Érdekes eszme-cserét folytattam egy ismerősömmel - és talán érdemes elidőzni egy kicsit a témánál, mivel sokan sokféleképpen állnak hozzá, vélekedek róla. Erre nincs bevált, mindenkire adaptálható "recept". Belülről kell jönnie minden megoldásnak és arra kell találni megfelelően befogadó embert is.

A kérdés pedig, amin véleményünket elkezdtük ütköztetni a következő volt: egy kisgyerekes anyuka egyenrangú harmadikként tudja-e kezelni az új párját, vagy neki meg kell elégednie az örökös második poziciójával a gyerek feltétel nélküli elsősége mögött?

Hoztunk néhány példát a környezetünből is, hogy hátha felfedezünk valamilyen rendezőelvet:

• Kollégiumi szobatársam például 4 hónapos terhesen vált el (mire végre megfogant a gyermek egy évtized kinlódása után, teljesen elidegenedtek egymástól), de a gyerkőc fél éves volt, mikor az új párjával már összeköltöztek és a második gyerek erre másfél évvel érkezett. Lobbanékony, rapid kapcsolatban öli olykor egymást két autonóm személyiség, de az első gyereknek igy két apukája van, valahogy természetesen kezelte mindenki ezt a nagy mozaikcsaládos helyzetet...
• Ismerősöm példájában az anyuka mindent és mindenkit alárendelt az új helyzetnek, amivel a férfiak egy darabig próbáltak megbarátkozni, aztán küzdöttek, aztán feladták és csöndesen elmentek
• Egy másik példában az anyuka kivárta azt a férfit, aki el tudja fogadni őt a kisgyerekével együtt és akit a kisgyerek is el tud fogadni. Miután megbizonyosodott róla, hogy a számára két legfontosabb "férfi" megszerette egymást, őszintén, ő is átadta magát a boldogságnak, most úton van az új családtag
• Egy futó - már nem - ismerősöm, a témában érintett apuka: két nagyobbacska gyereke van, feleségével pár éve elváltak. Most randizgatna újra, de fel van háborodva a nőkön, hogy "nem lehet velük értelmes programot szervezni", mert nem passzolják le a gyerekeiket. Felháborodottan (lehet, hogy némi látens gyülöletet is felfedezni véltem benne akkor?) ecsetelte, hogy az egyik hölgy például az első randin azt a - szerintem egyébként egyátalán nem megbotránkoztató - választ adta arra a kérdésre, hogy következő hétvégén egy egész hétvégés vidéki futóversenyre elmegy-e szurkolni, hogy ilyen rövid ismeretség után ő a gyerekeivel töltött szabad hétvégéjét nem áldozná be. Emberünk méltatlankodva visszakérdezett, hogy akkor te mindent a gyerekeidnek rendelsz alá? A válasz (és őszintén szólva a magam válasza is ez lett volna...) a következő volt: a gyerekeimet én hivtam életre, felelősséggel tartozom értük. Ha azt látom, hogy valaki megérdemli, akkor majd megtalálom a megoldást, hogy ő is része tudjon lenni az életünknek, de ne a gyerekeim vagy az irántuk érzett szeretet kárára. Aztán kifizette a kávéját és otthagyta a meglepett jóembert... végig sem gondolom, hogyan tudott szerető társként vagy odaadó családapaként viselkedni...
• Egy másik ismerősöm, szintén a témában érintett apuka: felesége elhagyta egy másik férfiért, két évtized után, gyermekük kisiskolás. Az ő hozzáállása számomra példaértékü (egy pontig): elfogadja, hogy a hagyományos értelemben vett apja nem ő lesz a gyereknek, de amire csak tudta és tudja, ő akarja megtanitani, részt venni az életében, amennyire a gyerek igényli és engedi. Reméli, hogy az "új apuka" méltó lesz a gyereke szeretetére és tiszteletére. (valljuk meg, mekkora erő és fegyelem kell ezt elfogadni, feldolgozni, kimondani!) - amivel nem értek azért teljesen egyet, az a mondata után a "de". Ha az új családfő nevelni próbálja a gyerekét, fegyelmezni, azt ő nem fogja eltürni, merthát mégsem az apja... ezen elgondolkoztam: mi van akkor, ha ő talál valakit, akinek gyereke van és ő válik annak a "hagyományos értelemben vett apjává, példaképévé"? Ő sem fog néha elbeszélgetni a 'büdös kölök' fejével, mert nem az ő feladata, vagy nincs rá jogositványa?

