Mit tehetünk egy őszbe hajló hétvégén egy kicsi gyerekkel, hogy ne kelljen a lakás 4 fala között kinlódva, ezredjére körbemenni a vonatpályán, kisautót mosni, békát rajzolni, csigát festeni, Micimackó történetét elolvasni?

Ha egy kicsit figyelünk a gyerkőc jeleire és a környezetünkben lévő lehetőségek hivó szavára, könnyen lehet olyan csodás programban részünk, mint nekünk volt...

Történt, hogy reggel, 10 óra tájban újfent kezembe akadt a vonatos prospektus, melyen a mozdonyt napjában többször nagy áhitattal szemléljük meg, illetve napi rendszerességgel meg is látogatjuk, a személyzet már jól ismeri a legnagyobb és egyben legkisebb rajongó hátam mögé bújtatott kiváncsi tekintetét. Ez együtt jár természetesen azzal, hogy a vonatot én simogassam meg, én beszéljek a remiz-es bácsival, én kérdezzem meg, hogy a papirvonatot elvehetjük-e, és így tovább... vagyis a legeslegesleghaloványabb esélye sem volt meg, hogy ő maga a közelébe menjen, urambocsá' fel is szálljon, egy ilyen törpenövésű vasparipára.

Tegnap azonban a reggeli felhők szakadatlan gyülekezése folytán gondoltunk egy nagyot és mielőtt a kicsi ember felocsúdhatott volna, már tuszkoltuk fel a 11-kor induló szerelvényre. A jegyeket ő adta oda a "kalapos bácsinak" (csak remélni merem, hogy Thomas vonatkozó részeit ő is ismeri és nem valami búrkolt sértésnek vette, lévén, hogy egy fia kalap sem volt rajta) és még az orra is az üveghez tapadt a nagy csodálkozásban... megismerte, hogy merre szoktunk sétálni, hol szoktak biciklizni a Papival, hol állnak meg integetni a kis gőzösnek, hol következik az autópálya alagútja...

Aztán nagyjából félúton az alábbi eszmefuttatást hallgathattuk végig:

- ..., tetszik a vonatozás?

- Iden, nagyon tetszik. (kis csönd, majd kinyilatkoztatást tett) Ude - ude medmontam, hod jó lesz. (kedves Olvasó, emlékedbe idézném ama bekezdést, melyben azt ecsetelem, hogy a közelébe se lehetett vinni a vonatnak, még vad könnyes tiltakozás mellett sem). Ude - ude, medmontam...

- Igen, Kicsim, te megmondtad :)

Voltál már úgy, kedves Olvasóm, hogy a kandelláberek biztositotta gyér fény alól átértél a teljes sötétségbe? Minden érzékszerved ezerszeresével kezdett dolgozni, hogy kompenzálja az elvesztett látást? A füled olyan neszeket is meghallott, amelyeket előtte soha, az orrod érzékenyebben reagált minden fuvallatra... Én valahogy így élem meg az utóbbi éveket: elvesztettem a biztos családot magam körül, egyedül, a fantasztikus szüleim segitségével nevelek egy kisgyereket, próbálom felkésziteni az életre, de mellette, pont a helyzetből, a körülményekből adódóan figyelmesebb vagyok más dolgokra, más érzékszerveimen keresztül nézem, szemlélem őket és tanulok belőlük. Nincs mellettem - még - társ, nagybetűs szerelem, de lett sok barát, ismerős, támasz talált rám.

Egyikük kollégából lett jóbarát. Életkori különbségeink miatt más nyilvánvalóan sohasem fog szóba kerülni, de barátnak mindig számithatunk egymásra, ahogy tehettük az elmúlt másfél évben is, szinte az első kollegiális összetartás szitotta szimpátia óta.

A hétvégén, hogy gyerkőc nem volt itt, eljött családostól, hogy legyen társaságom, kivel beszélgetni, nem belesüppedni az aggódásba, rágörcsölni a várakozásra. Sokmindenről beszélgettünk. Az élet kicsi és nagy dolgairól, sok nevetéssel, csipkelődéssel fűszerezve... de nyilván mindenki előtt ismert, milyen a baráti csevely, micsoda banális apróságok és micsoda világmegváltó nézetek tudnak ütközni egy nyári kora estén...

Magam sem tudom, hogyan került szóba az előttem álló változás, amit a hazaköltözés jelent... sokat viccelődtünk, de csak majd' egy hét elteltével kezdek rádöbbenni, a sok fricska mögött rengeteg kérdőjel és felkiálltójel sorakozik, amibe talán bele sem gondoltam, gondolhattam...

