Kedves Olvasóim!

Hosszú idő eltelt a legutolsó bejegyzésem - no, jó, legyünk őszinték, "normális" (é. tartalmas) bejegyzésem - óta. Itt van hát az idő, hogy számot adjak az eltűnésem okáról, okairól és kárpótoljalak Benneteket pár gondolattal...

De kezdem talán másképpen jelen bejegyzést...

...figyelem az arcot, a szempárt...

...ismerős... ...régről ismerős...

...ugyanaz, de mégsem...

...valami megváltozott; talán a fénye, talán a csillogása, talán a mélysége... 

...de nem, az ugyanaz... ugyanaz a kíváncsi, kérdező, fürkésző, mélyen belül somolygó, vagy huncutul kacsintó "kormos tekintet"... a kerete más...

Körbenézek, figyelem az 'áldozataim' lágy kanyarulatait, a meleg levegő mozgásában meg-megrebbenő, meg-megriadó tincseket, szinte még érzem a tapintásukat is, ahogy pár másodperce az ujjaimra fűztem őket...

Nem lepem meg magamat... ha új kezdet érkezik az életembe, valahogy mindig akkor akadok össze a fürdőszobában  tartalékolt ollómmal. Igencsak úgy tűnik, hogy az igazi katarzis máshogy nem következhet be, csak akkor, ha hozzáigazítom a fürtjeimet is... Kicsit mosolygok, ahogy számba veszem az eddigi önkopasztásaim történetét: az első nagy szerelem, keresztülkisért a diákéveken és mire vége lett, fiús tüskék váltották az addig derékig érő gesztenyebarna hajtömeget. Utána hosszú évekig, majd egy évtizedig növesztgettem, igazgattam a hajamat, hogy újra régi fényében pompázhasson. Aztán a gazdasági válság nyomában jött az én személyes krach-om, összeomlott az életem egy karonülővel és a gödörből kikeveredni a hajamból fontam hágcsót egy idő után, teljesen öntudatlan módon. Azonban én nem erőmet vesztettem vele, mint a bibliai Sámson, hanem a terhet, a súlyt dobtam le vele és könnyebben szegtem fel a fejemet... Aztán észrevétlenül nőtt vissza szinte eredeti hosszára a hajam, hordtam csinos lófarokban, ahogy egy örökmozgó Aprónép roppant kooperatív édesanyjához illik...  ...és most, látom, ahogy hullanak alá a fürtök és tudom, itt egy újabb sorsfordulás az életemben... új útra léptem, elhagytam mindent, ami húzott vissza, itt az idő megrázni a fejem, hogy repkedjenek az új loknik...

...furcsa véletlen (nem, az nem lehet, abban már régóta nem hiszek...), hogy épp a 2015-ös év elején söpört végig az újabb változás-ciklon az amúgy sem unalmas vagy komplikációmentes életemen, életünkön...

Imé hát a leltár, magyarázatul talán némiképp az elmúlt hónapok csendjére, vagy inkább kivárásra játszó humorbombáira mindössze:

Emlékszel tán, Nyájas Olvasóm, hogy milyen nagy szeretettel és elismeréssel nyugtáztam munkáltatóm emberségből való szinjeles bizonyitványát, hogy nem engedte el a kezem a legnagyobb magánéleti krizisem közepén sem. Nos, az élet úgy hozta, hogy január elsején mégis búcsút vettünk egymástól. Szeretettel, tisztelettel, egy reménybeli új találkozás igéretével, némi könnyel és fátyolos szomorúsággal, de elengedtük egymást. Visszavágyom, hiányoznak az emberek, a teremtő gondolatok, ha pár volt kollégámmal üzenetet, telefont váltok, percekig fojtogat a sirás, de ennél optimálisabb döntést nem tudtam hozni, hiszen a rendezőelv az életemben Aprónép - és nem a saját - igényeim mind magasabb szintű kielégitése. Neki pedig anya kell. Édeszana, kiszámitható és állandó módon. 

