Kedves Olvasóim!

Hosszú idő eltelt a legutolsó bejegyzésem - no, jó, legyünk őszinték, "normális" (é. tartalmas) bejegyzésem - óta. Itt van hát az idő, hogy számot adjak az eltűnésem okáról, okairól és kárpótoljalak Benneteket pár gondolattal...

De kezdem talán másképpen jelen bejegyzést...

...figyelem az arcot, a szempárt...

...ismerős... ...régről ismerős...

...ugyanaz, de mégsem...

...valami megváltozott; talán a fénye, talán a csillogása, talán a mélysége... 

...de nem, az ugyanaz... ugyanaz a kíváncsi, kérdező, fürkésző, mélyen belül somolygó, vagy huncutul kacsintó "kormos tekintet"... a kerete más...

Körbenézek, figyelem az 'áldozataim' lágy kanyarulatait, a meleg levegő mozgásában meg-megrebbenő, meg-megriadó tincseket, szinte még érzem a tapintásukat is, ahogy pár másodperce az ujjaimra fűztem őket...

Nem lepem meg magamat... ha új kezdet érkezik az életembe, valahogy mindig akkor akadok össze a fürdőszobában  tartalékolt ollómmal. Igencsak úgy tűnik, hogy az igazi katarzis máshogy nem következhet be, csak akkor, ha hozzáigazítom a fürtjeimet is... Kicsit mosolygok, ahogy számba veszem az eddigi önkopasztásaim történetét: az első nagy szerelem, keresztülkisért a diákéveken és mire vége lett, fiús tüskék váltották az addig derékig érő gesztenyebarna hajtömeget. Utána hosszú évekig, majd egy évtizedig növesztgettem, igazgattam a hajamat, hogy újra régi fényében pompázhasson. Aztán a gazdasági válság nyomában jött az én személyes krach-om, összeomlott az életem egy karonülővel és a gödörből kikeveredni a hajamból fontam hágcsót egy idő után, teljesen öntudatlan módon. Azonban én nem erőmet vesztettem vele, mint a bibliai Sámson, hanem a terhet, a súlyt dobtam le vele és könnyebben szegtem fel a fejemet... Aztán észrevétlenül nőtt vissza szinte eredeti hosszára a hajam, hordtam csinos lófarokban, ahogy egy örökmozgó Aprónép roppant kooperatív édesanyjához illik...  ...és most, látom, ahogy hullanak alá a fürtök és tudom, itt egy újabb sorsfordulás az életemben... új útra léptem, elhagytam mindent, ami húzott vissza, itt az idő megrázni a fejem, hogy repkedjenek az új loknik...

...furcsa véletlen (nem, az nem lehet, abban már régóta nem hiszek...), hogy épp a 2015-ös év elején söpört végig az újabb változás-ciklon az amúgy sem unalmas vagy komplikációmentes életemen, életünkön...

Imé hát a leltár, magyarázatul talán némiképp az elmúlt hónapok csendjére, vagy inkább kivárásra játszó humorbombáira mindössze:

Emlékszel tán, Nyájas Olvasóm, hogy milyen nagy szeretettel és elismeréssel nyugtáztam munkáltatóm emberségből való szinjeles bizonyitványát, hogy nem engedte el a kezem a legnagyobb magánéleti krizisem közepén sem. Nos, az élet úgy hozta, hogy január elsején mégis búcsút vettünk egymástól. Szeretettel, tisztelettel, egy reménybeli új találkozás igéretével, némi könnyel és fátyolos szomorúsággal, de elengedtük egymást. Visszavágyom, hiányoznak az emberek, a teremtő gondolatok, ha pár volt kollégámmal üzenetet, telefont váltok, percekig fojtogat a sirás, de ennél optimálisabb döntést nem tudtam hozni, hiszen a rendezőelv az életemben Aprónép - és nem a saját - igényeim mind magasabb szintű kielégitése. Neki pedig anya kell. Édeszana, kiszámitható és állandó módon. 

Most ülök egy irodában, csili-vili gépen pötyögöm e sorokat, csili-vili telefonon beszélek bárkivel - bármennyit, ha nem 2 perc sétára laknék állandó parkoló-helyemre állhatnék be és a hírem annyira jó és annyira megelőzött, hogy legkevesebb a világ megváltását várják tőlem (ami valljuk be, szép kihivás lenne bárkinek :)). Szóval nem panaszkodhatom, biztosan szép és tartalmas munkaórák elébe nézek, fejlődési lehetőséggel, sikerekkel, olykor 'óhogyaza... életérzéssel...

