Elevenembe vágott a mondat, ösztönösen húztam fel az orromat és tartottam ott napokig. Dohogtam, duzzogtam, tiltakoztam, ezernyi cáfolatot gyártottam, százféleképpen kértem ki magamnak és a tükörképemnek, aztán gondoltam egyet: a mentegetőző hátrálás helyett beleálltam... felszegtem a fejem, megfordultam és szembenéztem a mondat és mondanivaló súlyával, az elrontott(?) életemmel, a hibáimmal, kételyeimmel, mindennel, amit az aggódó szeretet egy rosszul fogalmazott mondatba süritett: "Most már ideje lenne mindent feltenned egy lapra"

Tudom, egy kivülálló számára talán úgy tünhet, nem nőttem ki a tinikorból és még mindig önmagamat keresem az újrakezdéssel, változással... pedig csak a tökéleteset (számomra tökéleteset) keresem és nem érem be a lélekölő félmegoldásokkal. Ha az állapot már tarthatatlan, először meggyilkolom magam az önostorozással (legyen az egy elrontott ebéd vagy munkahelyi feladat, vagy akár csak az életem), aztán robbanok és mint gyerekkoromban a PC-játékoknál, új pályát kezdek... De egy minden helyzetben azonos: az összes választásomat 1000%-on élem meg és át. Teszek érte úgy, mintha nem lenne holnap, talán ezért is annyira pokoli azzal szembesülni, ha elrontok valamit (szerencsére ebben a fantasztikusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető életérzésben csak viszonylag ritkán van részem)...

Amikor az orvos rámutatott a monitoron a kicsi pontra, és azt mondta, hogy "akkor ő a gyanú", ugyanolyan ősbizalommal éltem meg, hogy ez a kicsi pont életem legjobb döntése és szeretetének kiapaszthatatlan forrása, mint azt, hogy akivel vállaltam, a megfelelől társ számomra. Ez utóbbiban tévedtem, az elsőben az immáron méteres kicsi pontnak nem ajánlom, hogy rámcáfoljon, mert felnőttkorában nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken kétévesen már a szomszéd kislánynak udvarol és ölelgetik egymást...

...mindezzel csak azt szeretettem volna némiképp tökéletlen - sőt, talán zavaros - módon érzékeltetni, hogy akármelyik életbeli döntésemet is hoztam meg, amellé még a racionális erőáldozatokon felül is odaálltam és mélyen hittem abban, hogy az új munkahely és az emiatti költözés jó döntés lesz és végre ránk mosolyognak az égiek... és most, amikor hazaköltözünk/tünk, újra azt hiszem, ez most az a döntés, aminél jobbat nem hozhattam volna, azzal együtt is, hogy tudom, visszavárnak, pár éven belül az egyik naaagy manager kellene hogy legyek a gyárban, ha már a januári kinevezés elől igy kioldalaztam...

...és értem én (némi fent bemutatott handabandázás után) azt a szeretetteljes iránymutatást is, hogy igy valójában nem lehet élni... pontosabban élni lehet, de megélni nem... lehet egy-két évig kihúzni valahol, amig nem kapunk erőre, de gyökeret ereszteni csak abban a tudatban, hogy végre hazaértünk, innét már nem mozdulunk, itt találunk párra, itt öregszünk meg, itt állunk könnyes szemmel, ahogy elballag a gyerek a gimnáziumból, válik felnőtté, mi pedig aszott-töpörödött kis öreggé, nos, enélkül a biztos és erőt adó hit nélkül nem lehet...

...értem én, hogy a felszólitás arra irányult, hogy most az egyszer utoljára gondoljam végig, merre is van az a bizonyos előre... mert ha az elmúlt másfél év majdmeglátjuktúlélése ismétlődik pár évig itthon is, amig egyenesbe jövünk, és újabb ki tudja mennyi időre tesszük át a székhelyünket egy újabb, vagy korábban már megismert helyre, akkor egy életre gyökértelen maradok már: itt már nincsenek barátok, ott még frissek a kapcsolatok, ki tudja, túlélik-e a távolság próbáját, egy újabb helyen pedig még nehezebb lesz újra felépiteni mindent... itt ismerem azt, aki ismeri az orvost, akihez be kellene menni, ott a főnököm felesége a gyerekosztály egyik doktornője, az új helyen lehet azt sem találom meg elsőre, hol a rendelő bejárata... kellene hát a végleges döntés, hogy eddig és nem tovább, nincs több tetemre-hivás, hanem a szélben szétszórhatom a hamvakat,  vagy fejfákat is állithatok, mert mindig tudok rájuk friss virágot tenni, ha szükséges...

Az esetek nagy részében úgy érzem - és szerintem ezzel a nagy többség igy van -, hogy minden történésnek van valami titkos üzenete: az ember az életében bekövetkező eseményeket, embereket úgy vizsgálja, mint  Runa-köveket.