Most ülök egy irodában, csili-vili gépen pötyögöm e sorokat, csili-vili telefonon beszélek bárkivel - bármennyit, ha nem 2 perc sétára laknék állandó parkoló-helyemre állhatnék be és a hírem annyira jó és annyira megelőzött, hogy legkevesebb a világ megváltását várják tőlem (ami valljuk be, szép kihivás lenne bárkinek :)). Szóval nem panaszkodhatom, biztosan szép és tartalmas munkaórák elébe nézek, fejlődési lehetőséggel, sikerekkel, olykor 'óhogyaza... életérzéssel...

Most, hogy fogalmazom jelen leltáromat, egy korábbi munkahelyemen az egyik beszállitó bölcs mondása jut eszembe, miszerint 'tudunk mi lenni a legolcsóbbak, a leggyorsabbak és a legjobb minőségűek. Ön választja ki minden megrendelésnél, hogy a háromból melyik kettő legyünk'. Azt hiszem, valahogy igy van ez velem is... a Jóisten áttekintette az életem sarokköveit és azt mondta, a szakmai fejlődésedben megkapod a legjobbat (egyedül kell megteremtened egy csodálatos kisembernek mindent, mert megérdemli, tudd hát megtenni, ha alázatosan dolgozol érte), hiszen az új - sikerekkel kecsegtető - munkahely mellé megkaptam egy régi adósságom törlesztési lehetőségét a karmám irányában is... Küzdelmes egy évet jelent, de akkora terhet rakhatok le vele és akkora ajándékot egyúttal a magam és felmenőim elébe, amekkorát egy ember egy élet alatt csak adni tud... Törlesztek ezzel magamnak, a Szüleimnek, törleszt ezzel velem szemben volt kolléga, az Élet, és hiszem, hogy hosszú évtizede cipelt karmaelemet oldok fel ezáltal majd.

Azt hiszem, sőt, bizonyos vagyok benne, a Jóisten azt is mondta még, lenézve rám, hogy megkapom a legfontosabbat is: csodálatos és támogató Szülőket, figyelmes, szeretetteli Aprónépet, hogy érezhetem, a világuk Atlasza vagyok, annak minden szerepbeli szépségével, felelősségével, fájdalmával együtt... Adott néhány csodálatos embert támasznak, Barátoknak hívják őket. Kiméletlenül őszinték, de a legpuhább az ölelésük, ha a vállukon sirni kell és a legerősebb a karjuk, ha tartani, emelni, támogatni. Örömük és büszkeségük pedig mindig nagyobb annál, mint amit érdemelnék... Adok neked még mindehhez, gondolhatta a Jóisten, kicsi fészket, amit berendezhetsz, belakhatsz, otthonná teremthetsz, csupa szeretettel, melegséggel, illatokkal, ízekkel. Otthont, amiről jó révedezve álmodozni, elvesztve a kapcsolatot pár percre a körülvevő világgal, személyekkel is, hogy micsoda meglepetés lesz megmutatni, bemutatni az új fészket, körbejárni, -simitani a falakat, bútort, látni az arcokon az örömöt, meglepetést, a "minden a helyén van érzését". A lágy füstnyi illúzió, hogy megadatik a teljes és tökéletes család élménye: Aprónép, Anya, idővelApa...

