak az éjszakák, szinessé és mosolygóssá a tükörkép, kékebbé az ég és zöldebbé a kertben lévő körtefa levele, és akárhogy is szükebbé a kedvenc szoknyám...

A hetek alatt visszavedlettem minden szempontból a 8 évvel ezelőtti hiú nőszeméllyé, aki küzd a kilókkal, kalóriákkal, ruhaméretekkel, fájó szivvel kerestem indokot egy - egy már túlfeszülő darabom elzárására a szekrény félreeső polcain...

De: minden pluszkilót megért, hogy újra megtaláltam a békémet és nyugalmamat...

...és furcsa az élet... vagy legalábbis a Jóisten humora és szeretete kiváló és mély: mikor elfogadtam, hogy a nyugalom és a gyermek számára kényelmesen fotelszerű anyaöl kézenfogva jár együtt, megfordult kicsit a világ... ha lehet vágyni a filozófiai értelemben vett "asztal-tetszés" édes örömére, akkor azt segiti a test, a tudat, az elkalandozó gondolat és sutba dobható megannyi örök és újkeletű kúra, módszer...

Egyetlen receptúra, amit jó szivvel ajánlhatok (és a mögöttem lévő tapasztalatok alapján igazán szakértője vagyok a témának, minden Kedves Olvasóm elhiheti :)) találjuk meg a nyugalmunkat és engedjük be a boldogságot az életünkbe... 

Pillangó sokféle van... van szines és rejtőzködő, apró és óriás, mindenkinek más a kedvence (már ha lehet ilyen megnevezésére bárkit is megkérni...) Az enyém azt hiszem a kis káposztalepke: egyszerű teremtménye a természetnek, de borzasztóan vidám jelenség, ahogy a kertben tréfát űz a gyerekekkel, nem igaz?

Honnét is jutott ez eszembe? Mostanában egyre többet gondolok kedves volt kolléganőmre, illetve arra, amit a lepkék kapcsán mondott:

Történt ugyanis, hogy visszalátogattam volt cégemhez és leültünk kávézni egyet, megbeszélni az elmúlt időszak történéseit azzal a bizalommal, amit évekig vált-vállhoz vetve 14-16 órázó kollegiális-bajtársi viszony során tud csak két kollegina kiépiteni. Pedig nagyon nem hasonlitunk egymásra, mégis valószinüleg ebből eredeztethető ez a kicsit sóvár irigységfélével átitatott mérhetetlen elismerés és tisztelet: ő a magas légies barbie-baba, a hihetetlenül zseniális számvitel - kontrolling tudásával, én a gömbölyke fekete  macska a "valahogy mindig mindent elintéző" menedzsment kvalitásaival, legalább féltucat évig vittük a főnökünk mellett/alatt/olykor helyett a csapatot. Mindig szivesen tudtam volna a magaménak a nem udvariaskodó, mégis simulékony őszinteségét, a bájt, amitől a méreg is édes mézzé változik a kezéből, irigyeltem, hogy nem rág meg mindent utólag is negyvenszer, nem morfondirozik és emészti magát visszamenőleg, ahogy én tettem és teszem, szerencsére már elenyésző alkalommal csak... Nevezett kolléganő és a vele egy irodába helyezett újonc kolléga között titkos románc szövődött, tartott évekig a felvállalatlan élettársi kapcsolat, ők eljátszották, hogy titkolják, mi eljátszottuk a kedvükért, hogy vakok vagyunk és hülyék és persze a normálisnál mindig kicsit többet vártunk a kopogás után az irodájuk ajtaja előtt...

Mire megszületett a gyerkőcöm és életem addigi folyásán átsöpört az én kis magánéleti cunamim, ők is szétmentek, tudtam meg jobbról - balról, jóindulatúan aggódó vagy kevésbé jóindulatúan kárörvendő forrásokból, igy igencsak időszerű volt, hogy nyalogassuk kissé egymás sebeit...

A beszélgetés során, akkor már majd egy évvel a szakitás után késznek érezte magát egy új szerelem befogadására az életébe, számomra megdöbbentő céltudatossággal vázolta terveit és magam is meg-megdöbbenek a mai napig azon a görbe tükrön, melyet a sors tartott elém, benne janus-arccal látva a múltam hibáját és a jövőben elkerülendő téves-gyáva döntéseket.

A történet idején találkozgatott egy fiatalemberrel, aki rajongott érte, kiemelkedően magas EQ és IQ hányadosokkal, kiváló kvalitásokkal és megnyerő küldősvel, de mégis a szakitás mellett döntött az én szép szőke ex-kolléganőm. 'Miért?' kérdésemre egyszerű választ adott: 'Nem voltak pillangók' vagyis az a gyomorszoritó érzés, amitől mindent felforgató szerelemmel csiszolódik össze két ember, a részéről nem volt meg. A jövőbeli társat pedig három kitétellel határozta meg: 1/Legyen jó humora 2/Legyen vele egyenrangú 3/Hozza el a pillangókat

Mintegy fél éve e-mailt kaptam tőle, esküvői meghivóval. Egy kérdéssel válaszoltam: 'Pillangók megvannak?' Gyorsan jött a válasz a smile után: 'igen'

