Kedves Olvasóim!

Hosszú idő eltelt a legutolsó bejegyzésem - no, jó, legyünk őszinték, "normális" (é. tartalmas) bejegyzésem - óta. Itt van hát az idő, hogy számot adjak az eltűnésem okáról, okairól és kárpótoljalak Benneteket pár gondolattal...

De kezdem talán másképpen jelen bejegyzést...

...figyelem az arcot, a szempárt...

...ismerős... ...régről ismerős...

...ugyanaz, de mégsem...

...valami megváltozott; talán a fénye, talán a csillogása, talán a mélysége... 

...de nem, az ugyanaz... ugyanaz a kíváncsi, kérdező, fürkésző, mélyen belül somolygó, vagy huncutul kacsintó "kormos tekintet"... a kerete más...

Körbenézek, figyelem az 'áldozataim' lágy kanyarulatait, a meleg levegő mozgásában meg-megrebbenő, meg-megriadó tincseket, szinte még érzem a tapintásukat is, ahogy pár másodperce az ujjaimra fűztem őket...

Nem lepem meg magamat... ha új kezdet érkezik az életembe, valahogy mindig akkor akadok össze a fürdőszobában  tartalékolt ollómmal. Igencsak úgy tűnik, hogy az igazi katarzis máshogy nem következhet be, csak akkor, ha hozzáigazítom a fürtjeimet is... Kicsit mosolygok, ahogy számba veszem az eddigi önkopasztásaim történetét: az első nagy szerelem, keresztülkisért a diákéveken és mire vége lett, fiús tüskék váltották az addig derékig érő gesztenyebarna hajtömeget. Utána hosszú évekig, majd egy évtizedig növesztgettem, igazgattam a hajamat, hogy újra régi fényében pompázhasson. Aztán a gazdasági válság nyomában jött az én személyes krach-om, összeomlott az életem egy karonülővel és a gödörből kikeveredni a hajamból fontam hágcsót egy idő után, teljesen öntudatlan módon. Azonban én nem erőmet vesztettem vele, mint a bibliai Sámson, hanem a terhet, a súlyt dobtam le vele és könnyebben szegtem fel a fejemet... Aztán észrevétlenül nőtt vissza szinte eredeti hosszára a hajam, hordtam csinos lófarokban, ahogy egy örökmozgó Aprónép roppant kooperatív édesanyjához illik...  ...és most, látom, ahogy hullanak alá a fürtök és tudom, itt egy újabb sorsfordulás az életemben... új útra léptem, elhagytam mindent, ami húzott vissza, itt az idő megrázni a fejem, hogy repkedjenek az új loknik...

...furcsa véletlen (nem, az nem lehet, abban már régóta nem hiszek...), hogy épp a 2015-ös év elején söpört végig az újabb változás-ciklon az amúgy sem unalmas vagy komplikációmentes életemen, életünkön...

Imé hát a leltár, magyarázatul talán némiképp az elmúlt hónapok csendjére, vagy inkább kivárásra játszó humorbombáira mindössze:

Emlékszel tán, Nyájas Olvasóm, hogy milyen nagy szeretettel és elismeréssel nyugtáztam munkáltatóm emberségből való szinjeles bizonyitványát, hogy nem engedte el a kezem a legnagyobb magánéleti krizisem közepén sem. Nos, az élet úgy hozta, hogy január elsején mégis búcsút vettünk egymástól. Szeretettel, tisztelettel, egy reménybeli új találkozás igéretével, némi könnyel és fátyolos szomorúsággal, de elengedtük egymást. Visszavágyom, hiányoznak az emberek, a teremtő gondolatok, ha pár volt kollégámmal üzenetet, telefont váltok, percekig fojtogat a sirás, de ennél optimálisabb döntést nem tudtam hozni, hiszen a rendezőelv az életemben Aprónép - és nem a saját - igényeim mind magasabb szintű kielégitése. Neki pedig anya kell. Édeszana, kiszámitható és állandó módon. 

Most ülök egy irodában, csili-vili gépen pötyögöm e sorokat, csili-vili telefonon beszélek bárkivel - bármennyit, ha nem 2 perc sétára laknék állandó parkoló-helyemre állhatnék be és a hírem annyira jó és annyira megelőzött, hogy legkevesebb a világ megváltását várják tőlem (ami valljuk be, szép kihivás lenne bárkinek :)). Szóval nem panaszkodhatom, biztosan szép és tartalmas munkaórák elébe nézek, fejlődési lehetőséggel, sikerekkel, olykor 'óhogyaza... életérzéssel...

