Pillanat a mindenség peremén

 2014.10.08. 12:13

Érintett már meg, Nyájas Olvasóm, a Mindenség minden-mindennel összeér, testet-lelket eltörpitő ereje?

Ritkán adatik meg ez a pillanat az ember életében, de ha figyel, észreveszi és beengedi az életébe, elméjébe, szivébe, hosszú időre erőt ad, irányt mutat a mindennapokban - azt hiszem...

A hétvégén részesültem ebben a kivételes kegyben és elárulhatom, jó volt lehunyt szemmel állni a pillanatban, ahogyan egy giccses Disney rajzfilm jelenetéhez hasonlóan keresztülvágtatott rajtam egy évszázad, felkapott a múlt - jelen - jövő örvénye, megpörgetett, majd lágyan visszaterelt a valóságba, felvértezve az érzéssel: mindegy, milyen gondok, feladatok vannak körülöttem, ezek pillanatok a nagy idő folyásában, az életem, az engem meghatározó történések már elkezdődtek, viszem (hol büszkén, hol görnyedve) őket magamon,  sejtszinten épültek belém és meghatároznak... ...nem válaszok a kérdéseimre... a gondolatok maguk...

Történt ugyanis, hogy a Szüleim barátai, üzleti partnerei Gesztenyeünnepre hivtak bennnünket. Szivesen mentünk, ritkán adatik meg a városi embernek kiélvezni a - nevezzük bármilyen összejövetelnek - izig-vérig falunap élményeit. A településen élt Édesanyám pár évet kislányként, az általános iskola második - harmadik - negyedik osztályát is itt járta, mindig nagy örömmel és nosztalgiával emlegette a kalandokat, az ősfás kastélyparkot, ami helyet adott a régi kúriából iskolává avanzsált épületnek.

Követve a helyi plakátokat, megérkeztünk a Gesztenyeünnep helyszinére, ami nagy meglepetésre a kastély és a fenyőmatuzsálemeiről méltán híres kastélypark volt... Nem tudom elmondani, leirni azt, hogy milyen érzéseket, gondolatokat láttam Édesanya arcán cikázni egész nap... Örülök, hogy meg tudtam örökiteni, amint a múltam kézenfogva a jövőmet végigsétált az épületen, tantermeken, hosszú lépcsősorokon, mesélve, hogy melyik tanárnéni hol tanitott, melyik gyerekarc felnött kiadását ismeri a hatvanas évekbeli tablókról. Látni, ahogy 50 év után megilletődötten belép a főépületben, bizonytalanul körbefordul és kislánnyá visszafiatalodva rebegi, hogy ez a fogadótér és ez annyira hatalmas volt neki 8 évesen, itt mindig szaporázta a lépteit (felnőttként jól kimért 10 lépéssel átszelhető a tér)...

De ez csak rövid kitérő, hogy szemléltessem, hol és hogyan is bukkanhatunk rá kincsekre az életünkben, mindennapjainkban... a történés, ami nekem is könnyeket csalt a szemembe, csak ezután történt...

Álldogáltunk az épület sarkánál, vendéglátóinkkal beszélgettünk. Idős, kilencven körüli házaspár sétált el mellettünk és álltak meg beszélgetni szüleim barátaival. A volt iskolaigazgató és Édesanya tanitónénije voltak. Anyu nem szólt semmit, láthatóan itta a pillanatot... Egy perc sem telt el, a töpörödött pici asszony lágyan a kezébe fogta Édesanya arcát és ezt mondta ötven év emlékével a hangjában:

"Én ismerlek Téged! Te "Hunor (fiktív családnév)" vagy. Látom az Anyukádat benned..."

 

...és ez volt az a pillanat, mikor hirtelen apró lettem, megszűnt körülöttem a világ, felettem ősök érzéseinek, tulajdonságainak, tudásának, mozdulatainak, hitének tengere hömpölygött át egy a másodperc törtrésze alatt. Álltam az örökkévalóság peremén, arcomat az irántuk érzett szeretet és hála szelének forditva és erősnek éreztem magam. Erősnek, hogy mindannyian ott vannak bennem és akkor jönnek elő, mikor szükségem van rájuk és ez megadja azt a vértet, amit  a jelen semmilyen történése legyűrni nem fog majd...

...azt hiszem, ezt hívják földöntúli megnyugvásnak...