Hálás vagyok és örülök a lehetőségnek, hogy van hová visszatérnem, hogy a szülői ház ugyanolyan, mint régen volt, nem kell kellemetlenül éreznem magam a tulajdon szüleim előtt, hogy megbicsaklott az életem, hanem visszafoglalhatom a gyerekszobámat és ugyanaz a szivemnek kedves kép ébreszt, ahogy bekúszik a napfény a redőny rácsain, mint 20 éve.Terveimben szerepel, hogy kicsit korszerűsitünk, bővitünk, festünk, átrendezünk, vagyis megteremtjük egy boldog, összetartó élet kereteit. Számitásomban nincs is hiba, egyetlen tényezőt hagytam csak ki: pontosan az eltelt 16 évet, amióta nem élek itthon. Túl azon a praktikumokon, hogy ha a takaritás helyett még egy fejezetet szerettem volna elolvasni valamelyik Marquez remekből, akkor szivfájdalom nélkül tettem meg, vagy hajnalig rajzolgattam a gyerkőc portréját, most fogalmam sincs, hogy fognak telni a mindennapok, nagyobb izgalomnak és kihivásnak igérkezik a "magánéletem" szervezése. Ami eddig nem volt, vagy legalábbis kezelhető volt (legalábbis a gyerkőc előtti időszámitást tekintve), most komoly kihivásnak tűnik. Jóllehet nem voltam lázadó kamasz, az első randira is csak 18 évesen került sor, addig a tanulás és sikeres felvételi fontosabb volt, most azon az egy alkalmon, mikor elmentem egy esti sétára, ezernyi kérdés után (ki az, mivel foglalkozik, hová mentek, meddig maradsz) lehettem csak biztos benne, hogy az otthon hagyott szeretetteljes aggódás nem fogja szétrepeszteni a házat. A statisztika szerint 100 találkozásra jut egyetlen olyan, amiért megéri az egész társkeresősdi-pártalálósdi. Nos, szüleimnek ez akkor számszerüen 98 hátralévő esti várakozás, ki nem mondott kérdések visszanyelése, aggódó összenézés. Nekem 98 bűntudatos este, hogy nem én fürdetek, mesélek lefekvés előtt, nem számolok be kötelességtudóan a kivel-hova-mikor-mióta-hogyan kérdésekre. Próbálok 35 évesen újra kinőni a tinédzser koromból és hinni benne, hogy valóban megéri az a bizonyos századik...

Sokadjára állok neki ennek az gondolatmenetnek... mentségemül szolgáljon, hétfőn (aug. 18) olyan jól elkaptam a szálat, hogy félig meg is irtam a sok önként érkező, szép és okos gondolatnak köszönhetően, aztán az internet úgy döntött, hogy ez túl könnyű trófea nekem, tessék újra irni és a cimen kivül minden elszállt... azóta naponta kétszer fogok bele... és nem jön... nem jön a sok szép és okos gondolat, csak valami kényszeres, erőltetett valami...

Most betelepedtem a gondolj-gondolj sarokba (gyerkőc játszószőnyege, lábam alatt három marék kisautó - némileg törnek -, jobbra tőlem egy doboz puzzle, balra a Dunántúl vasúthálózatának romba döntött mása) és most utoljára nekidurálom magam... lesz ami lesz... maximum a kedves levelek helyett most azt irjátok majd, hogy "Belph, nem ez lett életed legjobb posztja!".

Az egész úgy indult, hogy szerettem volna Nektek beszámolni arról, milyen érzés is volt, amikor megláttam a gyerkőc lábacskáit a kapu alatt, amikor vasárnap este visszahozta Pali... aztán rájöttem, hogy az érkezések számomra mennyire fontosak... (mert hiába, vannak emberek, akik elindulni, útra kelni szeretnek; szeretik az indulás elõtti izgalmat, a csomagolást, selejtezést, rákészülést. ...és vannak, akik megérkezni szeretnek: belesüppedni a biztonságérzetbe, hogy elérték a célt és elégedetten hátradölve szemlélni az ezen-is-túlvagyunk büszkeségét. Nem vitatom, természetesen, vannak akik az „út a fontos, nem a cél” filozófiai tan követõi, de a lelkük mélyén bizonyára õk is tudják, hogy azért fontos az út, mert már elindultak, vagy azért, mert nemsokára megérkezhetnek. Korábban azt gondoltam (sőt, talán szentül hittem is), hogy én ebbõl a szempontból – is – valamiféle öszvérmegoldás vagyok, ha szabad igy fogalmazni. Életem során jópárszor indultam, különbözõ életkorokban, élethelyzetekben, hosszabb és rövidebb távokon, versenyszámokban. Szeretem a készülés izgalmát, de élvezem magát az utat is nyitott szemmel és szivvel megtenni, rácsodálkozni az új dolgokra, élményekre, de csak annak a biztos tudatában, hogy a szivemnek oly kedves érkezés ott vár az utam végén)

Mert megérkezni jó... jobb... a legjobb igazán... amikor átlényegülünk, eggyé olvadunk valamivel és a közös keringésen át megosztjuk és elfeledjük a távoltöltött időt... Életem első nagy megérkezése 3,5 évvel ezelőtt történt, mikor egy fehér lepedőbe burkolt kicsi csomagot tettek a mellemre és tudtam, hogy 9 hónapnyi utazás után megérkeztünk. Szuszogva bújt hozzám és azzal az ősbizalommal méregettük egymást, ami kevésszer adatik meg az ember életében. Ő tudta és tudja, hogy mindig számíthat rám, mindig mellette leszek és ha kell, hegyeket hordok majd el a puszta kezemmel érte. ...és tudom, hogy én is számithatok majd rá, mert ha egyszer is visszaél a helyzetével, nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken 3 évesen megszéditette a szomszédék kétéves kicsi lányát és önfeledten puszilgatják, ölelgetik egymást...