...és a Jóisten a bölcs beszállitó mintájára a harmadik sarokelemhez jutott és azt gondolta, ebben már nem tudja megadni nekem, amire vágyom, akárhányszor csinál is rovancsot, mindig ezen a ponton rövidit meg... Megfosztott / hagyta, hogy megfosszam magam (esetenként külön értelmezendő) az első szerelemtől, a legnagyobb szerelemtől, Aprónép apjától Palitól és attól akivel a hátralévő éveket szerettem volna harmóniában tölteni. Nagy veszteségek ezek, akármelyiket is nézzük. Az első szerelemmel az ember mindig a fiatalságát, hamvas lelkesedését veszti el, a nagy szerelemmel a tökéletes harmónia illúzióját, érzését, egy gyerek apjával a család reményét, a tökéletes jövőképet (ha meg olyan kihivásokkal teli az "utóélet", mint a miénk - külön köszönet érte a magyar államaparátus útvesztőinek - , akkor méginkább). Az utolsó szerelemmel pedig a legnagyobb veszteséget írja jóvá magának talán az ember(lánya): a hitet abban, hogy lehet / viszonylag könnyen lehet újrakezdeni, hogy tanultunk a saját hibáinkból és nem futunk bele naívan ugyanazokba a csapdákba, hogy más már nem törheti össze a szívünket. ...és amíg a korábbi csalatkozásoknál volt lehetőség szenvedni, belehalni és tűzmadár mintájára újra életrekelni, itt erre már nincs lehetőség, menni kell tovább, mert senki és semmi sem ér annyit, hogy egy kisgyerek ne mosolygó és vidám, lelkes anyát kapjon. Van azonban nagy tanulság is, akárhogy is nézem, s legyen ez remény mindenki másnak is, mert én is kapaszkodom belé fenemód: lehet, hogy egy kisgyerek apróka még, nem ért - tud - hall - lát mindent... de sokkal jobbak a receptorai, mint nekünk, illúzióink, reményeink elvakította felnőtteknek, hagyatkozzunk csak nyugodtan rájuk... Reménykedtem, hogy ez a véletlen utamba-sodorta találkozás lesz az utolsó ismerkedés, ezért kivártam, figyeltem, lassan engedtem az életünkbe. ...és eljött a pont, mikor nyilvánvaló volt, hogy Aprónép, aki egy bizonyos pontig lelkes volt, árasztotta a szeretetet, kis szenzoraival már megérzett valamit és lezárt... figyeltem jobban és persze örlődtem, aggódtam, reméltem, próbáltam rendezni, magyarázni... de van az a pont, mikor nem lehet, mikor fel kell adni, el kell engedni, aztán van egy további, mikor el kell menekülni... 

Mert gyerekkel az oldalunkon már nem lehet viselni, tűrni a méltatlan bánásmódot, mások előtti durva hangnemet, önérzetünk ledorongolását. Zuhantam már meg önérzetemben, önbecslésemben annyira, hogy mosolyogni sem voltam képes, csak cipeltem a méltatlan bánásmód egyre súlyosbodó, lélekölő terhét... ...és az már a vég, ha a kórházban épp műtétre betolt gyermekünkért aggódva felhívjuk az állítólagos társunkat, hogy oszlassa a félelmet, hogy erőt merítsünk a hangjából, érezzük, hogy velünk van, aggódik ő is... ...aztán percekig hallgathatjuk, amint a reggelijéről értekezik...

...és némi utózönge, hogy mennyire jó egy kisgyerek érzékelése az őt körülvevő felnőttek álszeretetét és álönzetlenségét illetően: búcsúajándékként "véletlenül" kaptam egy betekintést, hogy mindig volt némi B-C-D-....-Zs terv mellettem is, ha nem leszek elég alázatosan elragadtatott az általam megteremtetteknél jobb anyagi feltételek iránt (amit a végefelé már naponta hallgathattam végig, nyilván miheztartás végett...).

...de valójában egyetlen dolgot sajnálok csak igazán: volt egy elengedett álmom, vágyam, amit  egy rövid időre visszakaptam s igencsak úgy tűnik, újra el kell engednem, immáron valószínűleg örökre: szerettem volna mégegyszer átélni 9 hónap várakozását, a találkozás izgalmát és csodáját, a felfedezést, hogy az én ujjaim, az ő szemei, az én állam, az ő orra... Sajnálom, hogy az óvatosan vak elragadtatásom így megtréfált, csalárd játékkal űzött belőlem gúnyt, de mint annyiszor az életben, felállok most is és csak reménykedem, az én bölcs beszállítóm nem hagy majd cserben...