A témában érintettként a magam meglátása az (és szigorúan magánvéleményként, egy példának, megoldásnak a sok közül), hogy nekem hosszú idő volt meggyászolni a saját kudarcomat és nyilván nagy bennem a felelősségérzet a gyerekem felé. Olyan kapcsolatba nem megyek bele (remélhetőleg idejében észre veszek minden árulkodó, gyanús jelet), ahol az a kompromisszum, hogy a gyerkőcöm nem a legjobbat kapja, vagy nem szeretik eléggé. A másik fele viszont az, hogy kb 15 év múlva elmegy kollégiumba, megkezdődik a saját felnőtt élete, én meg ott fogok állni jó karban lévő alig 50-esként, előttem lesz még vagy 40 jó év, egy megfelelő társsal szeretném kiélvezni, de azt most kell megalapozni, vagyis a sorrend az nem az első, második, harmadik hely a családtagok közötti fontossági versenyben, hanem az első helyen van a Család maga (mint egy bonthatalan és legkisebb egység), annak minden tagjával....

ez az én álláspontom, mit szóltok hozzá? :)

Számtalan közhelyet tudnék felsorakoztatni ehelyütt arra vonatkozóan, hogy minden kezdet nehéz és minden az első lépéssel kezdődik, de nem teszem...

Lehet, hogy valaki megmosolyog, hogyan próbálom rendezni soraimat, remélhetőleg lesz, aki tanácsot ad vagy bátorit és akad olyan is, aki nemtetszően csóválja majd a fejét... mindenkinek szive joga... de itt kérem a túlélésről van szó... és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül...

Ha már annyi projektet vezettem életemben, inditottam egyet hát erre is: "Brand new life" néven...

Nem mentem bele gyökérokkutatásba és elemzésbe, nem csináltam SWOT analizist, csak amiben a legjobb vagyok, kivételesen a magánéletemben próbáltam kamatoztatni:

• erőforrások: hát, ugye, vagyok én... minden héten 7 napon 24 órában. Minden második hétvégm szabad, illetve a home office-nak köszönhetően rugalmasan tudom kezelni a napokat, legalábbis azt a részét, amikor a gyermek épp szolializálódás és közösségi fejlesztés céljából intézményben leledzik - mert nem is lehet kérdés, hogy ha ő velem van, akkor minden idegszál rá figyel, olyankor csupa móka és kacagás, ahogy kergetjük Micimackót a nappaliban vagy papirmasévonatokat gyártunk tucatszám...
• munka: valamiből élni kell, de ha nagyon őszinte akarok lenni, engem munka szempontjából elkényeztetett a sors: mindig izgalmas kihivásokat kaptam, változatos munkát és sikerélményeket, emellé pedig olyan javadalmazást, hogy nem kellett törnöm a fejem a holnap miatt úgysem, hogy egyedül vagyok egy kisgyerekkel. Most, hogy a munkahelyemen lájták a problémámat és mindez mellé a távmunka lehetőségét is megadják, ez maga az ideális munka...
• tervek: szükségszerüen felmértem, hogy mi az, ami kötelezően bele kell, hogy kerüljön a programba: részint azért, hogy ne csavarodjak be, részint azért, hogy megőrizzem az egészségem, hiszen a gyerekem ihatja meg a levét, ha fizikálisan lerobbanok, részint azért, hogy valamiből töltődjek, mint nő, mint kreativ, alkotó ember, vagy csak utat nyisson a B-tervre, ha szükséges lesz...

Ez alapján összeállt egy menetrend - az elején nyilván szükséges lesz komoly erőfeszitésekkel tartani magunkat hozzá, de később biztosan inkább az előnyeit fogjuk látni:

