Érintett már meg, Nyájas Olvasóm, a Mindenség minden-mindennel összeér, testet-lelket eltörpitő ereje?

Ritkán adatik meg ez a pillanat az ember életében, de ha figyel, észreveszi és beengedi az életébe, elméjébe, szivébe, hosszú időre erőt ad, irányt mutat a mindennapokban - azt hiszem...

A hétvégén részesültem ebben a kivételes kegyben és elárulhatom, jó volt lehunyt szemmel állni a pillanatban, ahogyan egy giccses Disney rajzfilm jelenetéhez hasonlóan keresztülvágtatott rajtam egy évszázad, felkapott a múlt - jelen - jövő örvénye, megpörgetett, majd lágyan visszaterelt a valóságba, felvértezve az érzéssel: mindegy, milyen gondok, feladatok vannak körülöttem, ezek pillanatok a nagy idő folyásában, az életem, az engem meghatározó történések már elkezdődtek, viszem (hol büszkén, hol görnyedve) őket magamon,  sejtszinten épültek belém és meghatároznak... ...nem válaszok a kérdéseimre... a gondolatok maguk...

Történt ugyanis, hogy a Szüleim barátai, üzleti partnerei Gesztenyeünnepre hivtak bennnünket. Szivesen mentünk, ritkán adatik meg a városi embernek kiélvezni a - nevezzük bármilyen összejövetelnek - izig-vérig falunap élményeit. A településen élt Édesanyám pár évet kislányként, az általános iskola második - harmadik - negyedik osztályát is itt járta, mindig nagy örömmel és nosztalgiával emlegette a kalandokat, az ősfás kastélyparkot, ami helyet adott a régi kúriából iskolává avanzsált épületnek.

Követve a helyi plakátokat, megérkeztünk a Gesztenyeünnep helyszinére, ami nagy meglepetésre a kastély és a fenyőmatuzsálemeiről méltán híres kastélypark volt... Nem tudom elmondani, leirni azt, hogy milyen érzéseket, gondolatokat láttam Édesanya arcán cikázni egész nap... Örülök, hogy meg tudtam örökiteni, amint a múltam kézenfogva a jövőmet végigsétált az épületen, tantermeken, hosszú lépcsősorokon, mesélve, hogy melyik tanárnéni hol tanitott, melyik gyerekarc felnött kiadását ismeri a hatvanas évekbeli tablókról. Látni, ahogy 50 év után megilletődötten belép a főépületben, bizonytalanul körbefordul és kislánnyá visszafiatalodva rebegi, hogy ez a fogadótér és ez annyira hatalmas volt neki 8 évesen, itt mindig szaporázta a lépteit (felnőttként jól kimért 10 lépéssel átszelhető a tér)...

De ez csak rövid kitérő, hogy szemléltessem, hol és hogyan is bukkanhatunk rá kincsekre az életünkben, mindennapjainkban... a történés, ami nekem is könnyeket csalt a szemembe, csak ezután történt...

Álldogáltunk az épület sarkánál, vendéglátóinkkal beszélgettünk. Idős, kilencven körüli házaspár sétált el mellettünk és álltak meg beszélgetni szüleim barátaival. A volt iskolaigazgató és Édesanya tanitónénije voltak. Anyu nem szólt semmit, láthatóan itta a pillanatot... Egy perc sem telt el, a töpörödött pici asszony lágyan a kezébe fogta Édesanya arcát és ezt mondta ötven év emlékével a hangjában:

"Én ismerlek Téged! Te "Hunor (fiktív családnév)" vagy. Látom az Anyukádat benned..."

...és ez volt az a pillanat, mikor hirtelen apró lettem, megszűnt körülöttem a világ, felettem ősök érzéseinek, tulajdonságainak, tudásának, mozdulatainak, hitének tengere hömpölygött át egy a másodperc törtrésze alatt. Álltam az örökkévalóság peremén, arcomat az irántuk érzett szeretet és hála szelének forditva és erősnek éreztem magam. Erősnek, hogy mindannyian ott vannak bennem és akkor jönnek elő, mikor szükségem van rájuk és ez megadja azt a vértet, amit  a jelen semmilyen történése legyűrni nem fog majd...

...azt hiszem, ezt hívják földöntúli megnyugvásnak...

Nincs szükség külön csodaalkalmazásra, célra-fejlesztett statisztikai programra, hogy megmondjam, melyik az a mondat, amit az elmúlt 5 napban a legtöbbet hallottam immáron óvodáskorú magzatomtól: "Nem kejj (akajok) ejmenni"

Kezdődött mindez már pénteken délelőtt, mikoris Pali a harmadik ottalvós láthatásra vitte utódunkat. Újabb hosszas, órás győzködés, egyre erőtlenebb tiltakozás, majd végül beletörődő kibaktatás a kapuhoz (csak hab a tortán, hogy azért repesett a szivem, mert csütörtök este váratlan e-mailben tudatta, hogy nem kivánja a ded társaságát egész hétvégén élvezni, igy szombaton újra a karjaimba zárhatom a bébimet). Ennek megfelelően péntek délután és szombaton lakást csutakoltam, teljesitettem az ovis házi feladat lista olykor kihivásokat jelentő pontjait és szeretettel a szivemben vártam az sms-t, ami tudatja, hogy mostantól csökkennek a kilométerek életem értelme és az ölelésre tárt karjaim között.