Vidám és szeretetteljes, bátor és elégedett 2015-öt kivánok Mindenkinek!

Belph

ui.

Az új frizura egyébként valóban csinos. Ezt a szerelmes tigris szerelmes pillantásaiból tudom, ahogy karjait a nyakam köré fonja és azt mondja: "Édeszana, Te vagy nekem az egész világ!" :)

Voltál már úgy, kedves Olvasóm, hogy a kandelláberek biztositotta gyér fény alól átértél a teljes sötétségbe? Minden érzékszerved ezerszeresével kezdett dolgozni, hogy kompenzálja az elvesztett látást? A füled olyan neszeket is meghallott, amelyeket előtte soha, az orrod érzékenyebben reagált minden fuvallatra... Én valahogy így élem meg az utóbbi éveket: elvesztettem a biztos családot magam körül, egyedül, a fantasztikus szüleim segitségével nevelek egy kisgyereket, próbálom felkésziteni az életre, de mellette, pont a helyzetből, a körülményekből adódóan figyelmesebb vagyok más dolgokra, más érzékszerveimen keresztül nézem, szemlélem őket és tanulok belőlük. Nincs mellettem - még - társ, nagybetűs szerelem, de lett sok barát, ismerős, támasz talált rám.

Egyikük kollégából lett jóbarát. Életkori különbségeink miatt más nyilvánvalóan sohasem fog szóba kerülni, de barátnak mindig számithatunk egymásra, ahogy tehettük az elmúlt másfél évben is, szinte az első kollegiális összetartás szitotta szimpátia óta.

A hétvégén, hogy gyerkőc nem volt itt, eljött családostól, hogy legyen társaságom, kivel beszélgetni, nem belesüppedni az aggódásba, rágörcsölni a várakozásra. Sokmindenről beszélgettünk. Az élet kicsi és nagy dolgairól, sok nevetéssel, csipkelődéssel fűszerezve... de nyilván mindenki előtt ismert, milyen a baráti csevely, micsoda banális apróságok és micsoda világmegváltó nézetek tudnak ütközni egy nyári kora estén...

Magam sem tudom, hogyan került szóba az előttem álló változás, amit a hazaköltözés jelent... sokat viccelődtünk, de csak majd' egy hét elteltével kezdek rádöbbenni, a sok fricska mögött rengeteg kérdőjel és felkiálltójel sorakozik, amibe talán bele sem gondoltam, gondolhattam...

Hálás vagyok és örülök a lehetőségnek, hogy van hová visszatérnem, hogy a szülői ház ugyanolyan, mint régen volt, nem kell kellemetlenül éreznem magam a tulajdon szüleim előtt, hogy megbicsaklott az életem, hanem visszafoglalhatom a gyerekszobámat és ugyanaz a szivemnek kedves kép ébreszt, ahogy bekúszik a napfény a redőny rácsain, mint 20 éve.Terveimben szerepel, hogy kicsit korszerűsitünk, bővitünk, festünk, átrendezünk, vagyis megteremtjük egy boldog, összetartó élet kereteit. Számitásomban nincs is hiba, egyetlen tényezőt hagytam csak ki: pontosan az eltelt 16 évet, amióta nem élek itthon. Túl azon a praktikumokon, hogy ha a takaritás helyett még egy fejezetet szerettem volna elolvasni valamelyik Marquez remekből, akkor szivfájdalom nélkül tettem meg, vagy hajnalig rajzolgattam a gyerkőc portréját, most fogalmam sincs, hogy fognak telni a mindennapok, nagyobb izgalomnak és kihivásnak igérkezik a "magánéletem" szervezése. Ami eddig nem volt, vagy legalábbis kezelhető volt (legalábbis a gyerkőc előtti időszámitást tekintve), most komoly kihivásnak tűnik. Jóllehet nem voltam lázadó kamasz, az első randira is csak 18 évesen került sor, addig a tanulás és sikeres felvételi fontosabb volt, most azon az egy alkalmon, mikor elmentem egy esti sétára, ezernyi kérdés után (ki az, mivel foglalkozik, hová mentek, meddig maradsz) lehettem csak biztos benne, hogy az otthon hagyott szeretetteljes aggódás nem fogja szétrepeszteni a házat. A statisztika szerint 100 találkozásra jut egyetlen olyan, amiért megéri az egész társkeresősdi-pártalálósdi. Nos, szüleimnek ez akkor számszerüen 98 hátralévő esti várakozás, ki nem mondott kérdések visszanyelése, aggódó összenézés. Nekem 98 bűntudatos este, hogy nem én fürdetek, mesélek lefekvés előtt, nem számolok be kötelességtudóan a kivel-hova-mikor-mióta-hogyan kérdésekre. Próbálok 35 évesen újra kinőni a tinédzser koromból és hinni benne, hogy valóban megéri az a bizonyos századik...

