2014. szeptember 9. óta várakozik türelmesen a vázlataim között ez a poszt, hogy végre megírjam rendesen és megosszam Veletek, kedves Olvasóim! Nehéz úgy írni egy témáról, hogy teljesen és tökéletesen a hatása alatt állsz és minél inkább egyszerűen (tisztán és átlátszóan) szeretnéd fűzni a gondolataidat, annál szövevényesebb hálójába bonyolódsz bele a tulajdon érzelmeidnek, olykor félelmeidnek...

Amikor az előző munkahelyemen (a nagybetűsen CSALÁDBARÁT munkahelyen) megkaptam ez első feladatomat és ennek kapcsán több kollégával kellett nagyon gyorsan sok-sok egyeztetőt tartani, volt közöttük egy, aki felháborító módon váltott ki belőlem zsigeri ellenszenvet. Volt valami kivagyiság a lényében, amit nagyon nem szeretek... az a fajta önfényező elégedettség, amivel nem tudok mit kezdeni... pontosabban tudok: annyira taszít, annyira nem tudom tolerálni, hogy vagy menekülőre fogom (akár egy kapcsolatban is) vagy nekilátok küzdeni a magam eszközrendszerével, az "intelligens vérszívással", vagyis az önszórakoztató cikizéssel, fricskázással, froclizással... szóval adva volt ez a kolléga, az első megbeszélésen már a hajam az égnek állt tőle, de mivel együtt kellett dolgozni és én voltam, akinek még bőven ketyegett a próbaideje, igyekeztem jó képet vágni hozzá... aztán ahogy teltek a napok, megismertem az embert is a nagy mellényben elbújva, valamelyik kis belső szivarzsebben... egy szeretnivaló mackó, ahogy a nagy handa-banda stílusával próbálja magától a világot távol tartani, annak minden esetleges veszélyével együtt... 

Pár hónap alatt a legjobb barátommá vált ott, bármikor volt ideje, energiája egy jót beszélgetni egy kávé vagy ischler társaságában és én ezerszer követtem meg (mélyen és magamban, és egyszer félsuta módon élőszóban is, persze finomabb kivitelben) azért, mert nem láttam a díszlet mögé, hanem a beidegződött ellenszenv-generátornak engedelmeskedtem (neki köszönhető, hogy ma már fordítva élek: először megismerem, aztán ha kell, gőzerőre kapcsol az a bizonyos generátor... szóval van még mit dolgoznom, fejlesztenem magamon :))

Ha bármi gond volt Aprónéppel, vagy az apjával való kapcsolattal, tudtam, van valaki, aki meghallgat, mindig készül zsebkendővel is ezekre a szeánszokra, tudva, hogy úgyis szükségem lesz rá, hogy máshol, más helyzetekben, mások előtt erős tudjak maradni... aztán bölcs életszemlélettel és humorral mutatja meg a tükör másik oldalát, csal mosolyt az arcomra, hogy egy idő után a saját nyomorúságomon is tudjak nevetni, mert a nevetés jót tesz... sokszor adott erőt, határtalan erőt az, hogy meghallgat és ezen keresztül segít rátalálnom a saját helyes utamra...

Aztán egy fél éve történt valami...

Öccsének a házassága megromlott. Ez még önmagában nem lett volna egy kezelhetetlen helyzet, ha nincs a másfél éves kislányuk, akiért illetve akivel való kapcsolattartásért mindenre elszánt, kegyetlen harc kezdődött. ...és az én barátom mesélt, sokszor, sokat, kellő részletességgel ahhoz, hogy ott belül, egy elnyomott érzés szorongó fojtogatása újra felüsse fejét bennem... Egy-egy ilyen beszélgetés utáni estén álmatlanul hánykolódva nem értettem, hogy az én okos, együttérző és mindig konstruktív jóbarátom hogy' tud ilyen hideg számítással kegyetlen lenni... újra éltem szavaival azt, ahogy Pali bánt (el) velem, a piti kis eszközeit, kekeckedését, törvény előtti meghurcoltatásaim hosszú sorát, csak a szereposztás nem volt túl jó, hisz' az én egyik legkedvesebb barátom lépett elő Palivá, minden mondata, csavaros-fondorlatos gondolatmenete őt idézte.. bennem pedig sokminden kezdett kavarogni, kezdve attól, hogy hogyan is történhet mindez, hogy ez a bölcs és melegszívű mackó mivé fordul ki saját magából egészen addig az önvizslató-önmarcangoló és rémálmoktól gyötrődő anyaoroszlánig, aki egyre nagyobb szimpátiát érzett a szolidaritásból antipatikus leendő ex-feleséggel szemben...