Most, hogy fogalmazom jelen leltáromat, egy korábbi munkahelyemen az egyik beszállitó bölcs mondása jut eszembe, miszerint 'tudunk mi lenni a legolcsóbbak, a leggyorsabbak és a legjobb minőségűek. Ön választja ki minden megrendelésnél, hogy a háromból melyik kettő legyünk'. Azt hiszem, valahogy igy van ez velem is... a Jóisten áttekintette az életem sarokköveit és azt mondta, a szakmai fejlődésedben megkapod a legjobbat (egyedül kell megteremtened egy csodálatos kisembernek mindent, mert megérdemli, tudd hát megtenni, ha alázatosan dolgozol érte), hiszen az új - sikerekkel kecsegtető - munkahely mellé megkaptam egy régi adósságom törlesztési lehetőségét a karmám irányában is... Küzdelmes egy évet jelent, de akkora terhet rakhatok le vele és akkora ajándékot egyúttal a magam és felmenőim elébe, amekkorát egy ember egy élet alatt csak adni tud... Törlesztek ezzel magamnak, a Szüleimnek, törleszt ezzel velem szemben volt kolléga, az Élet, és hiszem, hogy hosszú évtizede cipelt karmaelemet oldok fel ezáltal majd.

Azt hiszem, sőt, bizonyos vagyok benne, a Jóisten azt is mondta még, lenézve rám, hogy megkapom a legfontosabbat is: csodálatos és támogató Szülőket, figyelmes, szeretetteli Aprónépet, hogy érezhetem, a világuk Atlasza vagyok, annak minden szerepbeli szépségével, felelősségével, fájdalmával együtt... Adott néhány csodálatos embert támasznak, Barátoknak hívják őket. Kiméletlenül őszinték, de a legpuhább az ölelésük, ha a vállukon sirni kell és a legerősebb a karjuk, ha tartani, emelni, támogatni. Örömük és büszkeségük pedig mindig nagyobb annál, mint amit érdemelnék... Adok neked még mindehhez, gondolhatta a Jóisten, kicsi fészket, amit berendezhetsz, belakhatsz, otthonná teremthetsz, csupa szeretettel, melegséggel, illatokkal, ízekkel. Otthont, amiről jó révedezve álmodozni, elvesztve a kapcsolatot pár percre a körülvevő világgal, személyekkel is, hogy micsoda meglepetés lesz megmutatni, bemutatni az új fészket, körbejárni, -simitani a falakat, bútort, látni az arcokon az örömöt, meglepetést, a "minden a helyén van érzését". A lágy füstnyi illúzió, hogy megadatik a teljes és tökéletes család élménye: Aprónép, Anya, idővelApa...

...és a Jóisten a bölcs beszállitó mintájára a harmadik sarokelemhez jutott és azt gondolta, ebben már nem tudja megadni nekem, amire vágyom, akárhányszor csinál is rovancsot, mindig ezen a ponton rövidit meg... Megfosztott / hagyta, hogy megfosszam magam (esetenként külön értelmezendő) az első szerelemtől, a legnagyobb szerelemtől, Aprónép apjától Palitól és attól akivel a hátralévő éveket szerettem volna harmóniában tölteni. Nagy veszteségek ezek, akármelyiket is nézzük. Az első szerelemmel az ember mindig a fiatalságát, hamvas lelkesedését veszti el, a nagy szerelemmel a tökéletes harmónia illúzióját, érzését, egy gyerek apjával a család reményét, a tökéletes jövőképet (ha meg olyan kihivásokkal teli az "utóélet", mint a miénk - külön köszönet érte a magyar államaparátus útvesztőinek - , akkor méginkább). Az utolsó szerelemmel pedig a legnagyobb veszteséget írja jóvá magának talán az ember(lánya): a hitet abban, hogy lehet / viszonylag könnyen lehet újrakezdeni, hogy tanultunk a saját hibáinkból és nem futunk bele naívan ugyanazokba a csapdákba, hogy más már nem törheti össze a szívünket. ...és amíg a korábbi csalatkozásoknál volt lehetőség szenvedni, belehalni és tűzmadár mintájára újra életrekelni, itt erre már nincs lehetőség, menni kell tovább, mert senki és semmi sem ér annyit, hogy egy kisgyerek ne mosolygó és vidám, lelkes anyát kapjon. Van azonban nagy tanulság is, akárhogy is nézem, s legyen ez remény mindenki másnak is, mert én is kapaszkodom belé fenemód: lehet, hogy egy kisgyerek apróka még, nem ért - tud - hall - lát mindent... de sokkal jobbak a receptorai, mint nekünk, illúzióink, reményeink elvakította felnőtteknek, hagyatkozzunk csak nyugodtan rájuk... Reménykedtem, hogy ez a véletlen utamba-sodorta találkozás lesz az utolsó ismerkedés, ezért kivártam, figyeltem, lassan engedtem az életünkbe. ...és eljött a pont, mikor nyilvánvaló volt, hogy Aprónép, aki egy bizonyos pontig lelkes volt, árasztotta a szeretetet, kis szenzoraival már megérzett valamit és lezárt... figyeltem jobban és persze örlődtem, aggódtam, reméltem, próbáltam rendezni, magyarázni... de van az a pont, mikor nem lehet, mikor fel kell adni, el kell engedni, aztán van egy további, mikor el kell menekülni... 