Elevenembe vágott a mondat, ösztönösen húztam fel az orromat és tartottam ott napokig. Dohogtam, duzzogtam, tiltakoztam, ezernyi cáfolatot gyártottam, százféleképpen kértem ki magamnak és a tükörképemnek, aztán gondoltam egyet: a mentegetőző hátrálás helyett beleálltam... felszegtem a fejem, megfordultam és szembenéztem a mondat és mondanivaló súlyával, az elrontott(?) életemmel, a hibáimmal, kételyeimmel, mindennel, amit az aggódó szeretet egy rosszul fogalmazott mondatba süritett: "Most már ideje lenne mindent feltenned egy lapra"

Tudom, egy kivülálló számára talán úgy tünhet, nem nőttem ki a tinikorból és még mindig önmagamat keresem az újrakezdéssel, változással... pedig csak a tökéleteset (számomra tökéleteset) keresem és nem érem be a lélekölő félmegoldásokkal. Ha az állapot már tarthatatlan, először meggyilkolom magam az önostorozással (legyen az egy elrontott ebéd vagy munkahelyi feladat, vagy akár csak az életem), aztán robbanok és mint gyerekkoromban a PC-játékoknál, új pályát kezdek... De egy minden helyzetben azonos: az összes választásomat 1000%-on élem meg és át. Teszek érte úgy, mintha nem lenne holnap, talán ezért is annyira pokoli azzal szembesülni, ha elrontok valamit (szerencsére ebben a fantasztikusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető életérzésben csak viszonylag ritkán van részem)...

Amikor az orvos rámutatott a monitoron a kicsi pontra, és azt mondta, hogy "akkor ő a gyanú", ugyanolyan ősbizalommal éltem meg, hogy ez a kicsi pont életem legjobb döntése és szeretetének kiapaszthatatlan forrása, mint azt, hogy akivel vállaltam, a megfelelől társ számomra. Ez utóbbiban tévedtem, az elsőben az immáron méteres kicsi pontnak nem ajánlom, hogy rámcáfoljon, mert felnőttkorában nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken kétévesen már a szomszéd kislánynak udvarol és ölelgetik egymást...

...mindezzel csak azt szeretettem volna némiképp tökéletlen - sőt, talán zavaros - módon érzékeltetni, hogy akármelyik életbeli döntésemet is hoztam meg, amellé még a racionális erőáldozatokon felül is odaálltam és mélyen hittem abban, hogy az új munkahely és az emiatti költözés jó döntés lesz és végre ránk mosolyognak az égiek... és most, amikor hazaköltözünk/tünk, újra azt hiszem, ez most az a döntés, aminél jobbat nem hozhattam volna, azzal együtt is, hogy tudom, visszavárnak, pár éven belül az egyik naaagy manager kellene hogy legyek a gyárban, ha már a januári kinevezés elől igy kioldalaztam...