Én magam meg vagyok győződve róla, hogy mindenki azért érkezik az életünkbe, hogy hozzon valamit, amiből tanulhatunk. Ha már megtanitott arra, ami a célja volt, akkor távozhat (más kérdés, ha maradni akar :))... van, aki emiatt pár pillanatot és van, aki egy életet tölt velünk... Van, amikor azonnal tudjuk, hogy mi az oka, hogy belesodródunk (vagy éppen saját magunkat sodorjuk) egy adott szituációba és van, amikor csak később, esetenként jóval-jóval később döbbenünk rá, mit és miért is kellett megélnünk, azzal az adott találkozással vagy eseménnyel.

Csak ritkán adatik meg az, ha az ember fel tudja fedezni, hogy épp ő van kijelölve arra, hogy valakinek az életében betöltse az intés-fája vagy bármi egyéb "nevelési célzatú" életesemény szerepét. Velem ez esett meg a hétvégén... ...és azért osztom meg a történetet, mert számomra van benne valami hátborzongató, hogy mennyire tökéletlen is az emberi lény, másfelől pedig a történet alapjául szolgáló "egyedülálló szülő stigmát" bizonyára nem csak én viselem...

Imé hát a példabeszéd a hétre:

Az elmúlt nyarakat eddig mindig a Balatonon töltöttük. Egyfelől nagyobb a ház, másfelől viz, friss levegő, egyfajta módosult tudatállapot a családnak, a béke és összetartozás kicsiny védett szigete az élet legnagyobb viharaiban valamennyiünk számára. Ide jöttünk azon a kora tavaszi napon is, amikor elment a Nagypapám és ide jöttem, menekültem, mikor lábra kellett állnom életem nagy kudarca után - vagyis nem pátosz az előző gondolat, hanem annak szemléltetése, hogy számunkra valóban szent-hely a 9 fenyő árnyékában lévő kicsi ház...

Az első nyáron, amikor már kezdtem embernek érezni magam újra, a parton rendszeresen visszatérő anyuka lettem a másfél évesemmel. Rajtam kivül volt pár hasonló nőszemély, hasonló (vagy éppen kisebb-nagyobb) bébikkel. Az egyetlen különbség, ami néhány hét alatt szembetünővé vált, az volt, hogy mig hozzájuk péntek este magasságában rendre megérkeztek a családfőnek tekintett férfipéldányok, mi hétvégente is kettesben vagy éppen barátnőkkel, nagyszülőkkel kiegészülve strandoltunk. Ez, mint valamiféle rettenetes és ragályosnak hitt kór vont körénk keritést és valahogy a kezdeti beszélgetések, összemosolygások elmaradtak, egy kedves helyi hölgyemény kivételével. Eltelt az a nyár, aztán eltelt a tavalyi és lassan letelik az idei is. Tavaly a hölgykoszorú látszott, hogy erős baráti társasággá érett össze, idén azonban alig-alig lehetett látni a tagjait. A hétvégén azonban a fent kiemelt derüs és kedves nőszeméllyel beszédbe elegyedtem, annál is inkább, mivel kicsi sarjam bőszen elkezdte tenni a szépet a vele egyidős kislányának (a helyzet a másnapi randi megbeszéléséig kulminálódott, kérem tisztelettel... lassan el kell beszélgetnem a méhecskékről ezzel a kisemberrel... még szerencse, hogy a Kisvakond megálmodói gondoltak a némiképp szégyenlős szülőkre is és életre hivták a kisnyuszik születésével foglalkozó részt is :))  Időközben megérkezett a korábbi négyes egy másik tagja és miután elment, mint újabb beszélgetéstémát vetettem fel a kérdést, hogy mi történt a csapat többi tagjával. A fentiek okán szépreményü nászasszonyom sopánkodva elmesélte, hogy bár az elmúlt években oda-vissza járkáltak egymásnál a családok és micsoda nagy barátságok alakultak, hát azért van itt gubanc, kérem szépen: a statisztika kifejezetten rettenetes: Náluk ugyan megszületett időközben a második bébi, illetve az előbb látott hölgynél sincs különösebb probléma, de a harmadik pár már elvált a télen/tavasszal, a negyedik pár pedig épp most egyensúlyoz azon a hajszálvékony határmezsgyén, ami egy kapcsolat felszámolása és újraépitése között van...

Félreértés ne essék, nem a káröröm vagy elégedett, 'natessék' életérzés ragadott el...

Egyszerüen csak előttem van, ahogyan magukban minősitik vagy (félre)értékelik a helyzetemet és húzódnak vissza a találkozások elől, mert nyilván az nem normális dolog, hogy egy másfél éves kisgyerekkel egyedül strandolok, hogy nem normális az élet, a család, a helyzet, ami körülvesz, valahogy nem fér bele az ő normális életükbe egy olyannal barátkozni, mint én (illetve a gyerkőccel együtt, mint mi)...