Eltelt vagy egy hónap is, mire volt erő, idő és lehetőség leülni és megbeszélni... megbeszélni, hogy erről soha többé egy szót sem... nincs monológ a névre kiállított áfá-s számláról a gyerekcipőről és kisszoknyáról, a minden családtag által beadott láthatási kérelmi perről, semmiről, ami egyébként ezt a barátságot veszélyeztetheti... mert az az ő életük, igyekszenek legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint megoldani, akárcsak én a magam problémáit... két eset sohasem azonos, de nem lehet, hogy egy - egy beszélgetés során egymás ellen küzdünk dühödt erővel, bizonygatva, hogy a másik téved...

S hogy mi a jelenlegi leltár? Küzdünk kardélen táncolva, porcelánfinomságú barátságunk megtartásáért egy halmozottan hátrányos helyzetben... 

Nincs szükség külön csodaalkalmazásra, célra-fejlesztett statisztikai programra, hogy megmondjam, melyik az a mondat, amit az elmúlt 5 napban a legtöbbet hallottam immáron óvodáskorú magzatomtól: "Nem kejj (akajok) ejmenni"

Kezdődött mindez már pénteken délelőtt, mikoris Pali a harmadik ottalvós láthatásra vitte utódunkat. Újabb hosszas, órás győzködés, egyre erőtlenebb tiltakozás, majd végül beletörődő kibaktatás a kapuhoz (csak hab a tortán, hogy azért repesett a szivem, mert csütörtök este váratlan e-mailben tudatta, hogy nem kivánja a ded társaságát egész hétvégén élvezni, igy szombaton újra a karjaimba zárhatom a bébimet). Ennek megfelelően péntek délután és szombaton lakást csutakoltam, teljesitettem az ovis házi feladat lista olykor kihivásokat jelentő pontjait és szeretettel a szivemben vártam az sms-t, ami tudatja, hogy mostantól csökkennek a kilométerek életem értelme és az ölelésre tárt karjaim között.

(csak egy közbevetett gondolat: nem szoktam ilyeneknek jelentőséget tulajdonitani, magamról is belemagyarázásnak hittem, hogy péntek estétől szombat hajnalig milyen erős szólongatást érzett a szivem, nem aludtam és valami delejes erő éreztem, hogy cibálja a szivemet, lelkemet, tudatomat, szinte hallottam a kicsikém hivó-könyörgő szavát. Csak a magam érzékeny túlaggódásának éreztem, de amikor megláttam a kapuban a halovány kis pofiját, ahogy a karjaimba omlik, erős lett bennem a kétely, hogy talán igazam lehet... Pali persze újra a standard mantrával tájékoztatott, miszerint pazarul érezték magukat, ugyanakkor kérdésemre volt egy félmondata, hogy péntek este azért keresett <<kicsit>>...     ....mégiscsak jól éreztem és méginkább belesajdult a szivem...)