...és értem én (némi fent bemutatott handabandázás után) azt a szeretetteljes iránymutatást is, hogy igy valójában nem lehet élni... pontosabban élni lehet, de megélni nem... lehet egy-két évig kihúzni valahol, amig nem kapunk erőre, de gyökeret ereszteni csak abban a tudatban, hogy végre hazaértünk, innét már nem mozdulunk, itt találunk párra, itt öregszünk meg, itt állunk könnyes szemmel, ahogy elballag a gyerek a gimnáziumból, válik felnőtté, mi pedig aszott-töpörödött kis öreggé, nos, enélkül a biztos és erőt adó hit nélkül nem lehet...

...értem én, hogy a felszólitás arra irányult, hogy most az egyszer utoljára gondoljam végig, merre is van az a bizonyos előre... mert ha az elmúlt másfél év majdmeglátjuktúlélése ismétlődik pár évig itthon is, amig egyenesbe jövünk, és újabb ki tudja mennyi időre tesszük át a székhelyünket egy újabb, vagy korábban már megismert helyre, akkor egy életre gyökértelen maradok már: itt már nincsenek barátok, ott még frissek a kapcsolatok, ki tudja, túlélik-e a távolság próbáját, egy újabb helyen pedig még nehezebb lesz újra felépiteni mindent... itt ismerem azt, aki ismeri az orvost, akihez be kellene menni, ott a főnököm felesége a gyerekosztály egyik doktornője, az új helyen lehet azt sem találom meg elsőre, hol a rendelő bejárata... kellene hát a végleges döntés, hogy eddig és nem tovább, nincs több tetemre-hivás, hanem a szélben szétszórhatom a hamvakat,  vagy fejfákat is állithatok, mert mindig tudok rájuk friss virágot tenni, ha szükséges...

Jelen élethelyzetemből adódóan a megszokottnál kissé többször kényszerülök teljes vagy részleges tájékoztatással szolgálni a "miért?" tipusú kérdésekre. Ezzel nincs is semmi probléma addig a pontig, amig nem érzem úgy, hogy vagy úgy néznek rám, mintha két fejem lenne, vagy meg vannak győzödve róla, hogy történetem túlságosan szubjektiv és legalábbis a Grimm testvérpár egy személyben reinkarnálódott bennem, de közben még sorban álltak némi további fantáziáért és mesemondó-készségért...

Pedig, ha belegondolunk mindenkinek van egy története (és a gondolatot nem a reklám áthallásával loptam) - van, akinek megható, van, akinek kacagtató, van, akié könnyes, van akié elrettentő, az enyém egyszerüen hihetetlen... és a hihetetlennek is sokféle árnyalata van, erre most kényszerülök igazán rádöbbenni, azt hiszem...

Mert az alaptörténet, ahogy pár mondatban 'össze szoktam foglalni', valójában már önmagában több hihetetlen elemet rejt: Megismertem, beleszerettem (jobban mondva elcsavarta a fejemet), gyermeket vállaltunk, megszületett, a betegségekkel magunkra hagyott, aztán Karácsony és Újév között (gyerkőc 10 hónapos volt) a Szüleimnél "felejtett" bennünket, mert elkaptunk egy gyerekbetegséget és "ő megengedheti magának a luxust, hogy undoritónak ne lásson bennünket (szó szerinti idézet)". Utána még fél év volt, mire eldöntötte, hogy egyátalán és mi módon akar részt venni a gyerek életében. Majd miután felajánlotta, hogy teljes kontroll mellett visszamehetek hozzá és én ezt nem vállatam fel, jelezte, hogy mostantól "ki fog késziteni", továbbá egy héttel később vidáman posztolta minden létező közösségi fórumon, hogy akkor ő mostantól boldog párkapcsolatban él, de igéretét azóta is az egyetlen ponton, ahol valóban fájdalmat tud nekem okozni próbálja beváltani: a gyerek eszközként való használatán.

A hithetetlen árnyalatai pedig a tekintetekben egyfelől a "meseszerú" történetnek szólnak, másfelől annak, hogy tényleg hogy tudtam ennyire balfácán és naiv lenni okos, értelmes, intelligens nőként, harmadrészt annak, hogy ember, szülő valóban tud igy viselkedni és még sorolhanám a további opciókat...