Mert gyerekkel az oldalunkon már nem lehet viselni, tűrni a méltatlan bánásmódot, mások előtti durva hangnemet, önérzetünk ledorongolását. Zuhantam már meg önérzetemben, önbecslésemben annyira, hogy mosolyogni sem voltam képes, csak cipeltem a méltatlan bánásmód egyre súlyosbodó, lélekölő terhét... ...és az már a vég, ha a kórházban épp műtétre betolt gyermekünkért aggódva felhívjuk az állítólagos társunkat, hogy oszlassa a félelmet, hogy erőt merítsünk a hangjából, érezzük, hogy velünk van, aggódik ő is... ...aztán percekig hallgathatjuk, amint a reggelijéről értekezik...

...és némi utózönge, hogy mennyire jó egy kisgyerek érzékelése az őt körülvevő felnőttek álszeretetét és álönzetlenségét illetően: búcsúajándékként "véletlenül" kaptam egy betekintést, hogy mindig volt némi B-C-D-....-Zs terv mellettem is, ha nem leszek elég alázatosan elragadtatott az általam megteremtetteknél jobb anyagi feltételek iránt (amit a végefelé már naponta hallgathattam végig, nyilván miheztartás végett...).

...de valójában egyetlen dolgot sajnálok csak igazán: volt egy elengedett álmom, vágyam, amit  egy rövid időre visszakaptam s igencsak úgy tűnik, újra el kell engednem, immáron valószínűleg örökre: szerettem volna mégegyszer átélni 9 hónap várakozását, a találkozás izgalmát és csodáját, a felfedezést, hogy az én ujjaim, az ő szemei, az én állam, az ő orra... Sajnálom, hogy az óvatosan vak elragadtatásom így megtréfált, csalárd játékkal űzött belőlem gúnyt, de mint annyiszor az életben, felállok most is és csak reménykedem, az én bölcs beszállítóm nem hagy majd cserben...

Vidám és szeretetteljes, bátor és elégedett 2015-öt kivánok Mindenkinek!

Belph

ui.

Az új frizura egyébként valóban csinos. Ezt a szerelmes tigris szerelmes pillantásaiból tudom, ahogy karjait a nyakam köré fonja és azt mondja: "Édeszana, Te vagy nekem az egész világ!" :)

Gondolom a nők (és talán bevallva - bevallatlanul a férfiak) nagy részéhez hasonlóan, az én életemet is átfonta/átfonja az olykor parttalan harc a kilók és centiméterek ellen...

Amióta az eszemet tudom harcoltam minden egyes miliméterért a nadrágszijamon, az újabb apró győzelemért az egy trappban megtehető lépcsőfokok számának vonatkozásában. Nem így születtem... teljesen átlagos bébiként, átlagos kisgyerekként, normális, sőt, finnyás étkezési szokásokkal bíró kisiskolásként teltek a napok... sohasem voltam vékony, de elhízott sem. Valahol 12-14 éves korom környékén fordultak rosszabbra a dolgok és észrevétlenül kúsztak fel a kilók, megállithatatlannak látszott a küzdelem ellenük. Természetesen igyekeztem viccesen kezelni a dolgot és a határtalan önbizalom mögé rejteni a bennem síró és vékony derékra vágyó tinédzser érzékeny lelkét. Ezért is őrzi a családi legendárium a középiskolaválasztásom történetét, ahol az előminősitő kritériuma a tanintézményeknek a tornaterem nagysága volt, eleve redukálandó a futtatandó körök számát...

A felnőttkor sem hozott változást... megtanultam együtt élni a gömbölyded idomokkal és a ténnyel, hogy a ruhaméret nem hármassal kezdődik számomra. Kis odafigyeléssel, sok mozgással még jól is éreztem magam a bőrömben... sohasem gondoltam volna, hogy az új élet hoz majd küzdelmet a kilókért, sőt, grammokért is...

Amikor Pali a szüleimnél hagyott betegen, már húsz kiló minuszban voltam önmagamhoz képest... ennyit tud lerágni - a szó irodalmi és könyörtelen értelmében is - leemészteni az ember - addig formás-nőies - lányából a gátlástalan és végeláthatatlan lelki terror, mentális és pszichés leigázás...