• felkelünk, összekészülünk, megyünk bölcsi/ovi/isi nevü intézménybe
• sport (bár valljuk meg, nem füllik hozzá a fogam valójában annyira... és volt idő, amikor az esti elalvás után végeztem valamilyen dvd segitségével. Itt az volt a lényeg, hogy olyat találjak, amitől nem nyüg lesz az egész... próbálkoztam hastáncaerobikkal, a kilencvenes éves sikerfitnessz lemezeivel, de ami bejött, az a táncfitness volt. Mármint tánc alapokra (cha-cha-cha, merenge, stb.) - ami egy feszitett szép tartást adott - kellett a step gyakorlatokat elvégezni, és a zene miatt és a tánc miatt még nem is szenvedtem, két hónap után pedig látványosan kisebb lett a hátsóm :) - most szélesiteni szeretném a repertoárt: lesz benne futás, úszás és konditerem (némi vizuális élvezkedés az edzésüket végző himnemü egyedek vonatkozásában nekem sem árt és talán nem kövez meg érte senki sem...)
• munka
• megyünk a kiskorúért a bölcsi/ovi/isi nevü intézménybe és a délután hátralévő része már csak az övé - lehet menni együtt vásárolni, különórára, sportra, kirándulni, otthon játszani, más gyerkőcökkel barátkozni, aztán haza és a szokásos esti protokollt levezényelni. A nap ezen része kell, hogy megadja mindazt a töltést, ami egyik lábat képes a másik után vinni napról napra, minden nehézség ellenére
• este / szabadidő: nálam az olvasás, nyelvtudás frissitése, új tudás megszerzése a cél. Nagy önbizalmat és sikerélményt ad, hogy tudok fejlődni és ki tudja, mit hoz az élet, lehet, hogy ez kell majd a B-tervhez. Azon túl egy-egy hobbikör, úgymint néptánc, vagy salsa-klub új lehetőség barátságok kötésére, egyéb szabadidős programok megalapozására. Akikkel a minden második szabad hétvégét el lehet tölteni
• hétvégék:
  • gyerkőccel: fedezzük fel a világot: lehet az egy kirándulás is kis hazánkban: megismerni a sok szép csodát, amiért jó érzés magyarnak lenni, vagy kisállatsimogatóba menni egy gazdaságba, vagy bármi egyéb módon értelmesen eltölteni az időt együtt/egymásért. Mert ezek az élmények vértezik fel mindkét felet a jövőre, hogy az eltéphetetlen kötelék valóban az maradjon
  • egyedül: de ne magányosan! kirándulás, vagy sport, vagy (házi)wellness, vagy valamilyen workshop (kit mi érdekel: tánc, festészet, fitness, stb.) - távoli barátok, rokonok meglátogatása - valamilyen segitő tevékenység - új iskola (általában a képzések kéthetente hétvégére esnek, ha a munkahely támogatja, az külön jó) és egy sor dolog, amit be kell iktatni, hogy ne örlődjünk, hanem nyissunk a világra.

Mert csak nyitott ajtón át tud bejönni a jó és az új öröm és boldogság...

...és nem csak a mi életünkbe...

A fentiekhez bármilyen további tanácsot, ötletet, tapasztalatot szivesen fogadok - akár általánosságban, akár konkrétan!

Köszönettel és sok sikert kivánva Mindenkinek, Belph

Vicces szösszenet, ahogy az élet irja:

Ezer éve nem néztem bele egyik e-mailes postafiókomba... egész pontosan március óta...

Akkortájt hirtelen felindulásból, vagy bármi egyéb okból vezérelve, ebbe ne is menjünk bele, regisztráltam egy társkereső oldalra... aztán ott is hagytam, nem az én világom... nem néztem meg azóta sem az e-mailfiókot, amit csak emiatt hoztam létre... most azonban úgy gondoltam, hogy rendet teszek a gépen, törlöm a fiókot (mármint az e-maileset)... ott viritott benne egy üzenet, hogy az ominózus virtuális petrezselyemárus üzenetet kapott... gondoltam, itt az alkalom, törlöm azt a felületet is és láss csodát:

március elején kaptam ott egy levelet egy Patrik nevü fiatalembertől, aki élete nagy szerelmét kereste az adatlapja szerint és imád főzni, kirándulni, hüséges és odaadó, szóval minden sebzett női lélek álma...

Jelzem, ő volt a feladó...

...az üzenet pedig lakonikus volt: "Szia Kriszti vagyok, te levelezel és találkozgatsz az élettársamal, X. Bálinttal?"

Hölgyek, Urak!

Azon túl, hogy először elvigyorodtam magam, másodszor elszégyelltem magam a vigyorért, harmadrészt feltettem magamnak a nagy kérdést: ha az ember épp kimászni készül a gödörből és úgy érzi, hogy már a peremen egyensúlyoz, kell neki egy ilyen élmény?

Hogy lehet igy újra hinni, bizni, ha embereknek már semmi sem szent?

Mint miinden elválás, legyen az egy családtag elvesztése, egy barát lemorzsolódása, nos, egy szerelem elmúlása is felmérhetetlen veszteség. Ma olvastam az interneten, hogy tudósok bebizonyitották, hogy egy ember egy életben általában max. háromszor lesz szerelmes. A többi kompromisszum vagy megalkuvás vagy kényszerpálya. Ha ezt nézzük, akkor azt hiszem, még van egy utolsó dobásom (talán)...