Aztán, ahogy egy éven át folyamatosan megéhezett és tápláltam, volt az a pillanat, amikor a kéretlen vákuum ezer tűszúrása haraptatta velem a számat, neveztem el ezeket az érkezéseket dokkolásnak. ...és azt gondolom, minden oda nem illő praktikuma mellett, jó volt a gondolat, mert beépült a családi szótárba is... eggyé váltunk és eggyé tett bennünket a mindkettőnket tápláló közös keringés, a szeretet és gyöngédség puhasága, a vigasz az elárvultságban vagy nekikeseredésben...

...és azóta is vannak dokkolások, amiből meritkezünk, ami az eddigi ezernyi szálat még szorosabbá fonja és úgy teker körbe bennünket a szeretet és összetartozás elnyűhetetlen pókhálójával, mint semmi más nem képes ezen a világon...

...dokkoltunk hétvégén is...

vasárnap késő délután, mikor megszólalt az érkeztét jelző csengő, már a ház sarkánál várakoztam és repültem volna hozzá, de szándékosan lassítottam a lépteimet. Figyeltem a kis toporgó kék szandálokat a kapu alatt... és remegett a lelkem, hogy szeret-e még, örül-e annyira a viszontlátásnak, mint én, hogy hiányoztam-e, vagy mit gondol rólam, hogy a nagy tiltakozása ellenére mennie kellett? Kinyitottam a kaput, torkomban dobogó szivvel és majd ledöntött a lábamról az a 15 kilónyi sóhaj, ahogy a térdeimbe fúrta a fejét: "Édeszana". Felkaptam, átöleltem, két kicsi kar kulcsolódott a nyakamra, szimatolta a hajamat és kérdezte, hogy Mami és Papi hol vannak. "Menj be, már nagyon vártak. Én még váltok pár szót Apukáddal." Kicsit zokon vette, de leszegett fejjel a falhoz lapulva poroszkált befelé, mázsás súlyát cipelve valami meg nem nevezett tehernek, vissza sem nézve menekült (a mi történtre természetesen nem kaptam választ, de én lepődtem meg volna a legjobban, ha kapok). Amikor beértem, a szőnyegen kuporgott, nézett maga elé. Nem az első eset, hogy igy reagált. Ölembe vettem, duruzsoltam, simogattam és ezerszer szerelmet vallottam neki... ...és dokkolt ő is... amikor már tiszta vér volt az ujjai vége a karmolásoktól, a kiadhatatlan fájdalom és szorongás miatti feszültség levezetésétől és elcsendesedett, tudtam, hazaért ő is... nemcsak fizikálisan, a kicsi teste, de a lelke is megnyugodott...

Ma csütörtök van. Már hegednek a karmolásnyomok a karomon. Minden reggel hozzám bújik, még álmosan kutatja őket a kis kezével: "Kapajom hol van?", s ha megtalálja őket, az első, reggeli ébredés utáni puszit ők kapják...

Elevenembe vágott a mondat, ösztönösen húztam fel az orromat és tartottam ott napokig. Dohogtam, duzzogtam, tiltakoztam, ezernyi cáfolatot gyártottam, százféleképpen kértem ki magamnak és a tükörképemnek, aztán gondoltam egyet: a mentegetőző hátrálás helyett beleálltam... felszegtem a fejem, megfordultam és szembenéztem a mondat és mondanivaló súlyával, az elrontott(?) életemmel, a hibáimmal, kételyeimmel, mindennel, amit az aggódó szeretet egy rosszul fogalmazott mondatba süritett: "Most már ideje lenne mindent feltenned egy lapra"

Tudom, egy kivülálló számára talán úgy tünhet, nem nőttem ki a tinikorból és még mindig önmagamat keresem az újrakezdéssel, változással... pedig csak a tökéleteset (számomra tökéleteset) keresem és nem érem be a lélekölő félmegoldásokkal. Ha az állapot már tarthatatlan, először meggyilkolom magam az önostorozással (legyen az egy elrontott ebéd vagy munkahelyi feladat, vagy akár csak az életem), aztán robbanok és mint gyerekkoromban a PC-játékoknál, új pályát kezdek... De egy minden helyzetben azonos: az összes választásomat 1000%-on élem meg és át. Teszek érte úgy, mintha nem lenne holnap, talán ezért is annyira pokoli azzal szembesülni, ha elrontok valamit (szerencsére ebben a fantasztikusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető életérzésben csak viszonylag ritkán van részem)...

Amikor az orvos rámutatott a monitoron a kicsi pontra, és azt mondta, hogy "akkor ő a gyanú", ugyanolyan ősbizalommal éltem meg, hogy ez a kicsi pont életem legjobb döntése és szeretetének kiapaszthatatlan forrása, mint azt, hogy akivel vállaltam, a megfelelől társ számomra. Ez utóbbiban tévedtem, az elsőben az immáron méteres kicsi pontnak nem ajánlom, hogy rámcáfoljon, mert felnőttkorában nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken kétévesen már a szomszéd kislánynak udvarol és ölelgetik egymást...