Most, hogy fogalmazom jelen leltáromat, egy korábbi munkahelyemen az egyik beszállitó bölcs mondása jut eszembe, miszerint 'tudunk mi lenni a legolcsóbbak, a leggyorsabbak és a legjobb minőségűek. Ön választja ki minden megrendelésnél, hogy a háromból melyik kettő legyünk'. Azt hiszem, valahogy igy van ez velem is... a Jóisten áttekintette az életem sarokköveit és azt mondta, a szakmai fejlődésedben megkapod a legjobbat (egyedül kell megteremtened egy csodálatos kisembernek mindent, mert megérdemli, tudd hát megtenni, ha alázatosan dolgozol érte), hiszen az új - sikerekkel kecsegtető - munkahely mellé megkaptam egy régi adósságom törlesztési lehetőségét a karmám irányában is... Küzdelmes egy évet jelent, de akkora terhet rakhatok le vele és akkora ajándékot egyúttal a magam és felmenőim elébe, amekkorát egy ember egy élet alatt csak adni tud... Törlesztek ezzel magamnak, a Szüleimnek, törleszt ezzel velem szemben volt kolléga, az Élet, és hiszem, hogy hosszú évtizede cipelt karmaelemet oldok fel ezáltal majd.

Azt hiszem, sőt, bizonyos vagyok benne, a Jóisten azt is mondta még, lenézve rám, hogy megkapom a legfontosabbat is: csodálatos és támogató Szülőket, figyelmes, szeretetteli Aprónépet, hogy érezhetem, a világuk Atlasza vagyok, annak minden szerepbeli szépségével, felelősségével, fájdalmával együtt... Adott néhány csodálatos embert támasznak, Barátoknak hívják őket. Kiméletlenül őszinték, de a legpuhább az ölelésük, ha a vállukon sirni kell és a legerősebb a karjuk, ha tartani, emelni, támogatni. Örömük és büszkeségük pedig mindig nagyobb annál, mint amit érdemelnék... Adok neked még mindehhez, gondolhatta a Jóisten, kicsi fészket, amit berendezhetsz, belakhatsz, otthonná teremthetsz, csupa szeretettel, melegséggel, illatokkal, ízekkel. Otthont, amiről jó révedezve álmodozni, elvesztve a kapcsolatot pár percre a körülvevő világgal, személyekkel is, hogy micsoda meglepetés lesz megmutatni, bemutatni az új fészket, körbejárni, -simitani a falakat, bútort, látni az arcokon az örömöt, meglepetést, a "minden a helyén van érzését". A lágy füstnyi illúzió, hogy megadatik a teljes és tökéletes család élménye: Aprónép, Anya, idővelApa...