A független élet kezdete, az azzal járó stressz persze további kilóktól szabaditott meg és visszanézve az akkor készült fotókat, ma is elképzelhetetlennek érzem, hogy mennyire vékonnyá, szinte áttetszővé váltam, és akkor talán kis - igy utólag bevallva az önsajnálat perverziójával spékelt - örömet is okozott a kilógó  csontjaimra feszülő bőröm látványa, ma is emlékszem az aggódó és óvatos ösztökélésekre, hogy csak még egy falatot... a Szüleim megnyugtatására az addig ünnepi jutalomnak számitó édességek, kalóriabombák számolatlanul tüntek el kezeim között, de valahogy mégsem akart kilendülni a mérleg nyelve...

Akárhogy is nézzük, a sok hivatalos eljárás, pereskedés, ha úgy tetszik, az örökös fizikális félelem és szabadulást nem engedő aggódás folyamatosan kordában tartotta az étvágyamat, anyacserémet....

Ezért is volt furcsa változás, amikor végre elkezdtük az új életünket, végre/újra otthon. A család, a szeretett közeg látványa olyan mérhetetlen nyugalmat hozott, hogy észrevétlenül végigpihentté váltak az éjszakák, szinessé és mosolygóssá a tükörkép, kékebbé az ég és zöldebbé a kertben lévő körtefa levele, és akárhogy is szükebbé a kedvenc szoknyám...

A hetek alatt visszavedlettem minden szempontból a 8 évvel ezelőtti hiú nőszeméllyé, aki küzd a kilókkal, kalóriákkal, ruhaméretekkel, fájó szivvel kerestem indokot egy - egy már túlfeszülő darabom elzárására a szekrény félreeső polcain...

De: minden pluszkilót megért, hogy újra megtaláltam a békémet és nyugalmamat...

...és furcsa az élet... vagy legalábbis a Jóisten humora és szeretete kiváló és mély: mikor elfogadtam, hogy a nyugalom és a gyermek számára kényelmesen fotelszerű anyaöl kézenfogva jár együtt, megfordult kicsit a világ... ha lehet vágyni a filozófiai értelemben vett "asztal-tetszés" édes örömére, akkor azt segiti a test, a tudat, az elkalandozó gondolat és sutba dobható megannyi örök és újkeletű kúra, módszer...

Egyetlen receptúra, amit jó szivvel ajánlhatok (és a mögöttem lévő tapasztalatok alapján igazán szakértője vagyok a témának, minden Kedves Olvasóm elhiheti :)) találjuk meg a nyugalmunkat és engedjük be a boldogságot az életünkbe... 

Elevenembe vágott a mondat, ösztönösen húztam fel az orromat és tartottam ott napokig. Dohogtam, duzzogtam, tiltakoztam, ezernyi cáfolatot gyártottam, százféleképpen kértem ki magamnak és a tükörképemnek, aztán gondoltam egyet: a mentegetőző hátrálás helyett beleálltam... felszegtem a fejem, megfordultam és szembenéztem a mondat és mondanivaló súlyával, az elrontott(?) életemmel, a hibáimmal, kételyeimmel, mindennel, amit az aggódó szeretet egy rosszul fogalmazott mondatba süritett: "Most már ideje lenne mindent feltenned egy lapra"

Tudom, egy kivülálló számára talán úgy tünhet, nem nőttem ki a tinikorból és még mindig önmagamat keresem az újrakezdéssel, változással... pedig csak a tökéleteset (számomra tökéleteset) keresem és nem érem be a lélekölő félmegoldásokkal. Ha az állapot már tarthatatlan, először meggyilkolom magam az önostorozással (legyen az egy elrontott ebéd vagy munkahelyi feladat, vagy akár csak az életem), aztán robbanok és mint gyerekkoromban a PC-játékoknál, új pályát kezdek... De egy minden helyzetben azonos: az összes választásomat 1000%-on élem meg és át. Teszek érte úgy, mintha nem lenne holnap, talán ezért is annyira pokoli azzal szembesülni, ha elrontok valamit (szerencsére ebben a fantasztikusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető életérzésben csak viszonylag ritkán van részem)...

Amikor az orvos rámutatott a monitoron a kicsi pontra, és azt mondta, hogy "akkor ő a gyanú", ugyanolyan ősbizalommal éltem meg, hogy ez a kicsi pont életem legjobb döntése és szeretetének kiapaszthatatlan forrása, mint azt, hogy akivel vállaltam, a megfelelől társ számomra. Ez utóbbiban tévedtem, az elsőben az immáron méteres kicsi pontnak nem ajánlom, hogy rámcáfoljon, mert felnőttkorában nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken kétévesen már a szomszéd kislánynak udvarol és ölelgetik egymást...