...mindezzel csak azt szeretettem volna némiképp tökéletlen - sőt, talán zavaros - módon érzékeltetni, hogy akármelyik életbeli döntésemet is hoztam meg, amellé még a racionális erőáldozatokon felül is odaálltam és mélyen hittem abban, hogy az új munkahely és az emiatti költözés jó döntés lesz és végre ránk mosolyognak az égiek... és most, amikor hazaköltözünk/tünk, újra azt hiszem, ez most az a döntés, aminél jobbat nem hozhattam volna, azzal együtt is, hogy tudom, visszavárnak, pár éven belül az egyik naaagy manager kellene hogy legyek a gyárban, ha már a januári kinevezés elől igy kioldalaztam...

...és értem én (némi fent bemutatott handabandázás után) azt a szeretetteljes iránymutatást is, hogy igy valójában nem lehet élni... pontosabban élni lehet, de megélni nem... lehet egy-két évig kihúzni valahol, amig nem kapunk erőre, de gyökeret ereszteni csak abban a tudatban, hogy végre hazaértünk, innét már nem mozdulunk, itt találunk párra, itt öregszünk meg, itt állunk könnyes szemmel, ahogy elballag a gyerek a gimnáziumból, válik felnőtté, mi pedig aszott-töpörödött kis öreggé, nos, enélkül a biztos és erőt adó hit nélkül nem lehet...

...értem én, hogy a felszólitás arra irányult, hogy most az egyszer utoljára gondoljam végig, merre is van az a bizonyos előre... mert ha az elmúlt másfél év majdmeglátjuktúlélése ismétlődik pár évig itthon is, amig egyenesbe jövünk, és újabb ki tudja mennyi időre tesszük át a székhelyünket egy újabb, vagy korábban már megismert helyre, akkor egy életre gyökértelen maradok már: itt már nincsenek barátok, ott még frissek a kapcsolatok, ki tudja, túlélik-e a távolság próbáját, egy újabb helyen pedig még nehezebb lesz újra felépiteni mindent... itt ismerem azt, aki ismeri az orvost, akihez be kellene menni, ott a főnököm felesége a gyerekosztály egyik doktornője, az új helyen lehet azt sem találom meg elsőre, hol a rendelő bejárata... kellene hát a végleges döntés, hogy eddig és nem tovább, nincs több tetemre-hivás, hanem a szélben szétszórhatom a hamvakat,  vagy fejfákat is állithatok, mert mindig tudok rájuk friss virágot tenni, ha szükséges...

Ülök a csomagok tetején és több órányi pakolás után változatlanul az az érzésem, hogy életünk nagyobbik fele még nem áll készen arra, hogy segitségemmel önként és dalolva valamelyik doboz, zsák, szatyor, bőrönd mélyére bemasirozzon...

Némi pihenőt engedélyeztem magamnak és erősen vizualizáltam, ahogy Szujó Zoltán a ring piros sarkába szólitja a csomagokat, életünk materializált darabjainak gyűjteményét, majd engem a kék sarokba, miközben jobbra - balra tekergetve fejemet próbálok nagyon hatásosan ráijeszteni a pakkokra, hátha a következő óráim könnyebben telnek majd... ...és ha már álmodozás, hát menjen tovább a meccs, nem igaz? Nézzük csak, mit is tudok felmutatni a csomagokkal és költözésekkel szemben? Eddigi költözések száma: 8, átlagosan egy helyen eltöltött idő: 4 év, költözési gyakoriság: átlag 2 év... A csomagok eddig nyerésre állnak, de a kék sarokban elszánt arccal a végső győzelemre készülődök...

Életem első 18 esztendeje ugyanott telt, majdhogynem ugyanabban a házban is... az érettségi után három év főiskola következett, 220 km-re a szülővárosomtól, amit a tömegközlekedés jóvoltából 4 óra alatt, három átszállással abszolváltam hetente. Nem a gyerekkori barátok vonzottak haza, hanem az érzés, hogy itt vagyok otthon, az ősz füstillata, a tél hidege és dödölleíze, a tavasz ezernyi szine és nyáron a Balaton közelsége. A három év, illetőleg a diplomaszerzés után hazaköltöztem, valahogy így volt természetes és itthonról szereztem meg az egyetemi szintű oklevelet. Amikor felvételt nyertem állami ösztöndijjal a doktori képzésre, vicces volt belegondolni, hogy újra kollégista leszek, kicsit túlkorosan. Gyorsan elrepült a három év, majd egy év albérlet után beköltöztem életem első saját otthonába. 40 nm vidámságba, örömbe, büszkeségbe, önmegvalósitásba és tömérdek munkába. A következő évekbe beiktattam 2 év külföldi tartózkodást a munkának köszönhetően, majd a gyerekvállalás új otthont hozott. Aztán a már ismertetett képlet szerint újra haza a szülői házba, utána vissza Pest-megyébe soklaki életet élve és most egy újabb költözés, váltás, tabula rasa, ha úgy tetszik... remélhetőleg immáron utoljára...