...és a Jóisten a bölcs beszállitó mintájára a harmadik sarokelemhez jutott és azt gondolta, ebben már nem tudja megadni nekem, amire vágyom, akárhányszor csinál is rovancsot, mindig ezen a ponton rövidit meg... Megfosztott / hagyta, hogy megfosszam magam (esetenként külön értelmezendő) az első szerelemtől, a legnagyobb szerelemtől, Aprónép apjától Palitól és attól akivel a hátralévő éveket szerettem volna harmóniában tölteni. Nagy veszteségek ezek, akármelyiket is nézzük. Az első szerelemmel az ember mindig a fiatalságát, hamvas lelkesedését veszti el, a nagy szerelemmel a tökéletes harmónia illúzióját, érzését, egy gyerek apjával a család reményét, a tökéletes jövőképet (ha meg olyan kihivásokkal teli az "utóélet", mint a miénk - külön köszönet érte a magyar államaparátus útvesztőinek - , akkor méginkább). Az utolsó szerelemmel pedig a legnagyobb veszteséget írja jóvá magának talán az ember(lánya): a hitet abban, hogy lehet / viszonylag könnyen lehet újrakezdeni, hogy tanultunk a saját hibáinkból és nem futunk bele naívan ugyanazokba a csapdákba, hogy más már nem törheti össze a szívünket. ...és amíg a korábbi csalatkozásoknál volt lehetőség szenvedni, belehalni és tűzmadár mintájára újra életrekelni, itt erre már nincs lehetőség, menni kell tovább, mert senki és semmi sem ér annyit, hogy egy kisgyerek ne mosolygó és vidám, lelkes anyát kapjon. Van azonban nagy tanulság is, akárhogy is nézem, s legyen ez remény mindenki másnak is, mert én is kapaszkodom belé fenemód: lehet, hogy egy kisgyerek apróka még, nem ért - tud - hall - lát mindent... de sokkal jobbak a receptorai, mint nekünk, illúzióink, reményeink elvakította felnőtteknek, hagyatkozzunk csak nyugodtan rájuk... Reménykedtem, hogy ez a véletlen utamba-sodorta találkozás lesz az utolsó ismerkedés, ezért kivártam, figyeltem, lassan engedtem az életünkbe. ...és eljött a pont, mikor nyilvánvaló volt, hogy Aprónép, aki egy bizonyos pontig lelkes volt, árasztotta a szeretetet, kis szenzoraival már megérzett valamit és lezárt... figyeltem jobban és persze örlődtem, aggódtam, reméltem, próbáltam rendezni, magyarázni... de van az a pont, mikor nem lehet, mikor fel kell adni, el kell engedni, aztán van egy további, mikor el kell menekülni... 

Mert gyerekkel az oldalunkon már nem lehet viselni, tűrni a méltatlan bánásmódot, mások előtti durva hangnemet, önérzetünk ledorongolását. Zuhantam már meg önérzetemben, önbecslésemben annyira, hogy mosolyogni sem voltam képes, csak cipeltem a méltatlan bánásmód egyre súlyosbodó, lélekölő terhét... ...és az már a vég, ha a kórházban épp műtétre betolt gyermekünkért aggódva felhívjuk az állítólagos társunkat, hogy oszlassa a félelmet, hogy erőt merítsünk a hangjából, érezzük, hogy velünk van, aggódik ő is... ...aztán percekig hallgathatjuk, amint a reggelijéről értekezik...

...és némi utózönge, hogy mennyire jó egy kisgyerek érzékelése az őt körülvevő felnőttek álszeretetét és álönzetlenségét illetően: búcsúajándékként "véletlenül" kaptam egy betekintést, hogy mindig volt némi B-C-D-....-Zs terv mellettem is, ha nem leszek elég alázatosan elragadtatott az általam megteremtetteknél jobb anyagi feltételek iránt (amit a végefelé már naponta hallgathattam végig, nyilván miheztartás végett...).

...de valójában egyetlen dolgot sajnálok csak igazán: volt egy elengedett álmom, vágyam, amit  egy rövid időre visszakaptam s igencsak úgy tűnik, újra el kell engednem, immáron valószínűleg örökre: szerettem volna mégegyszer átélni 9 hónap várakozását, a találkozás izgalmát és csodáját, a felfedezést, hogy az én ujjaim, az ő szemei, az én állam, az ő orra... Sajnálom, hogy az óvatosan vak elragadtatásom így megtréfált, csalárd játékkal űzött belőlem gúnyt, de mint annyiszor az életben, felállok most is és csak reménykedem, az én bölcs beszállítóm nem hagy majd cserben...

Vidám és szeretetteljes, bátor és elégedett 2015-öt kivánok Mindenkinek!

Belph

ui.

Az új frizura egyébként valóban csinos. Ezt a szerelmes tigris szerelmes pillantásaiból tudom, ahogy karjait a nyakam köré fonja és azt mondja: "Édeszana, Te vagy nekem az egész világ!" :)

Elevenembe vágott a mondat, ösztönösen húztam fel az orromat és tartottam ott napokig. Dohogtam, duzzogtam, tiltakoztam, ezernyi cáfolatot gyártottam, százféleképpen kértem ki magamnak és a tükörképemnek, aztán gondoltam egyet: a mentegetőző hátrálás helyett beleálltam... felszegtem a fejem, megfordultam és szembenéztem a mondat és mondanivaló súlyával, az elrontott(?) életemmel, a hibáimmal, kételyeimmel, mindennel, amit az aggódó szeretet egy rosszul fogalmazott mondatba süritett: "Most már ideje lenne mindent feltenned egy lapra"