A legtöbb ilyesfajta visszajelzést kényszerüen eltüröm, nem nagyon van mit tenni: hagyd magad, előbb szabadulsz elven igyekszem a már jól ismert félmondatok, visszakérdezések, rosszalló fejcsóválások özönén túljutni. Azonban nem tudok szó nélkül elmenni amellett, ha a) a szavahihetőségemet kérdőjelezik meg (azon egyszerü oknál fogva, hogy becsületes ember vagyok és ez a felmenőim öröksége, tehát kéretik nem megkérdőjelezni, mert jó skorpióhoz méltóan ezt rosszul viselem), b) a csalódottság/magány/savanyú a szőlő féle irigység kerül hipotetikusan a történet mögé. Mindenki elhiheti, kénytelen voltam már elég fórumon elmondani ahhoz, hogy kellően rezignáltan, tényként tudom kezelni életem nagy pofonját, és én vagyok a legboldogabb, hogy nem egy ilyen érzéketlen, EQ-hiányos, alárendelt kapcsolatban kell élnem az életemet. c) ha a felelősséget valamelyik (egyébként általam tisztelt-becsült) ismerősöm/kollégám némi férfiúi szolidaritás jegyében megpróbálja teljes egészében a nyakamba varrni "egy férfi nem változik, már az elején ezt kaptad, akkor mi a kérdés" megközelitéssel. Hogy magyarázható el, hogy minden ember változik (lásd hét év és timsel post-omat: http://anyaegyedul.blog.hu/2014/07/17/belph2) illetve nem csak egy ilyen helyzetben, de megesett már a csoda, hogy valaki "vérszemet kapott" egy adott helyzetben és lett ennek beláthatatlan következménye...

Ezzel együtt szeretném nyomatékosan jelezni (és nem csak önigazolás céljából), hogy nem vagyok fásult, férfigyülölő, introvertált! Nem nyavalygok. A fentiek tények és ezzel együtt kell élnem. De attól még a jövőre bátran, vidáman, nyitottan tekintek - és nem csak párkeresés szempontjából! Az életem, az életünk igy is boldog és teljes, mert azzá tesszük, azzá teszem. Ha ehhez jön egy megfelelő pár, akkor az a koktélcseresznye lesz csak a torta tetején, ha nem akkor pedig maximum egy adag kávéval kevesebbet készitek reggelente...

Mert nézzük bárhogyan is, vannak történetek (és hadd higgyem, hogy ezek vannak arányában többségben), amelyek jóval vidámabbak, harmonikusabbak, akár irigylésre-méltóbbak (például 10 év várakozás és megannyi lombikkisérlet után a beletörődő elfogadással egyidejüleg megérkező kicsi lány esete, aki most már a testvérkéjét dajkálja, vagy a gimnáziumi szerelemből lett házasságé most már két kamasz lánnyal úgy, hogy a férj még mindig romantikus verssel adja át a sokadik nászút meghivóját a feleségének és még sorolhatnám). Természetes, hogy én is jobban szerettem volna, ha az én életem is igy alakul. De nem igy történt, ezt a gyerekem miatt sajnálom a legjobban, ugyanakkor nem lehet állandóan efelett bánkódni, igenis kell tudni élvezni a mindennapokat és pillanatokat a maguk tökéletlen tökéletességében is (mert az nem történetfüggő, hogy a délutáni alvástól még félálomban magához húz a kicsi meleg kezecske, ráfonódik a nyakamra és a fülembe suttogja életem eredővektora, hogy "hiányoztál Édesana").

...mert vannak (kivánom, hogy csak minoritásban) rosszabb, méltósággal csak nehezen viselhető történetek is, beteg gyerekekkel, brutalitással, nélkülözéssel, lelki terrorral... ...ne erőt adjanak, hogy van/lehetne rosszabb is, hanem a lehetőséget, hogy segithetünk a magunk módján... mert a segitségért mosoly, szeretet jár... az pedig mindenkinek erőt ad egyik lábat a másik után rakni, nem igaz?