Épp ma fogalmaztam meg az első kávém mellett, hogy a Jóisten valószinüleg már az első alkalommal is azt szerette volna tudatni velem, hogy nekem itthon a helyem, de én csak nem voltam hajlandó venni az adást, figyelni a jelekre és a szavára, ezért egyre nagyobb taslikkal próbált ráterelni a nekem való útra és a helyre, ahová tartoztam, tartozom és mindig is tartozni fogok, hozzon bármit is az élet... most megkaptam azt a sorozatot, ami nem kis mértékben küldött a padlóra, de elkezdtem feltápászkodni... és figyelni... nevezhetjük Karmának, sorszerűségnek, isteni szándéknak, bárhogy... azt hiszem, most értem meg arra, hogy kellő alázattal fejet hajtsak, ne lázadjak tovább...

...van egy álmom... egy kicsi ház, csupa kő, vadszőlő, lusta napsugarak játéka a terasz felett, sok fűszernövény egybeolvadó illata az ablakok alatt, labda a kertben, Gyerkőc és kutya dögönyözik egymást, én pedig nem tudok betelni a maradéktalan (é: maradék nélküli) boldogság érzésével... szeretném, ha ebbe az otthonba költözésem lenne az utolsó, rövid időn belül... Szoritsatok nekem!

Jelen élethelyzetemből adódóan a megszokottnál kissé többször kényszerülök teljes vagy részleges tájékoztatással szolgálni a "miért?" tipusú kérdésekre. Ezzel nincs is semmi probléma addig a pontig, amig nem érzem úgy, hogy vagy úgy néznek rám, mintha két fejem lenne, vagy meg vannak győzödve róla, hogy történetem túlságosan szubjektiv és legalábbis a Grimm testvérpár egy személyben reinkarnálódott bennem, de közben még sorban álltak némi további fantáziáért és mesemondó-készségért...

Pedig, ha belegondolunk mindenkinek van egy története (és a gondolatot nem a reklám áthallásával loptam) - van, akinek megható, van, akinek kacagtató, van, akié könnyes, van akié elrettentő, az enyém egyszerüen hihetetlen... és a hihetetlennek is sokféle árnyalata van, erre most kényszerülök igazán rádöbbenni, azt hiszem...

Mert az alaptörténet, ahogy pár mondatban 'össze szoktam foglalni', valójában már önmagában több hihetetlen elemet rejt: Megismertem, beleszerettem (jobban mondva elcsavarta a fejemet), gyermeket vállaltunk, megszületett, a betegségekkel magunkra hagyott, aztán Karácsony és Újév között (gyerkőc 10 hónapos volt) a Szüleimnél "felejtett" bennünket, mert elkaptunk egy gyerekbetegséget és "ő megengedheti magának a luxust, hogy undoritónak ne lásson bennünket (szó szerinti idézet)". Utána még fél év volt, mire eldöntötte, hogy egyátalán és mi módon akar részt venni a gyerek életében. Majd miután felajánlotta, hogy teljes kontroll mellett visszamehetek hozzá és én ezt nem vállatam fel, jelezte, hogy mostantól "ki fog késziteni", továbbá egy héttel később vidáman posztolta minden létező közösségi fórumon, hogy akkor ő mostantól boldog párkapcsolatban él, de igéretét azóta is az egyetlen ponton, ahol valóban fájdalmat tud nekem okozni próbálja beváltani: a gyerek eszközként való használatán.

A hithetetlen árnyalatai pedig a tekintetekben egyfelől a "meseszerú" történetnek szólnak, másfelől annak, hogy tényleg hogy tudtam ennyire balfácán és naiv lenni okos, értelmes, intelligens nőként, harmadrészt annak, hogy ember, szülő valóban tud igy viselkedni és még sorolhanám a további opciókat...

A legtöbb ilyesfajta visszajelzést kényszerüen eltüröm, nem nagyon van mit tenni: hagyd magad, előbb szabadulsz elven igyekszem a már jól ismert félmondatok, visszakérdezések, rosszalló fejcsóválások özönén túljutni. Azonban nem tudok szó nélkül elmenni amellett, ha a) a szavahihetőségemet kérdőjelezik meg (azon egyszerü oknál fogva, hogy becsületes ember vagyok és ez a felmenőim öröksége, tehát kéretik nem megkérdőjelezni, mert jó skorpióhoz méltóan ezt rosszul viselem), b) a csalódottság/magány/savanyú a szőlő féle irigység kerül hipotetikusan a történet mögé. Mindenki elhiheti, kénytelen voltam már elég fórumon elmondani ahhoz, hogy kellően rezignáltan, tényként tudom kezelni életem nagy pofonját, és én vagyok a legboldogabb, hogy nem egy ilyen érzéketlen, EQ-hiányos, alárendelt kapcsolatban kell élnem az életemet. c) ha a felelősséget valamelyik (egyébként általam tisztelt-becsült) ismerősöm/kollégám némi férfiúi szolidaritás jegyében megpróbálja teljes egészében a nyakamba varrni "egy férfi nem változik, már az elején ezt kaptad, akkor mi a kérdés" megközelitéssel. Hogy magyarázható el, hogy minden ember változik (lásd hét év és timsel post-omat: http://anyaegyedul.blog.hu/2014/07/17/belph2) illetve nem csak egy ilyen helyzetben, de megesett már a csoda, hogy valaki "vérszemet kapott" egy adott helyzetben és lett ennek beláthatatlan következménye...