Vasárnapra úgy gondoltam, legyen valami kellemes, izgalmas program: némi játszóház, esetleg egy ovis óriásnak dukáló új cipő kilátásba helyezése, stb. Azonban az akadályt, ami a minden végtaggal és azokhoz szervesen kapcsolódó ujjacskákkal történő mindenre kapaszkodást - elmenetel hatékony megakadályozása céljából - jelentette, a kinkeserves és szivet tépő zokogást, a nagy könnyeket és könyörgést, nem tudtam nem figyelembe venni (nem akar elmenni, de én se menjek sehova, vagyis látó és ölelési távolságnál messzebbre semmiképpen sem), igy az otthoni program gyanánt  kertészkedtünk egy kicsit. Papi nyirta a füvet, én szedtem a lehullott körtéket, Életem mindensége pedig egyet vigan majszolva szemlélt bennünket.  A körtefánk, igazi matuzsálem, azt hiszem, ha már nem lenne, nem is éreznénk ennyire otthonunknak ezt a házat, a kertet... történt ugyanis, hogy amikor 30 éve (hogy repül az idő...) beköltöztünk, mindenki csak pár évet adott a girbe-gurba, földig hajolt, sőt, inkább összeroppant aggastyánnak, aki ontotta magából az óriás, mézédes körtéket, utolsó erejével. A házfelújitás során szüleim kertrendezést is tartottak, igy a fa a tereprendezés következtében derékig földbe került, mondhatni az addigi körtefából körtebokor lett. ...és láss csodát! A fa megújult, a mai napig vigan örvendeztet meg bennünket minden évben a kétöklömnyi zamatcsodákkal, amiben évtizedek életereje és életöröme, tudása, világból és a családi történelmünkből meritkező szeretete, ize rejtezik....     .....szedegetem tehát a hatalmas körtéket a földről és szelektálom, mi az, ami még csak most pottyant le, mi az, mi már nem fogyasztható, közben pedig figyelem, ahogy a lágy, nyárvégi szél hozza felém a generációk közötti szeretet halk dallamát:

- Beszélgettem tavasszal a körtefával...

(kerekre nyilt éjfekete szemek figyelmes pislogása)

- Tudod mit mondott?

(egy "nem" érkezik, alig hallhatóan)

- Azt mondta, hogy sok finom, zamatos, illatos, vitamindús körtécskét fog nevelni, hogy a Kis...-nek legyen benne sok öröme ősszel...

...ízlik a körtécske?

- Nadon fimom.

Sokadjára állok neki ennek az gondolatmenetnek... mentségemül szolgáljon, hétfőn (aug. 18) olyan jól elkaptam a szálat, hogy félig meg is irtam a sok önként érkező, szép és okos gondolatnak köszönhetően, aztán az internet úgy döntött, hogy ez túl könnyű trófea nekem, tessék újra irni és a cimen kivül minden elszállt... azóta naponta kétszer fogok bele... és nem jön... nem jön a sok szép és okos gondolat, csak valami kényszeres, erőltetett valami...

Most betelepedtem a gondolj-gondolj sarokba (gyerkőc játszószőnyege, lábam alatt három marék kisautó - némileg törnek -, jobbra tőlem egy doboz puzzle, balra a Dunántúl vasúthálózatának romba döntött mása) és most utoljára nekidurálom magam... lesz ami lesz... maximum a kedves levelek helyett most azt irjátok majd, hogy "Belph, nem ez lett életed legjobb posztja!".

Az egész úgy indult, hogy szerettem volna Nektek beszámolni arról, milyen érzés is volt, amikor megláttam a gyerkőc lábacskáit a kapu alatt, amikor vasárnap este visszahozta Pali... aztán rájöttem, hogy az érkezések számomra mennyire fontosak... (mert hiába, vannak emberek, akik elindulni, útra kelni szeretnek; szeretik az indulás elõtti izgalmat, a csomagolást, selejtezést, rákészülést. ...és vannak, akik megérkezni szeretnek: belesüppedni a biztonságérzetbe, hogy elérték a célt és elégedetten hátradölve szemlélni az ezen-is-túlvagyunk büszkeségét. Nem vitatom, természetesen, vannak akik az „út a fontos, nem a cél” filozófiai tan követõi, de a lelkük mélyén bizonyára õk is tudják, hogy azért fontos az út, mert már elindultak, vagy azért, mert nemsokára megérkezhetnek. Korábban azt gondoltam (sőt, talán szentül hittem is), hogy én ebbõl a szempontból – is – valamiféle öszvérmegoldás vagyok, ha szabad igy fogalmazni. Életem során jópárszor indultam, különbözõ életkorokban, élethelyzetekben, hosszabb és rövidebb távokon, versenyszámokban. Szeretem a készülés izgalmát, de élvezem magát az utat is nyitott szemmel és szivvel megtenni, rácsodálkozni az új dolgokra, élményekre, de csak annak a biztos tudatában, hogy a szivemnek oly kedves érkezés ott vár az utam végén)

