Csodás kalandban volt részünk tegnap...
Gyerkőcöm még sohasem járt itt, én a születése előtt jópárszor, de annak ugyebár már alsó hangon 4 éve...
Tudtam, melyik sarkon milyen csoda várja, úgy időzitettem, hogy elé kerüljek pár lépéssel és minden pillanatát megörökithessem videófelvételen az utókornak és felnőttkori önmagának...
Nem tudta mi fog következni... lépegetett, aztán megváltozott a fény és elkezdett bámulni felfelé... először egy rája úszott el a feje felett, aztán egy "cápahajacska". Állt letaglózva, amúgy is zsebóra méretü fekete szemei még nagyobbakká váltak, a bátorság (illetőleg annak némi hiánya) hátrafelé, a kiváncsiság előre vitte volna... Mintegy percnyi idő után bizonytalanul előrenyúlt, kezecskéje kereste az enyémet, kiszáradt száján csak elfúló suttogás volt az áhitatos "ideszanya"...
Látszott, hogy nem tud betelni a látvánnyal, az élménnyel, a csodával, hogy felfedezi, helyrerakja, megéli, átéli a pillanatot, hogy nem bújik az udvariasság "dejóhogyelhoztáldetetszik" felnőttizü világába, hogy pillantásával felfal mindent, és mint kaleidoszkóp szórja szét a tekintetével...
...egy idő után leengedtem a kamerát és csak nyeltem a könnyeimet ennyi önfeledtség, gyermeki ártatlan rácsodálkozás, élménybefogadás láttán. Úgy éreztem, szeret engem a Jóisten, hogy láthattam ezt a pillanatot... (és én adhattam a gyermekemnek az élményét)