Számomra a tanulság: nem szabad félmegoldásokkal megelégedni! Nekem is sokmindenben máshogy alakul(hatot)t volna az életem, ha nem nézem a racionális paramétereket, ami alapján jó csapat lehetünk a vonatkozó fiatalemberrel (családi háttér, diplomák száma, elvből nem számitó anyagi háttér, külső paraméterek) mert igenis jár a pillangó mindenkinek. Jár az, hogy önfeledten, a tökéletes kapcsolat és tökéletes társ-támasz biztos tudatában tudjon belekezdeni egy közös további életbe és azon is túl... Mert kell az, hogy elengedhessük magunkat, ne egy modoros, kiszámitott feltételrendszer szabta boldogságban feledkezzünk rá hetek - hónapok - évek múlva, hogy pont a kapcsolat sava-borsa maradt ki az életünkből. Kell és elengedhetetlenül szükséges az, hogy a századik találkozás előtt is legyen egy futó pillantás a tükörbe, eszeveszett vágy egy gyors puszira a nyilt utcán akár, hogy gondolatba is fel tudjuk idézni a jólismert, csak nekünk kedves és sokat (mindent) jelentő illatot...

Most már én is várom a pillangókat... életemben talán először, de reményeim szerint mindenképpen utoljára!

Érintett már meg, Nyájas Olvasóm, a Mindenség minden-mindennel összeér, testet-lelket eltörpitő ereje?

Ritkán adatik meg ez a pillanat az ember életében, de ha figyel, észreveszi és beengedi az életébe, elméjébe, szivébe, hosszú időre erőt ad, irányt mutat a mindennapokban - azt hiszem...

A hétvégén részesültem ebben a kivételes kegyben és elárulhatom, jó volt lehunyt szemmel állni a pillanatban, ahogyan egy giccses Disney rajzfilm jelenetéhez hasonlóan keresztülvágtatott rajtam egy évszázad, felkapott a múlt - jelen - jövő örvénye, megpörgetett, majd lágyan visszaterelt a valóságba, felvértezve az érzéssel: mindegy, milyen gondok, feladatok vannak körülöttem, ezek pillanatok a nagy idő folyásában, az életem, az engem meghatározó történések már elkezdődtek, viszem (hol büszkén, hol görnyedve) őket magamon,  sejtszinten épültek belém és meghatároznak... ...nem válaszok a kérdéseimre... a gondolatok maguk...

Történt ugyanis, hogy a Szüleim barátai, üzleti partnerei Gesztenyeünnepre hivtak bennnünket. Szivesen mentünk, ritkán adatik meg a városi embernek kiélvezni a - nevezzük bármilyen összejövetelnek - izig-vérig falunap élményeit. A településen élt Édesanyám pár évet kislányként, az általános iskola második - harmadik - negyedik osztályát is itt járta, mindig nagy örömmel és nosztalgiával emlegette a kalandokat, az ősfás kastélyparkot, ami helyet adott a régi kúriából iskolává avanzsált épületnek.

Követve a helyi plakátokat, megérkeztünk a Gesztenyeünnep helyszinére, ami nagy meglepetésre a kastély és a fenyőmatuzsálemeiről méltán híres kastélypark volt... Nem tudom elmondani, leirni azt, hogy milyen érzéseket, gondolatokat láttam Édesanya arcán cikázni egész nap... Örülök, hogy meg tudtam örökiteni, amint a múltam kézenfogva a jövőmet végigsétált az épületen, tantermeken, hosszú lépcsősorokon, mesélve, hogy melyik tanárnéni hol tanitott, melyik gyerekarc felnött kiadását ismeri a hatvanas évekbeli tablókról. Látni, ahogy 50 év után megilletődötten belép a főépületben, bizonytalanul körbefordul és kislánnyá visszafiatalodva rebegi, hogy ez a fogadótér és ez annyira hatalmas volt neki 8 évesen, itt mindig szaporázta a lépteit (felnőttként jól kimért 10 lépéssel átszelhető a tér)...

De ez csak rövid kitérő, hogy szemléltessem, hol és hogyan is bukkanhatunk rá kincsekre az életünkben, mindennapjainkban... a történés, ami nekem is könnyeket csalt a szemembe, csak ezután történt...

Álldogáltunk az épület sarkánál, vendéglátóinkkal beszélgettünk. Idős, kilencven körüli házaspár sétált el mellettünk és álltak meg beszélgetni szüleim barátaival. A volt iskolaigazgató és Édesanya tanitónénije voltak. Anyu nem szólt semmit, láthatóan itta a pillanatot... Egy perc sem telt el, a töpörödött pici asszony lágyan a kezébe fogta Édesanya arcát és ezt mondta ötven év emlékével a hangjában:

"Én ismerlek Téged! Te "Hunor (fiktív családnév)" vagy. Látom az Anyukádat benned..."

...és ez volt az a pillanat, mikor hirtelen apró lettem, megszűnt körülöttem a világ, felettem ősök érzéseinek, tulajdonságainak, tudásának, mozdulatainak, hitének tengere hömpölygött át egy a másodperc törtrésze alatt. Álltam az örökkévalóság peremén, arcomat az irántuk érzett szeretet és hála szelének forditva és erősnek éreztem magam. Erősnek, hogy mindannyian ott vannak bennem és akkor jönnek elő, mikor szükségem van rájuk és ez megadja azt a vértet, amit  a jelen semmilyen történése legyűrni nem fog majd...

...azt hiszem, ezt hívják földöntúli megnyugvásnak...