Tudom, egy kivülálló számára talán úgy tünhet, nem nőttem ki a tinikorból és még mindig önmagamat keresem az újrakezdéssel, változással... pedig csak a tökéleteset (számomra tökéleteset) keresem és nem érem be a lélekölő félmegoldásokkal. Ha az állapot már tarthatatlan, először meggyilkolom magam az önostorozással (legyen az egy elrontott ebéd vagy munkahelyi feladat, vagy akár csak az életem), aztán robbanok és mint gyerekkoromban a PC-játékoknál, új pályát kezdek... De egy minden helyzetben azonos: az összes választásomat 1000%-on élem meg és át. Teszek érte úgy, mintha nem lenne holnap, talán ezért is annyira pokoli azzal szembesülni, ha elrontok valamit (szerencsére ebben a fantasztikusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető életérzésben csak viszonylag ritkán van részem)...

Amikor az orvos rámutatott a monitoron a kicsi pontra, és azt mondta, hogy "akkor ő a gyanú", ugyanolyan ősbizalommal éltem meg, hogy ez a kicsi pont életem legjobb döntése és szeretetének kiapaszthatatlan forrása, mint azt, hogy akivel vállaltam, a megfelelől társ számomra. Ez utóbbiban tévedtem, az elsőben az immáron méteres kicsi pontnak nem ajánlom, hogy rámcáfoljon, mert felnőttkorában nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken kétévesen már a szomszéd kislánynak udvarol és ölelgetik egymást...

...mindezzel csak azt szeretettem volna némiképp tökéletlen - sőt, talán zavaros - módon érzékeltetni, hogy akármelyik életbeli döntésemet is hoztam meg, amellé még a racionális erőáldozatokon felül is odaálltam és mélyen hittem abban, hogy az új munkahely és az emiatti költözés jó döntés lesz és végre ránk mosolyognak az égiek... és most, amikor hazaköltözünk/tünk, újra azt hiszem, ez most az a döntés, aminél jobbat nem hozhattam volna, azzal együtt is, hogy tudom, visszavárnak, pár éven belül az egyik naaagy manager kellene hogy legyek a gyárban, ha már a januári kinevezés elől igy kioldalaztam...

...és értem én (némi fent bemutatott handabandázás után) azt a szeretetteljes iránymutatást is, hogy igy valójában nem lehet élni... pontosabban élni lehet, de megélni nem... lehet egy-két évig kihúzni valahol, amig nem kapunk erőre, de gyökeret ereszteni csak abban a tudatban, hogy végre hazaértünk, innét már nem mozdulunk, itt találunk párra, itt öregszünk meg, itt állunk könnyes szemmel, ahogy elballag a gyerek a gimnáziumból, válik felnőtté, mi pedig aszott-töpörödött kis öreggé, nos, enélkül a biztos és erőt adó hit nélkül nem lehet...

...értem én, hogy a felszólitás arra irányult, hogy most az egyszer utoljára gondoljam végig, merre is van az a bizonyos előre... mert ha az elmúlt másfél év majdmeglátjuktúlélése ismétlődik pár évig itthon is, amig egyenesbe jövünk, és újabb ki tudja mennyi időre tesszük át a székhelyünket egy újabb, vagy korábban már megismert helyre, akkor egy életre gyökértelen maradok már: itt már nincsenek barátok, ott még frissek a kapcsolatok, ki tudja, túlélik-e a távolság próbáját, egy újabb helyen pedig még nehezebb lesz újra felépiteni mindent... itt ismerem azt, aki ismeri az orvost, akihez be kellene menni, ott a főnököm felesége a gyerekosztály egyik doktornője, az új helyen lehet azt sem találom meg elsőre, hol a rendelő bejárata... kellene hát a végleges döntés, hogy eddig és nem tovább, nincs több tetemre-hivás, hanem a szélben szétszórhatom a hamvakat,  vagy fejfákat is állithatok, mert mindig tudok rájuk friss virágot tenni, ha szükséges...

Ülök a csomagok tetején és több órányi pakolás után változatlanul az az érzésem, hogy életünk nagyobbik fele még nem áll készen arra, hogy segitségemmel önként és dalolva valamelyik doboz, zsák, szatyor, bőrönd mélyére bemasirozzon...