...mindezzel csak azt szeretettem volna némiképp tökéletlen - sőt, talán zavaros - módon érzékeltetni, hogy akármelyik életbeli döntésemet is hoztam meg, amellé még a racionális erőáldozatokon felül is odaálltam és mélyen hittem abban, hogy az új munkahely és az emiatti költözés jó döntés lesz és végre ránk mosolyognak az égiek... és most, amikor hazaköltözünk/tünk, újra azt hiszem, ez most az a döntés, aminél jobbat nem hozhattam volna, azzal együtt is, hogy tudom, visszavárnak, pár éven belül az egyik naaagy manager kellene hogy legyek a gyárban, ha már a januári kinevezés elől igy kioldalaztam...

...és értem én (némi fent bemutatott handabandázás után) azt a szeretetteljes iránymutatást is, hogy igy valójában nem lehet élni... pontosabban élni lehet, de megélni nem... lehet egy-két évig kihúzni valahol, amig nem kapunk erőre, de gyökeret ereszteni csak abban a tudatban, hogy végre hazaértünk, innét már nem mozdulunk, itt találunk párra, itt öregszünk meg, itt állunk könnyes szemmel, ahogy elballag a gyerek a gimnáziumból, válik felnőtté, mi pedig aszott-töpörödött kis öreggé, nos, enélkül a biztos és erőt adó hit nélkül nem lehet...

...értem én, hogy a felszólitás arra irányult, hogy most az egyszer utoljára gondoljam végig, merre is van az a bizonyos előre... mert ha az elmúlt másfél év majdmeglátjuktúlélése ismétlődik pár évig itthon is, amig egyenesbe jövünk, és újabb ki tudja mennyi időre tesszük át a székhelyünket egy újabb, vagy korábban már megismert helyre, akkor egy életre gyökértelen maradok már: itt már nincsenek barátok, ott még frissek a kapcsolatok, ki tudja, túlélik-e a távolság próbáját, egy újabb helyen pedig még nehezebb lesz újra felépiteni mindent... itt ismerem azt, aki ismeri az orvost, akihez be kellene menni, ott a főnököm felesége a gyerekosztály egyik doktornője, az új helyen lehet azt sem találom meg elsőre, hol a rendelő bejárata... kellene hát a végleges döntés, hogy eddig és nem tovább, nincs több tetemre-hivás, hanem a szélben szétszórhatom a hamvakat,  vagy fejfákat is állithatok, mert mindig tudok rájuk friss virágot tenni, ha szükséges...

Jelen élethelyzetemből adódóan a megszokottnál kissé többször kényszerülök teljes vagy részleges tájékoztatással szolgálni a "miért?" tipusú kérdésekre. Ezzel nincs is semmi probléma addig a pontig, amig nem érzem úgy, hogy vagy úgy néznek rám, mintha két fejem lenne, vagy meg vannak győzödve róla, hogy történetem túlságosan szubjektiv és legalábbis a Grimm testvérpár egy személyben reinkarnálódott bennem, de közben még sorban álltak némi további fantáziáért és mesemondó-készségért...

Pedig, ha belegondolunk mindenkinek van egy története (és a gondolatot nem a reklám áthallásával loptam) - van, akinek megható, van, akinek kacagtató, van, akié könnyes, van akié elrettentő, az enyém egyszerüen hihetetlen... és a hihetetlennek is sokféle árnyalata van, erre most kényszerülök igazán rádöbbenni, azt hiszem...

Mert az alaptörténet, ahogy pár mondatban 'össze szoktam foglalni', valójában már önmagában több hihetetlen elemet rejt: Megismertem, beleszerettem (jobban mondva elcsavarta a fejemet), gyermeket vállaltunk, megszületett, a betegségekkel magunkra hagyott, aztán Karácsony és Újév között (gyerkőc 10 hónapos volt) a Szüleimnél "felejtett" bennünket, mert elkaptunk egy gyerekbetegséget és "ő megengedheti magának a luxust, hogy undoritónak ne lásson bennünket (szó szerinti idézet)". Utána még fél év volt, mire eldöntötte, hogy egyátalán és mi módon akar részt venni a gyerek életében. Majd miután felajánlotta, hogy teljes kontroll mellett visszamehetek hozzá és én ezt nem vállatam fel, jelezte, hogy mostantól "ki fog késziteni", továbbá egy héttel később vidáman posztolta minden létező közösségi fórumon, hogy akkor ő mostantól boldog párkapcsolatban él, de igéretét azóta is az egyetlen ponton, ahol valóban fájdalmat tud nekem okozni próbálja beváltani: a gyerek eszközként való használatán.

A hithetetlen árnyalatai pedig a tekintetekben egyfelől a "meseszerú" történetnek szólnak, másfelől annak, hogy tényleg hogy tudtam ennyire balfácán és naiv lenni okos, értelmes, intelligens nőként, harmadrészt annak, hogy ember, szülő valóban tud igy viselkedni és még sorolhanám a további opciókat...