Címkék: jövő család program szülő hit szeretet élmény múlt karma meghatódás jelen megérkezés családfa ősök

Nyár-őszi vigasság

 2014.08.25. 09:43

Mit tehetünk egy őszbe hajló hétvégén egy kicsi gyerekkel, hogy ne kelljen a lakás 4 fala között kinlódva, ezredjére körbemenni a vonatpályán, kisautót mosni, békát rajzolni, csigát festeni, Micimackó történetét elolvasni?

Ha egy kicsit figyelünk a gyerkőc jeleire és a környezetünkben lévő lehetőségek hivó szavára, könnyen lehet olyan csodás programban részünk, mint nekünk volt...

Történt, hogy reggel, 10 óra tájban újfent kezembe akadt a vonatos prospektus, melyen a mozdonyt napjában többször nagy áhitattal szemléljük meg, illetve napi rendszerességgel meg is látogatjuk, a személyzet már jól ismeri a legnagyobb és egyben legkisebb rajongó hátam mögé bújtatott kiváncsi tekintetét. Ez együtt jár természetesen azzal, hogy a vonatot én simogassam meg, én beszéljek a remiz-es bácsival, én kérdezzem meg, hogy a papirvonatot elvehetjük-e, és így tovább... vagyis a legeslegesleghaloványabb esélye sem volt meg, hogy ő maga a közelébe menjen, urambocsá' fel is szálljon, egy ilyen törpenövésű vasparipára.

Tegnap azonban a reggeli felhők szakadatlan gyülekezése folytán gondoltunk egy nagyot és mielőtt a kicsi ember felocsúdhatott volna, már tuszkoltuk fel a 11-kor induló szerelvényre. A jegyeket ő adta oda a "kalapos bácsinak" (csak remélni merem, hogy Thomas vonatkozó részeit ő is ismeri és nem valami búrkolt sértésnek vette, lévén, hogy egy fia kalap sem volt rajta) és még az orra is az üveghez tapadt a nagy csodálkozásban... megismerte, hogy merre szoktunk sétálni, hol szoktak biciklizni a Papival, hol állnak meg integetni a kis gőzösnek, hol következik az autópálya alagútja...

 

Aztán nagyjából félúton az alábbi eszmefuttatást hallgathattuk végig:

- ..., tetszik a vonatozás?

- Iden, nagyon tetszik. (kis csönd, majd kinyilatkoztatást tett) Ude - ude medmontam, hod jó lesz. (kedves Olvasó, emlékedbe idézném ama bekezdést, melyben azt ecsetelem, hogy a közelébe se lehetett vinni a vonatnak, még vad könnyes tiltakozás mellett sem). Ude - ude, medmontam...

- Igen, Kicsim, te megmondtad :)

Címkék: család program szülő öröm vicces nyár szabadidő vonat élmény kisvasút gyerkőc

Kivillant a Jóisten mosolya...

 2014.08.08. 12:56

Csodás kalandban volt részünk tegnap...

 

Gyerkőcöm még sohasem járt itt, én a születése előtt jópárszor, de annak ugyebár már alsó hangon 4 éve...

 

Tudtam, melyik sarkon milyen csoda várja, úgy időzitettem, hogy elé kerüljek pár lépéssel és minden pillanatát megörökithessem videófelvételen az utókornak és felnőttkori önmagának...

 

Nem tudta mi fog következni... lépegetett, aztán megváltozott a fény és elkezdett bámulni felfelé... először egy rája úszott el a feje felett, aztán egy "cápahajacska". Állt letaglózva, amúgy is zsebóra méretü fekete szemei még nagyobbakká váltak, a bátorság (illetőleg annak némi hiánya) hátrafelé, a kiváncsiság előre vitte volna... Mintegy percnyi idő után bizonytalanul előrenyúlt, kezecskéje kereste az enyémet, kiszáradt száján csak elfúló suttogás volt az áhitatos "ideszanya"...

Látszott, hogy nem tud betelni a látvánnyal, az élménnyel, a csodával, hogy felfedezi, helyrerakja, megéli, átéli a pillanatot, hogy nem bújik az udvariasság "dejóhogyelhoztáldetetszik" felnőttizü világába, hogy pillantásával felfal mindent, és mint kaleidoszkóp szórja szét a tekintetével...

 

...egy idő után leengedtem a kamerát és csak nyeltem a könnyeimet ennyi önfeledtség, gyermeki ártatlan rácsodálkozás, élménybefogadás láttán. Úgy éreztem, szeret engem a Jóisten, hogy láthattam ezt a pillanatot... (és én adhattam a gyermekemnek az élményét)

Címkék: program öröm nyár szabadidő szeretet élmény meghatódás tropicarium egyedülálló szülő gyerkőc gyereknevelés egyedül

süti beállítások módosítása