(csak egy közbevetett gondolat: nem szoktam ilyeneknek jelentőséget tulajdonitani, magamról is belemagyarázásnak hittem, hogy péntek estétől szombat hajnalig milyen erős szólongatást érzett a szivem, nem aludtam és valami delejes erő éreztem, hogy cibálja a szivemet, lelkemet, tudatomat, szinte hallottam a kicsikém hivó-könyörgő szavát. Csak a magam érzékeny túlaggódásának éreztem, de amikor megláttam a kapuban a halovány kis pofiját, ahogy a karjaimba omlik, erős lett bennem a kétely, hogy talán igazam lehet... Pali persze újra a standard mantrával tájékoztatott, miszerint pazarul érezték magukat, ugyanakkor kérdésemre volt egy félmondata, hogy péntek este azért keresett <<kicsit>>...     ....mégiscsak jól éreztem és méginkább belesajdult a szivem...)

Vasárnapra úgy gondoltam, legyen valami kellemes, izgalmas program: némi játszóház, esetleg egy ovis óriásnak dukáló új cipő kilátásba helyezése, stb. Azonban az akadályt, ami a minden végtaggal és azokhoz szervesen kapcsolódó ujjacskákkal történő mindenre kapaszkodást - elmenetel hatékony megakadályozása céljából - jelentette, a kinkeserves és szivet tépő zokogást, a nagy könnyeket és könyörgést, nem tudtam nem figyelembe venni (nem akar elmenni, de én se menjek sehova, vagyis látó és ölelési távolságnál messzebbre semmiképpen sem), igy az otthoni program gyanánt  kertészkedtünk egy kicsit. Papi nyirta a füvet, én szedtem a lehullott körtéket, Életem mindensége pedig egyet vigan majszolva szemlélt bennünket.  A körtefánk, igazi matuzsálem, azt hiszem, ha már nem lenne, nem is éreznénk ennyire otthonunknak ezt a házat, a kertet... történt ugyanis, hogy amikor 30 éve (hogy repül az idő...) beköltöztünk, mindenki csak pár évet adott a girbe-gurba, földig hajolt, sőt, inkább összeroppant aggastyánnak, aki ontotta magából az óriás, mézédes körtéket, utolsó erejével. A házfelújitás során szüleim kertrendezést is tartottak, igy a fa a tereprendezés következtében derékig földbe került, mondhatni az addigi körtefából körtebokor lett. ...és láss csodát! A fa megújult, a mai napig vigan örvendeztet meg bennünket minden évben a kétöklömnyi zamatcsodákkal, amiben évtizedek életereje és életöröme, tudása, világból és a családi történelmünkből meritkező szeretete, ize rejtezik....     .....szedegetem tehát a hatalmas körtéket a földről és szelektálom, mi az, ami még csak most pottyant le, mi az, mi már nem fogyasztható, közben pedig figyelem, ahogy a lágy, nyárvégi szél hozza felém a generációk közötti szeretet halk dallamát:

- Beszélgettem tavasszal a körtefával...

(kerekre nyilt éjfekete szemek figyelmes pislogása)

- Tudod mit mondott?

(egy "nem" érkezik, alig hallhatóan)

- Azt mondta, hogy sok finom, zamatos, illatos, vitamindús körtécskét fog nevelni, hogy a Kis...-nek legyen benne sok öröme ősszel...

...ízlik a körtécske?

- Nadon fimom.

Sokadjára állok neki ennek az gondolatmenetnek... mentségemül szolgáljon, hétfőn (aug. 18) olyan jól elkaptam a szálat, hogy félig meg is irtam a sok önként érkező, szép és okos gondolatnak köszönhetően, aztán az internet úgy döntött, hogy ez túl könnyű trófea nekem, tessék újra irni és a cimen kivül minden elszállt... azóta naponta kétszer fogok bele... és nem jön... nem jön a sok szép és okos gondolat, csak valami kényszeres, erőltetett valami...

Most betelepedtem a gondolj-gondolj sarokba (gyerkőc játszószőnyege, lábam alatt három marék kisautó - némileg törnek -, jobbra tőlem egy doboz puzzle, balra a Dunántúl vasúthálózatának romba döntött mása) és most utoljára nekidurálom magam... lesz ami lesz... maximum a kedves levelek helyett most azt irjátok majd, hogy "Belph, nem ez lett életed legjobb posztja!".