Némi pihenőt engedélyeztem magamnak és erősen vizualizáltam, ahogy Szujó Zoltán a ring piros sarkába szólitja a csomagokat, életünk materializált darabjainak gyűjteményét, majd engem a kék sarokba, miközben jobbra - balra tekergetve fejemet próbálok nagyon hatásosan ráijeszteni a pakkokra, hátha a következő óráim könnyebben telnek majd... ...és ha már álmodozás, hát menjen tovább a meccs, nem igaz? Nézzük csak, mit is tudok felmutatni a csomagokkal és költözésekkel szemben? Eddigi költözések száma: 8, átlagosan egy helyen eltöltött idő: 4 év, költözési gyakoriság: átlag 2 év... A csomagok eddig nyerésre állnak, de a kék sarokban elszánt arccal a végső győzelemre készülődök...

Életem első 18 esztendeje ugyanott telt, majdhogynem ugyanabban a házban is... az érettségi után három év főiskola következett, 220 km-re a szülővárosomtól, amit a tömegközlekedés jóvoltából 4 óra alatt, három átszállással abszolváltam hetente. Nem a gyerekkori barátok vonzottak haza, hanem az érzés, hogy itt vagyok otthon, az ősz füstillata, a tél hidege és dödölleíze, a tavasz ezernyi szine és nyáron a Balaton közelsége. A három év, illetőleg a diplomaszerzés után hazaköltöztem, valahogy így volt természetes és itthonról szereztem meg az egyetemi szintű oklevelet. Amikor felvételt nyertem állami ösztöndijjal a doktori képzésre, vicces volt belegondolni, hogy újra kollégista leszek, kicsit túlkorosan. Gyorsan elrepült a három év, majd egy év albérlet után beköltöztem életem első saját otthonába. 40 nm vidámságba, örömbe, büszkeségbe, önmegvalósitásba és tömérdek munkába. A következő évekbe beiktattam 2 év külföldi tartózkodást a munkának köszönhetően, majd a gyerekvállalás új otthont hozott. Aztán a már ismertetett képlet szerint újra haza a szülői házba, utána vissza Pest-megyébe soklaki életet élve és most egy újabb költözés, váltás, tabula rasa, ha úgy tetszik... remélhetőleg immáron utoljára...

Épp ma fogalmaztam meg az első kávém mellett, hogy a Jóisten valószinüleg már az első alkalommal is azt szerette volna tudatni velem, hogy nekem itthon a helyem, de én csak nem voltam hajlandó venni az adást, figyelni a jelekre és a szavára, ezért egyre nagyobb taslikkal próbált ráterelni a nekem való útra és a helyre, ahová tartoztam, tartozom és mindig is tartozni fogok, hozzon bármit is az élet... most megkaptam azt a sorozatot, ami nem kis mértékben küldött a padlóra, de elkezdtem feltápászkodni... és figyelni... nevezhetjük Karmának, sorszerűségnek, isteni szándéknak, bárhogy... azt hiszem, most értem meg arra, hogy kellő alázattal fejet hajtsak, ne lázadjak tovább...

...van egy álmom... egy kicsi ház, csupa kő, vadszőlő, lusta napsugarak játéka a terasz felett, sok fűszernövény egybeolvadó illata az ablakok alatt, labda a kertben, Gyerkőc és kutya dögönyözik egymást, én pedig nem tudok betelni a maradéktalan (é: maradék nélküli) boldogság érzésével... szeretném, ha ebbe az otthonba költözésem lenne az utolsó, rövid időn belül... Szoritsatok nekem!

12 nap... ennyi telt el a számomra - jelen állás és tudásom, belátásom szerint - sorsforditónak is tekinthető július 17.-e óta. Jobb lett volna jelen sorokat aznap este monitorra vetni, de nem úgy alakult, hogy hozzájutottam volna. De nézzük sorjában, mi is történt, miért van az, hogy még mindig kissé kapkodom a fejemet és próbálok felzárkózni az eseményekhez....