Mint miinden elválás, legyen az egy családtag elvesztése, egy barát lemorzsolódása, nos, egy szerelem elmúlása is felmérhetetlen veszteség. Ma olvastam az interneten, hogy tudósok bebizonyitották, hogy egy ember egy életben általában max. háromszor lesz szerelmes. A többi kompromisszum vagy megalkuvás vagy kényszerpálya. Ha ezt nézzük, akkor azt hiszem, még van egy utolsó dobásom (talán)...

Szintén korábban olvastam valahol, hogy ha véget ér egy nagy szerelem, akkor az ember szive valóban megszakad... fizikálisan leképeződik a lelki tünete és néhány izomrostocska a szivben valóban elszakad, ezáltal válik igazzá a mondás.... én ilyet eddig életemben egyszer éreztem szerelemtől... és hosszú ideje érzem a gyerkőc jövője és közös jövőnk feletti aggódás okán... mintha odabent valami ki akarna szakadni, fel akarná adni, de nem teheti... és fojtogat ez az érzés, főleg az álmatlan éjszakákon...

Amikor egyedül maradtam a kicsivel, a szingli jó barátnők (egyébként valóban kiváló emberek, őszinte és odaadó támaszok, csak éppen teljesen más élethelyzetben) elszántan próbálták alkalmazni mindazokat a bevett közhelyeket, melyekkel huszonévesen vigasztaltuk egymást egy-egy rosszul sikerült randevú vagy pár alkalmas találkozgatás után: "Te csak nyertél, hogy már nem vele vagy...", "Hamar jön másik, majd meglátod...", "Kutyaharapást szőrével..."

Csak éppen azt felejtették el, vagyis inkább élethelyzetük okán nem mérték fel, hogy ezek méginkább elbizonytalanitottak, megfélemlitettek, mint a saját, ki nem mondott gondolataim.... Hiszen hogy is nyerhettem volna ezzel az egésszel, hogy itt ülök egy karonülővel, negyedmázsával kevesebb súllyal, kilátszó kulccsonttal és a jövőtől való aggódástól sápadtan? Nem igy terveztem, álmodtam, szerettem volna... még, ha minden két emberen múlik is, én ennél többet már nem tudtam beleadni, kevés voltam, elbuktam... mire ezt az érzést el tudtam engedni, a saját kudarcélményemet, eltelt két év... de azt, nem tudom, hogy valaha is meg tudom-e bocsátani magamnak, hogy körülöttem, számomra fontos emberek álmainak, reményeinek fricskát mutattam...

Most kezdtem el felfedezni magamban, lassan három évvel az után, hogy egyedül maradtam, hogy akárhogy is vagyok anya, családfenntartó, attól még nő is vagyok... nem egy "nemhiszemelmosollyal" fogadom el, ha valaki megdicséri a külsőmet, hanem akár az egész napomat bearanyozza vele, el tudom már hinni, hogy valóban szép a szemem és ha kapok egy kávémeghivást, akkor nem az a zsigeri válaszom megrettent őziketekintettel, hogy denekemgyerekemvankeressmást. Nem mondom, hogy könnyü volt, amikor először ültem le valakivel, mint randipartnerrel kávézni... kinosan feszengtem, hogy mit keresek én itt 35 évesen és mesélek arról, hogy mit olvastam utoljára, vagy mi a hobbim és a kedvenc szinem... aztán a következő sokk akkor ért, amikor valaki megfogta (volna) a kezem... hát, szerintem tini koromban nem voltam ilyen zavarban... valójában fogalmam sincs, hogy hogy is müködik az ilyen "felnőttként"... kijöttem a gyakorlatból, félek is még a csalódástól, attól, hogy valakit beengedek a szivembe, az életünkbe és újra ugyanaz lesz a vége...

...de egyedül sem szeretnék nyilván maradni, ahhoz rövid az élet és nekem is csak egy van belőle...