Az egész úgy indult, hogy szerettem volna Nektek beszámolni arról, milyen érzés is volt, amikor megláttam a gyerkőc lábacskáit a kapu alatt, amikor vasárnap este visszahozta Pali... aztán rájöttem, hogy az érkezések számomra mennyire fontosak... (mert hiába, vannak emberek, akik elindulni, útra kelni szeretnek; szeretik az indulás elõtti izgalmat, a csomagolást, selejtezést, rákészülést. ...és vannak, akik megérkezni szeretnek: belesüppedni a biztonságérzetbe, hogy elérték a célt és elégedetten hátradölve szemlélni az ezen-is-túlvagyunk büszkeségét. Nem vitatom, természetesen, vannak akik az „út a fontos, nem a cél” filozófiai tan követõi, de a lelkük mélyén bizonyára õk is tudják, hogy azért fontos az út, mert már elindultak, vagy azért, mert nemsokára megérkezhetnek. Korábban azt gondoltam (sőt, talán szentül hittem is), hogy én ebbõl a szempontból – is – valamiféle öszvérmegoldás vagyok, ha szabad igy fogalmazni. Életem során jópárszor indultam, különbözõ életkorokban, élethelyzetekben, hosszabb és rövidebb távokon, versenyszámokban. Szeretem a készülés izgalmát, de élvezem magát az utat is nyitott szemmel és szivvel megtenni, rácsodálkozni az új dolgokra, élményekre, de csak annak a biztos tudatában, hogy a szivemnek oly kedves érkezés ott vár az utam végén)

Mert megérkezni jó... jobb... a legjobb igazán... amikor átlényegülünk, eggyé olvadunk valamivel és a közös keringésen át megosztjuk és elfeledjük a távoltöltött időt... Életem első nagy megérkezése 3,5 évvel ezelőtt történt, mikor egy fehér lepedőbe burkolt kicsi csomagot tettek a mellemre és tudtam, hogy 9 hónapnyi utazás után megérkeztünk. Szuszogva bújt hozzám és azzal az ősbizalommal méregettük egymást, ami kevésszer adatik meg az ember életében. Ő tudta és tudja, hogy mindig számíthat rám, mindig mellette leszek és ha kell, hegyeket hordok majd el a puszta kezemmel érte. ...és tudom, hogy én is számithatok majd rá, mert ha egyszer is visszaél a helyzetével, nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken 3 évesen megszéditette a szomszédék kétéves kicsi lányát és önfeledten puszilgatják, ölelgetik egymást...

Aztán, ahogy egy éven át folyamatosan megéhezett és tápláltam, volt az a pillanat, amikor a kéretlen vákuum ezer tűszúrása haraptatta velem a számat, neveztem el ezeket az érkezéseket dokkolásnak. ...és azt gondolom, minden oda nem illő praktikuma mellett, jó volt a gondolat, mert beépült a családi szótárba is... eggyé váltunk és eggyé tett bennünket a mindkettőnket tápláló közös keringés, a szeretet és gyöngédség puhasága, a vigasz az elárvultságban vagy nekikeseredésben...

...és azóta is vannak dokkolások, amiből meritkezünk, ami az eddigi ezernyi szálat még szorosabbá fonja és úgy teker körbe bennünket a szeretet és összetartozás elnyűhetetlen pókhálójával, mint semmi más nem képes ezen a világon...

...dokkoltunk hétvégén is...

vasárnap késő délután, mikor megszólalt az érkeztét jelző csengő, már a ház sarkánál várakoztam és repültem volna hozzá, de szándékosan lassítottam a lépteimet. Figyeltem a kis toporgó kék szandálokat a kapu alatt... és remegett a lelkem, hogy szeret-e még, örül-e annyira a viszontlátásnak, mint én, hogy hiányoztam-e, vagy mit gondol rólam, hogy a nagy tiltakozása ellenére mennie kellett? Kinyitottam a kaput, torkomban dobogó szivvel és majd ledöntött a lábamról az a 15 kilónyi sóhaj, ahogy a térdeimbe fúrta a fejét: "Édeszana". Felkaptam, átöleltem, két kicsi kar kulcsolódott a nyakamra, szimatolta a hajamat és kérdezte, hogy Mami és Papi hol vannak. "Menj be, már nagyon vártak. Én még váltok pár szót Apukáddal." Kicsit zokon vette, de leszegett fejjel a falhoz lapulva poroszkált befelé, mázsás súlyát cipelve valami meg nem nevezett tehernek, vissza sem nézve menekült (a mi történtre természetesen nem kaptam választ, de én lepődtem meg volna a legjobban, ha kapok). Amikor beértem, a szőnyegen kuporgott, nézett maga elé. Nem az első eset, hogy igy reagált. Ölembe vettem, duruzsoltam, simogattam és ezerszer szerelmet vallottam neki... ...és dokkolt ő is... amikor már tiszta vér volt az ujjai vége a karmolásoktól, a kiadhatatlan fájdalom és szorongás miatti feszültség levezetésétől és elcsendesedett, tudtam, hazaért ő is... nemcsak fizikálisan, a kicsi teste, de a lelke is megnyugodott...

Ma csütörtök van. Már hegednek a karmolásnyomok a karomon. Minden reggel hozzám bújik, még álmosan kutatja őket a kis kezével: "Kapajom hol van?", s ha megtalálja őket, az első, reggeli ébredés utáni puszit ők kapják...