Hogy' és hogy nem, az élet úgy hozta, hogy a saját otthon megteremtése helyett lehetőséget nyitottam másoknak megteremteni - ha csak átmenetien hosszú távra is, de - a saját otthonukat. S bármilyen hihetetlen, olykor szürreális volt a folyamat, meglepő tapasztalatokkal és újabb blog-bejegyzés témákkal lettem gazdagabb... félreértés ne essék, nem szándékozom senki magánéletében, lelkében kutakodni, de volt néhány furcsa, néhány sablonos, néhány mókás történet, amelyet szívesen osztok meg Veled, kedves Olvasóm!
Amikor meghirdettem a lakást, amelyre a korábbiakban már ismertetettek okán, jelen módon nem tartunk igényt, hanem maradunk a bevállt keretek között, nos, 45 perc elteltével elkezdtek özönleni a hívások, az első nap 23, azaz huszonhárom jelentkező lett volna. A második nap szintén 15 feletti telefonhívás futott be és ez így tartott még három napig. Tekintettel arra, hogy nem kívántam egy szalmaszálat sem keresztbe-tenni az ingatlanon, első napra azokat invitáltam meg, akik ezt megértve vállalták a festés, takarítás, berendezés terhét, cserébe egy jelképes bérleti díjért. De eddig - hogy a négy párral megismerkedjek - el kellett jutni! Micsoda telefonokon keresztül, el sem hinnéd, Nyájas Olvasóm!
A "legbetegebb" hivó egy érdes férfihang volt, némi furcsa akcentussal, egyből tegeződve, amolyan "namongyadmánmeg" stílusban. Első hallásra minimum valami kéjbarlangot akart nyitni a majdnemotthonunkban, második hallásra meg már engem is be akart szervezni madame-nak... Nehéz az ilyen versenyzőt komoly képpel és hanggal rendre-utasítani és lerázni ám, főleg, ha épp az elmélyült munka közben szakít meg a hívás...
Őszintén szólva a fenti hívó csak egy érdekes statisztikai elem volt, sokkal inkább elszomorító és sokkoló volt az, hogy a hívók több mint a fele volt abban az élethelyzetben, hogy házassága, párkapcsolata felbomlott és a közös fészekből kiköltözve, most sürgősen, de lehetőleg azonnal kell valamiféle fedél a feje fölé. Ami igazán hihetetlen volt, hogy mennyire beszédesek az ilyen bánatos emberek. Egy - két kérdés (nem faggatózás!!) után ömlik belőlük a szó és jól esik elmondani az idegennek, mindazt, ami fáj, vagy mar belülről... Volt egy hívásom, amitől tényleg elszorult a szívem: egy kétgyerekes anyuka került volna utcára, bármilyen megoldás érdekelte volna, látatlanban is kivette volna a lakást, "hol vagy, odamegyek most azonnal a pénzzel" segélykéréssel a hangjában.
A lakásbemutatós találkozókra végül négy pár ígérkezett el. Mindahányan az új, közös életet szerették volna elkezdeni. Az első páros, a de-tényleg-komolyan-gondoljuk pár volt, csak épp mire odaértek volna, már mégsem gondolták annyira komolyan... A második párban volt valami frivoll megmosolyogtató, azt hiszem... Túl szépek, módosak és puccosak voltak egy normál társasházi lakáshoz... azt hiszem, a Rózsadomb felé kellett volna inkább kanyarodniuk. A harmadik és negyedik páros volt a kedvencem: fiatalok, szépek és tényleg ott volt a tekintetükben az a fajta megkérdőjelezetlen, őszinte és naiv hit a párkapcsolatokban, ami tapasztalatlanságuk és életkoruk okán csak nekik lehet ott... Örültem, hogy mindketten szerették volna a lakást, "Hármaskáék" kapták meg...
Megnyugvás volt átadni a kulcsokat... Tiszta szívből kívánom nekik, hogy legyenek ott olyan boldogok, amilyen boldogság, tiszta és önzetlen szeretet, szerelem megjár mindenkinek... olyan elégedettek, vidámak, csillogószeműek, amilyen én is szerettem volna lenni abban a lakásban...