A legtöbb ilyesfajta visszajelzést kényszerüen eltüröm, nem nagyon van mit tenni: hagyd magad, előbb szabadulsz elven igyekszem a már jól ismert félmondatok, visszakérdezések, rosszalló fejcsóválások özönén túljutni. Azonban nem tudok szó nélkül elmenni amellett, ha a) a szavahihetőségemet kérdőjelezik meg (azon egyszerü oknál fogva, hogy becsületes ember vagyok és ez a felmenőim öröksége, tehát kéretik nem megkérdőjelezni, mert jó skorpióhoz méltóan ezt rosszul viselem), b) a csalódottság/magány/savanyú a szőlő féle irigység kerül hipotetikusan a történet mögé. Mindenki elhiheti, kénytelen voltam már elég fórumon elmondani ahhoz, hogy kellően rezignáltan, tényként tudom kezelni életem nagy pofonját, és én vagyok a legboldogabb, hogy nem egy ilyen érzéketlen, EQ-hiányos, alárendelt kapcsolatban kell élnem az életemet. c) ha a felelősséget valamelyik (egyébként általam tisztelt-becsült) ismerősöm/kollégám némi férfiúi szolidaritás jegyében megpróbálja teljes egészében a nyakamba varrni "egy férfi nem változik, már az elején ezt kaptad, akkor mi a kérdés" megközelitéssel. Hogy magyarázható el, hogy minden ember változik (lásd hét év és timsel post-omat: http://anyaegyedul.blog.hu/2014/07/17/belph2) illetve nem csak egy ilyen helyzetben, de megesett már a csoda, hogy valaki "vérszemet kapott" egy adott helyzetben és lett ennek beláthatatlan következménye...

Ezzel együtt szeretném nyomatékosan jelezni (és nem csak önigazolás céljából), hogy nem vagyok fásult, férfigyülölő, introvertált! Nem nyavalygok. A fentiek tények és ezzel együtt kell élnem. De attól még a jövőre bátran, vidáman, nyitottan tekintek - és nem csak párkeresés szempontjából! Az életem, az életünk igy is boldog és teljes, mert azzá tesszük, azzá teszem. Ha ehhez jön egy megfelelő pár, akkor az a koktélcseresznye lesz csak a torta tetején, ha nem akkor pedig maximum egy adag kávéval kevesebbet készitek reggelente...

Mert nézzük bárhogyan is, vannak történetek (és hadd higgyem, hogy ezek vannak arányában többségben), amelyek jóval vidámabbak, harmonikusabbak, akár irigylésre-méltóbbak (például 10 év várakozás és megannyi lombikkisérlet után a beletörődő elfogadással egyidejüleg megérkező kicsi lány esete, aki most már a testvérkéjét dajkálja, vagy a gimnáziumi szerelemből lett házasságé most már két kamasz lánnyal úgy, hogy a férj még mindig romantikus verssel adja át a sokadik nászút meghivóját a feleségének és még sorolhatnám). Természetes, hogy én is jobban szerettem volna, ha az én életem is igy alakul. De nem igy történt, ezt a gyerekem miatt sajnálom a legjobban, ugyanakkor nem lehet állandóan efelett bánkódni, igenis kell tudni élvezni a mindennapokat és pillanatokat a maguk tökéletlen tökéletességében is (mert az nem történetfüggő, hogy a délutáni alvástól még félálomban magához húz a kicsi meleg kezecske, ráfonódik a nyakamra és a fülembe suttogja életem eredővektora, hogy "hiányoztál Édesana").

...mert vannak (kivánom, hogy csak minoritásban) rosszabb, méltósággal csak nehezen viselhető történetek is, beteg gyerekekkel, brutalitással, nélkülözéssel, lelki terrorral... ...ne erőt adjanak, hogy van/lehetne rosszabb is, hanem a lehetőséget, hogy segithetünk a magunk módján... mert a segitségért mosoly, szeretet jár... az pedig mindenkinek erőt ad egyik lábat a másik után rakni, nem igaz?

Az esetek nagy részében úgy érzem - és szerintem ezzel a nagy többség igy van -, hogy minden történésnek van valami titkos üzenete: az ember az életében bekövetkező eseményeket, embereket úgy vizsgálja, mint  Runa-köveket.

Én magam meg vagyok győződve róla, hogy mindenki azért érkezik az életünkbe, hogy hozzon valamit, amiből tanulhatunk. Ha már megtanitott arra, ami a célja volt, akkor távozhat (más kérdés, ha maradni akar :))... van, aki emiatt pár pillanatot és van, aki egy életet tölt velünk... Van, amikor azonnal tudjuk, hogy mi az oka, hogy belesodródunk (vagy éppen saját magunkat sodorjuk) egy adott szituációba és van, amikor csak később, esetenként jóval-jóval később döbbenünk rá, mit és miért is kellett megélnünk, azzal az adott találkozással vagy eseménnyel.