Ezzel együtt szeretném nyomatékosan jelezni (és nem csak önigazolás céljából), hogy nem vagyok fásult, férfigyülölő, introvertált! Nem nyavalygok. A fentiek tények és ezzel együtt kell élnem. De attól még a jövőre bátran, vidáman, nyitottan tekintek - és nem csak párkeresés szempontjából! Az életem, az életünk igy is boldog és teljes, mert azzá tesszük, azzá teszem. Ha ehhez jön egy megfelelő pár, akkor az a koktélcseresznye lesz csak a torta tetején, ha nem akkor pedig maximum egy adag kávéval kevesebbet készitek reggelente...

Mert nézzük bárhogyan is, vannak történetek (és hadd higgyem, hogy ezek vannak arányában többségben), amelyek jóval vidámabbak, harmonikusabbak, akár irigylésre-méltóbbak (például 10 év várakozás és megannyi lombikkisérlet után a beletörődő elfogadással egyidejüleg megérkező kicsi lány esete, aki most már a testvérkéjét dajkálja, vagy a gimnáziumi szerelemből lett házasságé most már két kamasz lánnyal úgy, hogy a férj még mindig romantikus verssel adja át a sokadik nászút meghivóját a feleségének és még sorolhatnám). Természetes, hogy én is jobban szerettem volna, ha az én életem is igy alakul. De nem igy történt, ezt a gyerekem miatt sajnálom a legjobban, ugyanakkor nem lehet állandóan efelett bánkódni, igenis kell tudni élvezni a mindennapokat és pillanatokat a maguk tökéletlen tökéletességében is (mert az nem történetfüggő, hogy a délutáni alvástól még félálomban magához húz a kicsi meleg kezecske, ráfonódik a nyakamra és a fülembe suttogja életem eredővektora, hogy "hiányoztál Édesana").

...mert vannak (kivánom, hogy csak minoritásban) rosszabb, méltósággal csak nehezen viselhető történetek is, beteg gyerekekkel, brutalitással, nélkülözéssel, lelki terrorral... ...ne erőt adjanak, hogy van/lehetne rosszabb is, hanem a lehetőséget, hogy segithetünk a magunk módján... mert a segitségért mosoly, szeretet jár... az pedig mindenkinek erőt ad egyik lábat a másik után rakni, nem igaz?

Az esetek nagy részében úgy érzem - és szerintem ezzel a nagy többség igy van -, hogy minden történésnek van valami titkos üzenete: az ember az életében bekövetkező eseményeket, embereket úgy vizsgálja, mint  Runa-köveket.

Én magam meg vagyok győződve róla, hogy mindenki azért érkezik az életünkbe, hogy hozzon valamit, amiből tanulhatunk. Ha már megtanitott arra, ami a célja volt, akkor távozhat (más kérdés, ha maradni akar :))... van, aki emiatt pár pillanatot és van, aki egy életet tölt velünk... Van, amikor azonnal tudjuk, hogy mi az oka, hogy belesodródunk (vagy éppen saját magunkat sodorjuk) egy adott szituációba és van, amikor csak később, esetenként jóval-jóval később döbbenünk rá, mit és miért is kellett megélnünk, azzal az adott találkozással vagy eseménnyel.

Csak ritkán adatik meg az, ha az ember fel tudja fedezni, hogy épp ő van kijelölve arra, hogy valakinek az életében betöltse az intés-fája vagy bármi egyéb "nevelési célzatú" életesemény szerepét. Velem ez esett meg a hétvégén... ...és azért osztom meg a történetet, mert számomra van benne valami hátborzongató, hogy mennyire tökéletlen is az emberi lény, másfelől pedig a történet alapjául szolgáló "egyedülálló szülő stigmát" bizonyára nem csak én viselem...

Imé hát a példabeszéd a hétre:

Az elmúlt nyarakat eddig mindig a Balatonon töltöttük. Egyfelől nagyobb a ház, másfelől viz, friss levegő, egyfajta módosult tudatállapot a családnak, a béke és összetartozás kicsiny védett szigete az élet legnagyobb viharaiban valamennyiünk számára. Ide jöttünk azon a kora tavaszi napon is, amikor elment a Nagypapám és ide jöttem, menekültem, mikor lábra kellett állnom életem nagy kudarca után - vagyis nem pátosz az előző gondolat, hanem annak szemléltetése, hogy számunkra valóban szent-hely a 9 fenyő árnyékában lévő kicsi ház...

