Nincs szükség külön csodaalkalmazásra, célra-fejlesztett statisztikai programra, hogy megmondjam, melyik az a mondat, amit az elmúlt 5 napban a legtöbbet hallottam immáron óvodáskorú magzatomtól: "Nem kejj (akajok) ejmenni"
Kezdődött mindez már pénteken délelőtt, mikoris Pali a harmadik ottalvós láthatásra vitte utódunkat. Újabb hosszas, órás győzködés, egyre erőtlenebb tiltakozás, majd végül beletörődő kibaktatás a kapuhoz (csak hab a tortán, hogy azért repesett a szivem, mert csütörtök este váratlan e-mailben tudatta, hogy nem kivánja a ded társaságát egész hétvégén élvezni, igy szombaton újra a karjaimba zárhatom a bébimet). Ennek megfelelően péntek délután és szombaton lakást csutakoltam, teljesitettem az ovis házi feladat lista olykor kihivásokat jelentő pontjait és szeretettel a szivemben vártam az sms-t, ami tudatja, hogy mostantól csökkennek a kilométerek életem értelme és az ölelésre tárt karjaim között.
(csak egy közbevetett gondolat: nem szoktam ilyeneknek jelentőséget tulajdonitani, magamról is belemagyarázásnak hittem, hogy péntek estétől szombat hajnalig milyen erős szólongatást érzett a szivem, nem aludtam és valami delejes erő éreztem, hogy cibálja a szivemet, lelkemet, tudatomat, szinte hallottam a kicsikém hivó-könyörgő szavát. Csak a magam érzékeny túlaggódásának éreztem, de amikor megláttam a kapuban a halovány kis pofiját, ahogy a karjaimba omlik, erős lett bennem a kétely, hogy talán igazam lehet... Pali persze újra a standard mantrával tájékoztatott, miszerint pazarul érezték magukat, ugyanakkor kérdésemre volt egy félmondata, hogy péntek este azért keresett <<kicsit>>... ....mégiscsak jól éreztem és méginkább belesajdult a szivem...)
Vasárnapra úgy gondoltam, legyen valami kellemes, izgalmas program: némi játszóház, esetleg egy ovis óriásnak dukáló új cipő kilátásba helyezése, stb. Azonban az akadályt, ami a minden végtaggal és azokhoz szervesen kapcsolódó ujjacskákkal történő mindenre kapaszkodást - elmenetel hatékony megakadályozása céljából - jelentette, a kinkeserves és szivet tépő zokogást, a nagy könnyeket és könyörgést, nem tudtam nem figyelembe venni (nem akar elmenni, de én se menjek sehova, vagyis látó és ölelési távolságnál messzebbre semmiképpen sem), igy az otthoni program gyanánt kertészkedtünk egy kicsit. Papi nyirta a füvet, én szedtem a lehullott körtéket, Életem mindensége pedig egyet vigan majszolva szemlélt bennünket. A körtefánk, igazi matuzsálem, azt hiszem, ha már nem lenne, nem is éreznénk ennyire otthonunknak ezt a házat, a kertet... történt ugyanis, hogy amikor 30 éve (hogy repül az idő...) beköltöztünk, mindenki csak pár évet adott a girbe-gurba, földig hajolt, sőt, inkább összeroppant aggastyánnak, aki ontotta magából az óriás, mézédes körtéket, utolsó erejével. A házfelújitás során szüleim kertrendezést is tartottak, igy a fa a tereprendezés következtében derékig földbe került, mondhatni az addigi körtefából körtebokor lett. ...és láss csodát! A fa megújult, a mai napig vigan örvendeztet meg bennünket minden évben a kétöklömnyi zamatcsodákkal, amiben évtizedek életereje és életöröme, tudása, világból és a családi történelmünkből meritkező szeretete, ize rejtezik.... .....szedegetem tehát a hatalmas körtéket a földről és szelektálom, mi az, ami még csak most pottyant le, mi az, mi már nem fogyasztható, közben pedig figyelem, ahogy a lágy, nyárvégi szél hozza felém a generációk közötti szeretet halk dallamát:
- Beszélgettem tavasszal a körtefával...
(kerekre nyilt éjfekete szemek figyelmes pislogása)
- Tudod mit mondott?
(egy "nem" érkezik, alig hallhatóan)
- Azt mondta, hogy sok finom, zamatos, illatos, vitamindús körtécskét fog nevelni, hogy a Kis...-nek legyen benne sok öröme ősszel...
...ízlik a körtécske?
- Nadon fimom.