Szintén korábban olvastam valahol, hogy ha véget ér egy nagy szerelem, akkor az ember szive valóban megszakad... fizikálisan leképeződik a lelki tünete és néhány izomrostocska a szivben valóban elszakad, ezáltal válik igazzá a mondás.... én ilyet eddig életemben egyszer éreztem szerelemtől... és hosszú ideje érzem a gyerkőc jövője és közös jövőnk feletti aggódás okán... mintha odabent valami ki akarna szakadni, fel akarná adni, de nem teheti... és fojtogat ez az érzés, főleg az álmatlan éjszakákon...

Amikor egyedül maradtam a kicsivel, a szingli jó barátnők (egyébként valóban kiváló emberek, őszinte és odaadó támaszok, csak éppen teljesen más élethelyzetben) elszántan próbálták alkalmazni mindazokat a bevett közhelyeket, melyekkel huszonévesen vigasztaltuk egymást egy-egy rosszul sikerült randevú vagy pár alkalmas találkozgatás után: "Te csak nyertél, hogy már nem vele vagy...", "Hamar jön másik, majd meglátod...", "Kutyaharapást szőrével..."

Csak éppen azt felejtették el, vagyis inkább élethelyzetük okán nem mérték fel, hogy ezek méginkább elbizonytalanitottak, megfélemlitettek, mint a saját, ki nem mondott gondolataim.... Hiszen hogy is nyerhettem volna ezzel az egésszel, hogy itt ülök egy karonülővel, negyedmázsával kevesebb súllyal, kilátszó kulccsonttal és a jövőtől való aggódástól sápadtan? Nem igy terveztem, álmodtam, szerettem volna... még, ha minden két emberen múlik is, én ennél többet már nem tudtam beleadni, kevés voltam, elbuktam... mire ezt az érzést el tudtam engedni, a saját kudarcélményemet, eltelt két év... de azt, nem tudom, hogy valaha is meg tudom-e bocsátani magamnak, hogy körülöttem, számomra fontos emberek álmainak, reményeinek fricskát mutattam...

Most kezdtem el felfedezni magamban, lassan három évvel az után, hogy egyedül maradtam, hogy akárhogy is vagyok anya, családfenntartó, attól még nő is vagyok... nem egy "nemhiszemelmosollyal" fogadom el, ha valaki megdicséri a külsőmet, hanem akár az egész napomat bearanyozza vele, el tudom már hinni, hogy valóban szép a szemem és ha kapok egy kávémeghivást, akkor nem az a zsigeri válaszom megrettent őziketekintettel, hogy denekemgyerekemvankeressmást. Nem mondom, hogy könnyü volt, amikor először ültem le valakivel, mint randipartnerrel kávézni... kinosan feszengtem, hogy mit keresek én itt 35 évesen és mesélek arról, hogy mit olvastam utoljára, vagy mi a hobbim és a kedvenc szinem... aztán a következő sokk akkor ért, amikor valaki megfogta (volna) a kezem... hát, szerintem tini koromban nem voltam ilyen zavarban... valójában fogalmam sincs, hogy hogy is müködik az ilyen "felnőttként"... kijöttem a gyakorlatból, félek is még a csalódástól, attól, hogy valakit beengedek a szivembe, az életünkbe és újra ugyanaz lesz a vége...

...de egyedül sem szeretnék nyilván maradni, ahhoz rövid az élet és nekem is csak egy van belőle...

12 nap... ennyi telt el a számomra - jelen állás és tudásom, belátásom szerint - sorsforditónak is tekinthető július 17.-e óta. Jobb lett volna jelen sorokat aznap este monitorra vetni, de nem úgy alakult, hogy hozzájutottam volna. De nézzük sorjában, mi is történt, miért van az, hogy még mindig kissé kapkodom a fejemet és próbálok felzárkózni az eseményekhez....