...és ha majd túl lesznek a maguk harcain és rendezték soraikat, vajon megmarad ez a fene nagy barátság, újra tudják értékelni a korábbi viszolygásukat a nem normálistól (azok, akiknél megmaradt a család) és vajon mernek bátran rámosolyogni a világra azok is, akiknek újra kellett kezdeni egyedül?

...és vajon a nyár hátralévő részében visszamosolyognak ránk; eszükbe jut, hogy talán tévesen itéltek és viselkedten az elmúlt nyarakon? Hogy talán pont azért voltam ott, hogy a példám, életem tanitsa őket: ezért nem álltunk sorban, ez bármikor, bárkivel, bármilyen tökéletesnek hitt kapcsolatban bekövetkezhet, igy értékelni kell, amig megvan és tenni érte, hogy meg is maradjon, de nem szabad megbélyegezni és kirekeszteni azt, akinek nem sikerült (elsőre, másodikra, sokadikra)...

...és egy - egy kedves szót kap majd az én gyerekem is, ha újra találkoznak velünk?

Mint miinden elválás, legyen az egy családtag elvesztése, egy barát lemorzsolódása, nos, egy szerelem elmúlása is felmérhetetlen veszteség. Ma olvastam az interneten, hogy tudósok bebizonyitották, hogy egy ember egy életben általában max. háromszor lesz szerelmes. A többi kompromisszum vagy megalkuvás vagy kényszerpálya. Ha ezt nézzük, akkor azt hiszem, még van egy utolsó dobásom (talán)...

Szintén korábban olvastam valahol, hogy ha véget ér egy nagy szerelem, akkor az ember szive valóban megszakad... fizikálisan leképeződik a lelki tünete és néhány izomrostocska a szivben valóban elszakad, ezáltal válik igazzá a mondás.... én ilyet eddig életemben egyszer éreztem szerelemtől... és hosszú ideje érzem a gyerkőc jövője és közös jövőnk feletti aggódás okán... mintha odabent valami ki akarna szakadni, fel akarná adni, de nem teheti... és fojtogat ez az érzés, főleg az álmatlan éjszakákon...

Amikor egyedül maradtam a kicsivel, a szingli jó barátnők (egyébként valóban kiváló emberek, őszinte és odaadó támaszok, csak éppen teljesen más élethelyzetben) elszántan próbálták alkalmazni mindazokat a bevett közhelyeket, melyekkel huszonévesen vigasztaltuk egymást egy-egy rosszul sikerült randevú vagy pár alkalmas találkozgatás után: "Te csak nyertél, hogy már nem vele vagy...", "Hamar jön másik, majd meglátod...", "Kutyaharapást szőrével..."

Csak éppen azt felejtették el, vagyis inkább élethelyzetük okán nem mérték fel, hogy ezek méginkább elbizonytalanitottak, megfélemlitettek, mint a saját, ki nem mondott gondolataim.... Hiszen hogy is nyerhettem volna ezzel az egésszel, hogy itt ülök egy karonülővel, negyedmázsával kevesebb súllyal, kilátszó kulccsonttal és a jövőtől való aggódástól sápadtan? Nem igy terveztem, álmodtam, szerettem volna... még, ha minden két emberen múlik is, én ennél többet már nem tudtam beleadni, kevés voltam, elbuktam... mire ezt az érzést el tudtam engedni, a saját kudarcélményemet, eltelt két év... de azt, nem tudom, hogy valaha is meg tudom-e bocsátani magamnak, hogy körülöttem, számomra fontos emberek álmainak, reményeinek fricskát mutattam...

Most kezdtem el felfedezni magamban, lassan három évvel az után, hogy egyedül maradtam, hogy akárhogy is vagyok anya, családfenntartó, attól még nő is vagyok... nem egy "nemhiszemelmosollyal" fogadom el, ha valaki megdicséri a külsőmet, hanem akár az egész napomat bearanyozza vele, el tudom már hinni, hogy valóban szép a szemem és ha kapok egy kávémeghivást, akkor nem az a zsigeri válaszom megrettent őziketekintettel, hogy denekemgyerekemvankeressmást. Nem mondom, hogy könnyü volt, amikor először ültem le valakivel, mint randipartnerrel kávézni... kinosan feszengtem, hogy mit keresek én itt 35 évesen és mesélek arról, hogy mit olvastam utoljára, vagy mi a hobbim és a kedvenc szinem... aztán a következő sokk akkor ért, amikor valaki megfogta (volna) a kezem... hát, szerintem tini koromban nem voltam ilyen zavarban... valójában fogalmam sincs, hogy hogy is müködik az ilyen "felnőttként"... kijöttem a gyakorlatból, félek is még a csalódástól, attól, hogy valakit beengedek a szivembe, az életünkbe és újra ugyanaz lesz a vége...

...de egyedül sem szeretnék nyilván maradni, ahhoz rövid az élet és nekem is csak egy van belőle...