Csak ritkán adatik meg az, ha az ember fel tudja fedezni, hogy épp ő van kijelölve arra, hogy valakinek az életében betöltse az intés-fája vagy bármi egyéb "nevelési célzatú" életesemény szerepét. Velem ez esett meg a hétvégén... ...és azért osztom meg a történetet, mert számomra van benne valami hátborzongató, hogy mennyire tökéletlen is az emberi lény, másfelől pedig a történet alapjául szolgáló "egyedülálló szülő stigmát" bizonyára nem csak én viselem...

Imé hát a példabeszéd a hétre:

Az elmúlt nyarakat eddig mindig a Balatonon töltöttük. Egyfelől nagyobb a ház, másfelől viz, friss levegő, egyfajta módosult tudatállapot a családnak, a béke és összetartozás kicsiny védett szigete az élet legnagyobb viharaiban valamennyiünk számára. Ide jöttünk azon a kora tavaszi napon is, amikor elment a Nagypapám és ide jöttem, menekültem, mikor lábra kellett állnom életem nagy kudarca után - vagyis nem pátosz az előző gondolat, hanem annak szemléltetése, hogy számunkra valóban szent-hely a 9 fenyő árnyékában lévő kicsi ház...

Az első nyáron, amikor már kezdtem embernek érezni magam újra, a parton rendszeresen visszatérő anyuka lettem a másfél évesemmel. Rajtam kivül volt pár hasonló nőszemély, hasonló (vagy éppen kisebb-nagyobb) bébikkel. Az egyetlen különbség, ami néhány hét alatt szembetünővé vált, az volt, hogy mig hozzájuk péntek este magasságában rendre megérkeztek a családfőnek tekintett férfipéldányok, mi hétvégente is kettesben vagy éppen barátnőkkel, nagyszülőkkel kiegészülve strandoltunk. Ez, mint valamiféle rettenetes és ragályosnak hitt kór vont körénk keritést és valahogy a kezdeti beszélgetések, összemosolygások elmaradtak, egy kedves helyi hölgyemény kivételével. Eltelt az a nyár, aztán eltelt a tavalyi és lassan letelik az idei is. Tavaly a hölgykoszorú látszott, hogy erős baráti társasággá érett össze, idén azonban alig-alig lehetett látni a tagjait. A hétvégén azonban a fent kiemelt derüs és kedves nőszeméllyel beszédbe elegyedtem, annál is inkább, mivel kicsi sarjam bőszen elkezdte tenni a szépet a vele egyidős kislányának (a helyzet a másnapi randi megbeszéléséig kulminálódott, kérem tisztelettel... lassan el kell beszélgetnem a méhecskékről ezzel a kisemberrel... még szerencse, hogy a Kisvakond megálmodói gondoltak a némiképp szégyenlős szülőkre is és életre hivták a kisnyuszik születésével foglalkozó részt is :))  Időközben megérkezett a korábbi négyes egy másik tagja és miután elment, mint újabb beszélgetéstémát vetettem fel a kérdést, hogy mi történt a csapat többi tagjával. A fentiek okán szépreményü nászasszonyom sopánkodva elmesélte, hogy bár az elmúlt években oda-vissza járkáltak egymásnál a családok és micsoda nagy barátságok alakultak, hát azért van itt gubanc, kérem szépen: a statisztika kifejezetten rettenetes: Náluk ugyan megszületett időközben a második bébi, illetve az előbb látott hölgynél sincs különösebb probléma, de a harmadik pár már elvált a télen/tavasszal, a negyedik pár pedig épp most egyensúlyoz azon a hajszálvékony határmezsgyén, ami egy kapcsolat felszámolása és újraépitése között van...

Félreértés ne essék, nem a káröröm vagy elégedett, 'natessék' életérzés ragadott el...

Egyszerüen csak előttem van, ahogyan magukban minősitik vagy (félre)értékelik a helyzetemet és húzódnak vissza a találkozások elől, mert nyilván az nem normális dolog, hogy egy másfél éves kisgyerekkel egyedül strandolok, hogy nem normális az élet, a család, a helyzet, ami körülvesz, valahogy nem fér bele az ő normális életükbe egy olyannal barátkozni, mint én (illetve a gyerkőccel együtt, mint mi)...

...és ha majd túl lesznek a maguk harcain és rendezték soraikat, vajon megmarad ez a fene nagy barátság, újra tudják értékelni a korábbi viszolygásukat a nem normálistól (azok, akiknél megmaradt a család) és vajon mernek bátran rámosolyogni a világra azok is, akiknek újra kellett kezdeni egyedül?