...azonban ehhez kissé hátrébb kell nyúlni az időben, hogy minden részlet megfelelően kerülhessen a helyére annak is, aki nem kisérte végig napról - napra az életünket

Amikor a 10 hónapos kicsi emberrel úgy köszöntött ránk a 2012-es esztendő, hogy ketten maradtunk, egy apai identitását még igencsak keresgélő férfi nélkül, nyilvánvaló volt, hogy küzdelmes időszak áll előttünk. Amikor - nevezzük igy - Pál úgy döntött (mintegy 9 hónapnyi merengés, tünődés és anyukájával folytatott taktikai eszme-cserék folyományaként), hogy hajlandó lenne mégiscsak családdá lenni velünk, bizva abban, hogy talán mégiscsak meg tudom adni a gyerekemnek azt a családképet, amiben én nőttem fel és előttem még sok - sok "belphgeneráció",  nos hajlandó voltam 260 kilométerre a támasszá lett szülői háztól, újra a főváros közelében, munkát keresni és találni - csak halkan és zárójelben jegyzem meg, hogy kiváló karrierlehetőséggel és az ezzel járó elismeréssel. Csakhogy...

...csakhogy az élet úgy hozta, hogy Pali a családegyesitést úgy gondolta, hogy ezentúl még azt is ő mondja meg, hogy mikor találkozhatnék a Szüleimmel, akik a bajban mellettem álltak, akiknek a diplomáimat, értékrendemet és valójában mindent köszönhetek, ami vagyok. Ezt természetesen nem vállaltam, vele azóta dúl az egyre csúnyább fordulatokban is bővelkedő armageddon. Fel volt hát adva a lecke, hogy ezen az új helyen kezdünk/kezdhetünk-e új életet, minden segitség nélkül egy alig kétévessel... Mivel a karrierem gyorsan ivelt, igy kerestem a megoldást, hogy tudunk gyökeret verni az új helyen. Sok új baráttá lett kolléga tartotta bennem a lelket és csalt mosolyt egy-egy kávé vagy tea mellett az arcomra, ha csüggedni kezdtem. ...mert volt miért... bölcsi hiányában (a magánlétesitmény három nappal a kezdésünk előtt küldött egy szomorú e-mailt, hogy az intézmény családi okok miatt bezár) kétnaponta ingáztam (és teszem még most is) 260 kilométert. Egyik nap hajnali négyes kelés és indulás, másnap esti érkezés egy olyan munkahely támogatásával, akiket tényleg aranyba kellene önteni: bár multicég, de nem probléma, ha a munkámat elvégzem, hogy a túlórákat lecsúsztatom, nem pedig pénzben kérem, hogy akár egy hetet otthonról dolgozom becsülettel, hogy akár a nap közepén vehetek ki szabadságot, mert az úgy alakult az életünk... Ezzel együtt a küzdelmes másfél év még túlélhető lett volna, azonban Pali leselkedései, munkahelyem előtti várakozásai, a fizetésem iránti lelkes érdeklődése és még sorolhatnám (a "hogyan kerültem egy hozományvadász hálójába" cimü fejezet majd egy másik poszt témája lesz) tetézve azzal, hogy a kicsi ember fejlődése nem úgy alakult, ahogy jó lett volna, megérlelte az elhatározást, hogy feladok itt mindent és új medret keresek életünk folyásának.

Július 17-én pedig beadtam a felmondásomat. Illetőleg adtam volna... mert alig fél óra alatt a teljes vezérkar azt kereste, hogy hogyan lehetne biztositani, hogy akár évekig otthonról, az istápolásra szoruló gyerkőcöm mellől tudjam végezni a munkámat.... vagy egy másik munkát a cégen belül... akárhogy is... ha valaki azt mondja nekem, hogy 2014-ben egy magyarországi multi megtesz egy ilyen emberi gesztust, hát, szerintem orvost hivok hozzá... nem tagadom, elsirtam magam... mert igy nem kell a tartalékainkat felélni, nem veszik kárba másfél évtized küzdelmes előremenetelése, értelmes-érdekes munkát végezhetek és mindezt úgy, hogy 24 órában otthon lehetek, vihetem a gyerkőcöt terápiára, orvoshoz, bölcsibe/oviba és ha jól alakulnak a dolgok, visszatérhetek a karrierlétrám akár egy felsőbb fokára is...

...igaz lehet a mondás, hogy amit egyik kézzel elvesz, azt megadja a másikkal?

...és bármilyen hihetetlen, aznap a napom nem ért véget... de ezt talán majd egy másik alkalommal...

Ha az ember egyedül marad egy hosszabb kapcsolat után, jó esetben akkor is nekikezd egy önvizsgálatnak, ha csak az ő életéről, jövőjéről van szó. Kicsit nehezebb és fájdalmasabb ez a "szembesitő show" akkor, ha gyerekkel, pláne kicsivel marad egyedül valaki.