Mert megérkezni jó... jobb... a legjobb igazán... amikor átlényegülünk, eggyé olvadunk valamivel és a közös keringésen át megosztjuk és elfeledjük a távoltöltött időt... Életem első nagy megérkezése 3,5 évvel ezelőtt történt, mikor egy fehér lepedőbe burkolt kicsi csomagot tettek a mellemre és tudtam, hogy 9 hónapnyi utazás után megérkeztünk. Szuszogva bújt hozzám és azzal az ősbizalommal méregettük egymást, ami kevésszer adatik meg az ember életében. Ő tudta és tudja, hogy mindig számíthat rám, mindig mellette leszek és ha kell, hegyeket hordok majd el a puszta kezemmel érte. ...és tudom, hogy én is számithatok majd rá, mert ha egyszer is visszaél a helyzetével, nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken 3 évesen megszéditette a szomszédék kétéves kicsi lányát és önfeledten puszilgatják, ölelgetik egymást...

Aztán, ahogy egy éven át folyamatosan megéhezett és tápláltam, volt az a pillanat, amikor a kéretlen vákuum ezer tűszúrása haraptatta velem a számat, neveztem el ezeket az érkezéseket dokkolásnak. ...és azt gondolom, minden oda nem illő praktikuma mellett, jó volt a gondolat, mert beépült a családi szótárba is... eggyé váltunk és eggyé tett bennünket a mindkettőnket tápláló közös keringés, a szeretet és gyöngédség puhasága, a vigasz az elárvultságban vagy nekikeseredésben...

...és azóta is vannak dokkolások, amiből meritkezünk, ami az eddigi ezernyi szálat még szorosabbá fonja és úgy teker körbe bennünket a szeretet és összetartozás elnyűhetetlen pókhálójával, mint semmi más nem képes ezen a világon...

...dokkoltunk hétvégén is...

vasárnap késő délután, mikor megszólalt az érkeztét jelző csengő, már a ház sarkánál várakoztam és repültem volna hozzá, de szándékosan lassítottam a lépteimet. Figyeltem a kis toporgó kék szandálokat a kapu alatt... és remegett a lelkem, hogy szeret-e még, örül-e annyira a viszontlátásnak, mint én, hogy hiányoztam-e, vagy mit gondol rólam, hogy a nagy tiltakozása ellenére mennie kellett? Kinyitottam a kaput, torkomban dobogó szivvel és majd ledöntött a lábamról az a 15 kilónyi sóhaj, ahogy a térdeimbe fúrta a fejét: "Édeszana". Felkaptam, átöleltem, két kicsi kar kulcsolódott a nyakamra, szimatolta a hajamat és kérdezte, hogy Mami és Papi hol vannak. "Menj be, már nagyon vártak. Én még váltok pár szót Apukáddal." Kicsit zokon vette, de leszegett fejjel a falhoz lapulva poroszkált befelé, mázsás súlyát cipelve valami meg nem nevezett tehernek, vissza sem nézve menekült (a mi történtre természetesen nem kaptam választ, de én lepődtem meg volna a legjobban, ha kapok). Amikor beértem, a szőnyegen kuporgott, nézett maga elé. Nem az első eset, hogy igy reagált. Ölembe vettem, duruzsoltam, simogattam és ezerszer szerelmet vallottam neki... ...és dokkolt ő is... amikor már tiszta vér volt az ujjai vége a karmolásoktól, a kiadhatatlan fájdalom és szorongás miatti feszültség levezetésétől és elcsendesedett, tudtam, hazaért ő is... nemcsak fizikálisan, a kicsi teste, de a lelke is megnyugodott...

Ma csütörtök van. Már hegednek a karmolásnyomok a karomon. Minden reggel hozzám bújik, még álmosan kutatja őket a kis kezével: "Kapajom hol van?", s ha megtalálja őket, az első, reggeli ébredés utáni puszit ők kapják...