...és vajon a nyár hátralévő részében visszamosolyognak ránk; eszükbe jut, hogy talán tévesen itéltek és viselkedten az elmúlt nyarakon? Hogy talán pont azért voltam ott, hogy a példám, életem tanitsa őket: ezért nem álltunk sorban, ez bármikor, bárkivel, bármilyen tökéletesnek hitt kapcsolatban bekövetkezhet, igy értékelni kell, amig megvan és tenni érte, hogy meg is maradjon, de nem szabad megbélyegezni és kirekeszteni azt, akinek nem sikerült (elsőre, másodikra, sokadikra)...

...és egy - egy kedves szót kap majd az én gyerekem is, ha újra találkoznak velünk?

Ha az ember egyedül marad egy hosszabb kapcsolat után, jó esetben akkor is nekikezd egy önvizsgálatnak, ha csak az ő életéről, jövőjéről van szó. Kicsit nehezebb és fájdalmasabb ez a "szembesitő show" akkor, ha gyerekkel, pláne kicsivel marad egyedül valaki.

Amikor megkaptam a magam pofonját (szerencsére csak átvitt értelemben), pontosabban amikor hajlandó voltam már nem homokba dugni a fejem, hanem szembenézni vele, hogy én most bizony pofont kaptam, de akkorát, hogy az egy profi nehézsúlyú boxmeccsen is biztos k.o.-t okozna, karomon egy 10 hónapos "nem átlagos" kisgyerekkel, nos, el kell ismerjem, nehezebben oldódott a görcs és sokkal több fájdalmat okozott az önmarcangoló ok-okozat kutatás, mint az épülésemet szolgálta volna. Eltelt másfél év és most kezdek madártávlatból is rátekinteni az életem eme nem túl rózsás fejezetére és be kell lássam, hogy valami sorsszerüség azért van ebben az egészben...

Tudományos cikkek, kutatások foglalkoznak vele, hogy a párok életében minden 7. év milyen kritikus, merthogy akkorra esik a legtöbb kapcsolat felbomlása, válás, stb. Ezt azzal magyarázzák, hogy az emberi sejtek, ebből adódóan maga az ember újul meg 7 évenként és ez annyi változással járhat, hogy vannak kapcsolatok, amelyek ezt nem tolerálják. Végiggondolva ezt és áttekintve felnőtt életem 7 éves periódusait számomra is szembetünő a változás és azt látom, hogy valójában most érek el/értem el a ciklus végét. Levetve, elengedve, elfogadva sok mindent, most kezdek készen állni egy olyan új életre, ami sokkal több jót hozhat nem csak nekem, de az engem körülvevő és számomra fontos embereknek is...

Az elmúlt nagyjából fél évben, kerestem, kutattam azokat a dolgokat, amelyek erőt adhatnak, amelyekből erőt, valamiféle megnyugvást merithetek. Sok barátom lett időközben, őket a sors ajándékának tartok, és remélem, nem csak szükségszerü átutazói voltunk egymás életének, nehéz szakaszainak, hanem hosszan tartó véd- és dacszövetségek köttettek - de erről talán máskor.

Az egyik legnagyobb erejü "Bölcsek köve" számomra a bizonyára sokak által ismert "East of Eden" (magyar forditásának cime: Édentől keletre) volt és az máig. Maga a történet, nyelvezet egy dolog, de a fő üzenete, úgy gondolom, sok szempontból rakott irányba az elmúlt időszakban, ezért is ajánlom szivesen.Számomra az üzenete az, hogy mindig magad döntesz (timsel). Ha a legnagyobb, legragacsosabb trutyiban is ülsz nyakig, akkor is nálad a döntés, hogy küzdelem nélkül merülsz el, vagy küzdesz és a küzdelem során elfogadsz és használsz segitséget, barátokat, a sors által dobott köteleket (és olykor egy lélegzetvételnyi küzdelemmentesség is lehet ajándék, amikor egy baráti karban megkapaszkodsz, vagy a szülői ölelésben kisirhatod magad...).  Már gondolkoztam rajta, ha egyetlen tetoválást mindenképpen el kellene helyeztetnem a testemen, valószinüleg ez a szó kerülne fel rám, hogy a szó szoros értelmében is a bőrömbe ivódva éljek aszerint, hogy a döntés az enyém. ...és most már merek is dönteni, hogy a boldogságra és a teljességre törekszem ebből a nem túl vidám helyzetből is... mert én döntök, hogy nyalogatom tovább a sebeimet, még több frusztrációt generálva magamnak és a szeretteimenk, vagy éppen megrázom magam és a munkámban egyébként oly jellemző céltudatos - maximalista - nemismerekakadályt énemet állitom csatasorba és igenis újra megteremtem a boldogság szigetét, csak épp egy férfi fog belőle hiányozni (egyelőre).

Kivánom hát Mindenkinek a "timsel" erejét,

                                                               Belph