Amikor megkaptam a magam pofonját (szerencsére csak átvitt értelemben), pontosabban amikor hajlandó voltam már nem homokba dugni a fejem, hanem szembenézni vele, hogy én most bizony pofont kaptam, de akkorát, hogy az egy profi nehézsúlyú boxmeccsen is biztos k.o.-t okozna, karomon egy 10 hónapos "nem átlagos" kisgyerekkel, nos, el kell ismerjem, nehezebben oldódott a görcs és sokkal több fájdalmat okozott az önmarcangoló ok-okozat kutatás, mint az épülésemet szolgálta volna. Eltelt másfél év és most kezdek madártávlatból is rátekinteni az életem eme nem túl rózsás fejezetére és be kell lássam, hogy valami sorsszerüség azért van ebben az egészben...

Tudományos cikkek, kutatások foglalkoznak vele, hogy a párok életében minden 7. év milyen kritikus, merthogy akkorra esik a legtöbb kapcsolat felbomlása, válás, stb. Ezt azzal magyarázzák, hogy az emberi sejtek, ebből adódóan maga az ember újul meg 7 évenként és ez annyi változással járhat, hogy vannak kapcsolatok, amelyek ezt nem tolerálják. Végiggondolva ezt és áttekintve felnőtt életem 7 éves periódusait számomra is szembetünő a változás és azt látom, hogy valójában most érek el/értem el a ciklus végét. Levetve, elengedve, elfogadva sok mindent, most kezdek készen állni egy olyan új életre, ami sokkal több jót hozhat nem csak nekem, de az engem körülvevő és számomra fontos embereknek is...

Az elmúlt nagyjából fél évben, kerestem, kutattam azokat a dolgokat, amelyek erőt adhatnak, amelyekből erőt, valamiféle megnyugvást merithetek. Sok barátom lett időközben, őket a sors ajándékának tartok, és remélem, nem csak szükségszerü átutazói voltunk egymás életének, nehéz szakaszainak, hanem hosszan tartó véd- és dacszövetségek köttettek - de erről talán máskor.

Az egyik legnagyobb erejü "Bölcsek köve" számomra a bizonyára sokak által ismert "East of Eden" (magyar forditásának cime: Édentől keletre) volt és az máig. Maga a történet, nyelvezet egy dolog, de a fő üzenete, úgy gondolom, sok szempontból rakott irányba az elmúlt időszakban, ezért is ajánlom szivesen.Számomra az üzenete az, hogy mindig magad döntesz (timsel). Ha a legnagyobb, legragacsosabb trutyiban is ülsz nyakig, akkor is nálad a döntés, hogy küzdelem nélkül merülsz el, vagy küzdesz és a küzdelem során elfogadsz és használsz segitséget, barátokat, a sors által dobott köteleket (és olykor egy lélegzetvételnyi küzdelemmentesség is lehet ajándék, amikor egy baráti karban megkapaszkodsz, vagy a szülői ölelésben kisirhatod magad...).  Már gondolkoztam rajta, ha egyetlen tetoválást mindenképpen el kellene helyeztetnem a testemen, valószinüleg ez a szó kerülne fel rám, hogy a szó szoros értelmében is a bőrömbe ivódva éljek aszerint, hogy a döntés az enyém. ...és most már merek is dönteni, hogy a boldogságra és a teljességre törekszem ebből a nem túl vidám helyzetből is... mert én döntök, hogy nyalogatom tovább a sebeimet, még több frusztrációt generálva magamnak és a szeretteimenk, vagy éppen megrázom magam és a munkámban egyébként oly jellemző céltudatos - maximalista - nemismerekakadályt énemet állitom csatasorba és igenis újra megteremtem a boldogság szigetét, csak épp egy férfi fog belőle hiányozni (egyelőre).

Kivánom hát Mindenkinek a "timsel" erejét,

                                                               Belph

Köszöntelek Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy szántál rám egy percet és bekukkantottál hozzám. Remélem, hosszú barátság indul útjára ismeretlen - ismerősnek is és végigutazod velem életem legkeményebb, de legszebb utazását: hogyan kell új életet kezdeni és felnevelni egy kicsi embert egyedülálló szülőként.

Sajnos tisztában vagyok vele, hogy problémám és helyzetem egyátalán nem egyedi, de talán az én öngyógyitó és münchausen-i irásom másnak is segit és idővel barátságok, közösségek formálódhatnak, hogy a jövőben már ne legyünk egyedül...

Tarts hát velem és segit túlélnem, átélnem és - idővel remélhetőleg - megélnem az életem legnagyobb kihivását!

Szeretettel várlak,

Belph.