Az első nyáron, amikor már kezdtem embernek érezni magam újra, a parton rendszeresen visszatérő anyuka lettem a másfél évesemmel. Rajtam kivül volt pár hasonló nőszemély, hasonló (vagy éppen kisebb-nagyobb) bébikkel. Az egyetlen különbség, ami néhány hét alatt szembetünővé vált, az volt, hogy mig hozzájuk péntek este magasságában rendre megérkeztek a családfőnek tekintett férfipéldányok, mi hétvégente is kettesben vagy éppen barátnőkkel, nagyszülőkkel kiegészülve strandoltunk. Ez, mint valamiféle rettenetes és ragályosnak hitt kór vont körénk keritést és valahogy a kezdeti beszélgetések, összemosolygások elmaradtak, egy kedves helyi hölgyemény kivételével. Eltelt az a nyár, aztán eltelt a tavalyi és lassan letelik az idei is. Tavaly a hölgykoszorú látszott, hogy erős baráti társasággá érett össze, idén azonban alig-alig lehetett látni a tagjait. A hétvégén azonban a fent kiemelt derüs és kedves nőszeméllyel beszédbe elegyedtem, annál is inkább, mivel kicsi sarjam bőszen elkezdte tenni a szépet a vele egyidős kislányának (a helyzet a másnapi randi megbeszéléséig kulminálódott, kérem tisztelettel... lassan el kell beszélgetnem a méhecskékről ezzel a kisemberrel... még szerencse, hogy a Kisvakond megálmodói gondoltak a némiképp szégyenlős szülőkre is és életre hivták a kisnyuszik születésével foglalkozó részt is :))  Időközben megérkezett a korábbi négyes egy másik tagja és miután elment, mint újabb beszélgetéstémát vetettem fel a kérdést, hogy mi történt a csapat többi tagjával. A fentiek okán szépreményü nászasszonyom sopánkodva elmesélte, hogy bár az elmúlt években oda-vissza járkáltak egymásnál a családok és micsoda nagy barátságok alakultak, hát azért van itt gubanc, kérem szépen: a statisztika kifejezetten rettenetes: Náluk ugyan megszületett időközben a második bébi, illetve az előbb látott hölgynél sincs különösebb probléma, de a harmadik pár már elvált a télen/tavasszal, a negyedik pár pedig épp most egyensúlyoz azon a hajszálvékony határmezsgyén, ami egy kapcsolat felszámolása és újraépitése között van...

Félreértés ne essék, nem a káröröm vagy elégedett, 'natessék' életérzés ragadott el...

Egyszerüen csak előttem van, ahogyan magukban minősitik vagy (félre)értékelik a helyzetemet és húzódnak vissza a találkozások elől, mert nyilván az nem normális dolog, hogy egy másfél éves kisgyerekkel egyedül strandolok, hogy nem normális az élet, a család, a helyzet, ami körülvesz, valahogy nem fér bele az ő normális életükbe egy olyannal barátkozni, mint én (illetve a gyerkőccel együtt, mint mi)...

...és ha majd túl lesznek a maguk harcain és rendezték soraikat, vajon megmarad ez a fene nagy barátság, újra tudják értékelni a korábbi viszolygásukat a nem normálistól (azok, akiknél megmaradt a család) és vajon mernek bátran rámosolyogni a világra azok is, akiknek újra kellett kezdeni egyedül?

...és vajon a nyár hátralévő részében visszamosolyognak ránk; eszükbe jut, hogy talán tévesen itéltek és viselkedten az elmúlt nyarakon? Hogy talán pont azért voltam ott, hogy a példám, életem tanitsa őket: ezért nem álltunk sorban, ez bármikor, bárkivel, bármilyen tökéletesnek hitt kapcsolatban bekövetkezhet, igy értékelni kell, amig megvan és tenni érte, hogy meg is maradjon, de nem szabad megbélyegezni és kirekeszteni azt, akinek nem sikerült (elsőre, másodikra, sokadikra)...

...és egy - egy kedves szót kap majd az én gyerekem is, ha újra találkoznak velünk?

Csodás kalandban volt részünk tegnap...

Gyerkőcöm még sohasem járt itt, én a születése előtt jópárszor, de annak ugyebár már alsó hangon 4 éve...

Tudtam, melyik sarkon milyen csoda várja, úgy időzitettem, hogy elé kerüljek pár lépéssel és minden pillanatát megörökithessem videófelvételen az utókornak és felnőttkori önmagának...

Nem tudta mi fog következni... lépegetett, aztán megváltozott a fény és elkezdett bámulni felfelé... először egy rája úszott el a feje felett, aztán egy "cápahajacska". Állt letaglózva, amúgy is zsebóra méretü fekete szemei még nagyobbakká váltak, a bátorság (illetőleg annak némi hiánya) hátrafelé, a kiváncsiság előre vitte volna... Mintegy percnyi idő után bizonytalanul előrenyúlt, kezecskéje kereste az enyémet, kiszáradt száján csak elfúló suttogás volt az áhitatos "ideszanya"...

Látszott, hogy nem tud betelni a látvánnyal, az élménnyel, a csodával, hogy felfedezi, helyrerakja, megéli, átéli a pillanatot, hogy nem bújik az udvariasság "dejóhogyelhoztáldetetszik" felnőttizü világába, hogy pillantásával felfal mindent, és mint kaleidoszkóp szórja szét a tekintetével...

...egy idő után leengedtem a kamerát és csak nyeltem a könnyeimet ennyi önfeledtség, gyermeki ártatlan rácsodálkozás, élménybefogadás láttán. Úgy éreztem, szeret engem a Jóisten, hogy láthattam ezt a pillanatot... (és én adhattam a gyermekemnek az élményét)

Rég nem jártam itt, elnézést érte...

...van az úgy, hogy annyi minden történik, befogadni is kész képtelenség... máskor meg alig - alig valami és van idő a megérlelt gondolatok szabad áramlásának...