...azonban ehhez kissé hátrébb kell nyúlni az időben, hogy minden részlet megfelelően kerülhessen a helyére annak is, aki nem kisérte végig napról - napra az életünket

Amikor a 10 hónapos kicsi emberrel úgy köszöntött ránk a 2012-es esztendő, hogy ketten maradtunk, egy apai identitását még igencsak keresgélő férfi nélkül, nyilvánvaló volt, hogy küzdelmes időszak áll előttünk. Amikor - nevezzük igy - Pál úgy döntött (mintegy 9 hónapnyi merengés, tünődés és anyukájával folytatott taktikai eszme-cserék folyományaként), hogy hajlandó lenne mégiscsak családdá lenni velünk, bizva abban, hogy talán mégiscsak meg tudom adni a gyerekemnek azt a családképet, amiben én nőttem fel és előttem még sok - sok "belphgeneráció",  nos hajlandó voltam 260 kilométerre a támasszá lett szülői háztól, újra a főváros közelében, munkát keresni és találni - csak halkan és zárójelben jegyzem meg, hogy kiváló karrierlehetőséggel és az ezzel járó elismeréssel. Csakhogy...

...csakhogy az élet úgy hozta, hogy Pali a családegyesitést úgy gondolta, hogy ezentúl még azt is ő mondja meg, hogy mikor találkozhatnék a Szüleimmel, akik a bajban mellettem álltak, akiknek a diplomáimat, értékrendemet és valójában mindent köszönhetek, ami vagyok. Ezt természetesen nem vállaltam, vele azóta dúl az egyre csúnyább fordulatokban is bővelkedő armageddon. Fel volt hát adva a lecke, hogy ezen az új helyen kezdünk/kezdhetünk-e új életet, minden segitség nélkül egy alig kétévessel... Mivel a karrierem gyorsan ivelt, igy kerestem a megoldást, hogy tudunk gyökeret verni az új helyen. Sok új baráttá lett kolléga tartotta bennem a lelket és csalt mosolyt egy-egy kávé vagy tea mellett az arcomra, ha csüggedni kezdtem. ...mert volt miért... bölcsi hiányában (a magánlétesitmény három nappal a kezdésünk előtt küldött egy szomorú e-mailt, hogy az intézmény családi okok miatt bezár) kétnaponta ingáztam (és teszem még most is) 260 kilométert. Egyik nap hajnali négyes kelés és indulás, másnap esti érkezés egy olyan munkahely támogatásával, akiket tényleg aranyba kellene önteni: bár multicég, de nem probléma, ha a munkámat elvégzem, hogy a túlórákat lecsúsztatom, nem pedig pénzben kérem, hogy akár egy hetet otthonról dolgozom becsülettel, hogy akár a nap közepén vehetek ki szabadságot, mert az úgy alakult az életünk... Ezzel együtt a küzdelmes másfél év még túlélhető lett volna, azonban Pali leselkedései, munkahelyem előtti várakozásai, a fizetésem iránti lelkes érdeklődése és még sorolhatnám (a "hogyan kerültem egy hozományvadász hálójába" cimü fejezet majd egy másik poszt témája lesz) tetézve azzal, hogy a kicsi ember fejlődése nem úgy alakult, ahogy jó lett volna, megérlelte az elhatározást, hogy feladok itt mindent és új medret keresek életünk folyásának.

Július 17-én pedig beadtam a felmondásomat. Illetőleg adtam volna... mert alig fél óra alatt a teljes vezérkar azt kereste, hogy hogyan lehetne biztositani, hogy akár évekig otthonról, az istápolásra szoruló gyerkőcöm mellől tudjam végezni a munkámat.... vagy egy másik munkát a cégen belül... akárhogy is... ha valaki azt mondja nekem, hogy 2014-ben egy magyarországi multi megtesz egy ilyen emberi gesztust, hát, szerintem orvost hivok hozzá... nem tagadom, elsirtam magam... mert igy nem kell a tartalékainkat felélni, nem veszik kárba másfél évtized küzdelmes előremenetelése, értelmes-érdekes munkát végezhetek és mindezt úgy, hogy 24 órában otthon lehetek, vihetem a gyerkőcöt terápiára, orvoshoz, bölcsibe/oviba és ha jól alakulnak a dolgok, visszatérhetek a karrierlétrám akár egy felsőbb fokára is...

...igaz lehet a mondás, hogy amit egyik kézzel elvesz, azt megadja a másikkal?

...és bármilyen hihetetlen, aznap a napom nem ért véget... de ezt talán majd egy másik alkalommal...