Jelen állás szerinti inkább Szépnét idézném: "eddig-eddig-eddig vagyok" :)

Hogy hogyan telt a hétvége? Nos, van, ami meglepően jó volt és van, amit csak az önmagamtól elvárthoz képest (valahol nagyon mélyre pozicionáltam) hoztam jobban... Most volt az első olyan láthatás, ahol a Gyerkőc házon kivül aludt. Nehéz volt rá felkészülni... Nekem is, neki is, a szüleimnek is... Az ügyeleleten kezdtünk, mert hát nem egyszerü az élet, sikeresen végighallgattuk három felvonásban Pali anyjának monológjait, amit az ő finom, visszaadhatatlanul magasan kvalifikált és pallérozott stilusában sikerült megosztania velünk és az épp arra szenvelgő járókelőkkel, vonatkozóan az én jellembeli hiányosságaimra, valamint mindenféle felmenőm minősithetetlenül minősitett egyéb paramétereire.

               .....és engedjük igy el nyugodt szivvel a gyereket, hogy semmi káros behatás, vagy "agymosás" nem fogja érni...

...apuka összefoglalója szerint (vasárnap délután) a gyerek pazarul érezte magát vele... a keddi levelében pedig rámutatott, hogy amikor vasárnap délelőtt a gyerek haza akart már jönni, ő volt annyira jó fej, hogy egyből hozta is haza... valami ellentmondást én azért ebben vélek felfedezni, de biztos csak az én kicsinyes féltékenységem az oka, ugyebár :)

S hogy hogyan is éltem én meg (és túl)?

Nos, előre felépitett programokkal, hogy még egy pillanatom se legyen gondolkozni, belegondolni... ennek a tudatos előkészitésnek köszönhetően erős nőként engedtem útra a gyerkőcöt és úgy is fogadtam... utána volt egy kis megborulás, mikor bejött a kapun, kezében az apukája "búcsúajándék" dobozával (korábban mindig üres kézzel érkezett) és igy ugye nem nekünk örült még egy fél napig... aztán átcsaptunk a másik végletbe: hétfőn sem dolgozni nem tudtam menni, sem egyedül wc-re... eltelt pár nap, most nagy sirás-rivások után hajlandó elviselni hogy az utolsó tárgyalásokra személyesen kell még bemennem pár órára... tele vagyok karmolás, harapásnyommal... ...és mindenki elhiheti: nem túlzás és tényleg van ilyen... gondolom erről sokan tudnak pro és kontra tapasztalatokat megosztani... van, ahol ez valóban kiemelkedő szinészi és maszkmesteri munka eredménye, de van - mint esetünkben is -, hogy ez valóban a napokat beárnyékoló tornáca a pokolnak...

...és sajnos az a tapasztalatom, hogy ahol az apuka tud/szeretne kultúrált módon eljárni, ott az anyuka produkál érthetetlen és müvi fordulatokat, ahol anyuka próbálja a gyerek érdekeit nézni, ott apuka a kerékkötője a dolog rendezett kezelésének... ehhez persze még eltérő módon járulhatnak hozzá mindenféle jóakarók és kevésbé jót akarók... és szomorú kimondani: nem a másik félnek, hanem a leginkább sérülésképes szereplőnek, a gyermeknek!

...mégsem szándékozom a puszta tények olykor-olykori közlésén túl a számra venni Palit (lehet, hogy a nőnemü felmenőjével nem tudok majd ilyen udvarias lenni egy - egy indokolt pillanatban...), mert egyfelől valamiért csak szültem tőle egy gyereket, és attól függetlenül, hogy a jelen eszemmel már nagyon elbeszélgetnék az akkori fejemmel a témát és párválasztásomat illetően, azért csak a gyerekem apja, 50% génállományának adója, másfelől az Élet és a Karma - hitem szerint megspékelve még mindez a Jóisten olykor szarkazmusba hajló humorával - egyszer még az orrára koppint minden, nem a gyerek érdekében megcselekedett tette átvételi elismervényével...

De visszatérve az eredeti kérdésemre: köszönettel tartozom mindennek és mindenkinek, aki terelte és irányba rakta a gondolataimat, lekötötte az energiáimat és túlélhetővé tette a 26 órát az életem értelme nélkül: a balatoni napfénynek, hogy mosolygott rám, a máriai fagyisnak, hogy kivételesen volt a kedvenc fagyimból, a rádiónak, hogy vidám zenéket játszott, a szennyes ruháknak, hogy halomban álltak és kénytelen voltam a takaritással egyetemben velük is foglalkozni, a Szüleimnek, hogy ritka pozitiv légkörben tartottak, de nem nyomtak agyon az "aggódunkértedugyenincssemmibaj" tekintetükkel, a sétapartneremnek, hogy vérét a szúnyogoknak áldozva szórakoztatott, a barátaimnak, hogy érdeklődtek és érdeklődnek a mai napig is, a főnökeimnek, hogy... hogy... nos, arra nincsen szó, mennyire elismerésre méltóan emberien állnak a családi passio-nkban mellettünk...

Igy zajlik hát az élet...

...az éltem újra dobozokban... szeptembertől már feliratkoztunk mindenféle programokra... találtam terapeutákat, test- és lélekgyógyászokat... értelmes, hasznos munkát...

...készülünk...

...valami újra, valami szebbre, valami értékállóbbra...

...és a legfontosabb: együtt, szeretetben...