2014. szeptember 9. óta várakozik türelmesen a vázlataim között ez a poszt, hogy végre megírjam rendesen és megosszam Veletek, kedves Olvasóim! Nehéz úgy írni egy témáról, hogy teljesen és tökéletesen a hatása alatt állsz és minél inkább egyszerűen (tisztán és átlátszóan) szeretnéd fűzni a gondolataidat, annál szövevényesebb hálójába bonyolódsz bele a tulajdon érzelmeidnek, olykor félelmeidnek...

Amikor az előző munkahelyemen (a nagybetűsen CSALÁDBARÁT munkahelyen) megkaptam ez első feladatomat és ennek kapcsán több kollégával kellett nagyon gyorsan sok-sok egyeztetőt tartani, volt közöttük egy, aki felháborító módon váltott ki belőlem zsigeri ellenszenvet. Volt valami kivagyiság a lényében, amit nagyon nem szeretek... az a fajta önfényező elégedettség, amivel nem tudok mit kezdeni... pontosabban tudok: annyira taszít, annyira nem tudom tolerálni, hogy vagy menekülőre fogom (akár egy kapcsolatban is) vagy nekilátok küzdeni a magam eszközrendszerével, az "intelligens vérszívással", vagyis az önszórakoztató cikizéssel, fricskázással, froclizással... szóval adva volt ez a kolléga, az első megbeszélésen már a hajam az égnek állt tőle, de mivel együtt kellett dolgozni és én voltam, akinek még bőven ketyegett a próbaideje, igyekeztem jó képet vágni hozzá... aztán ahogy teltek a napok, megismertem az embert is a nagy mellényben elbújva, valamelyik kis belső szivarzsebben... egy szeretnivaló mackó, ahogy a nagy handa-banda stílusával próbálja magától a világot távol tartani, annak minden esetleges veszélyével együtt... 

Pár hónap alatt a legjobb barátommá vált ott, bármikor volt ideje, energiája egy jót beszélgetni egy kávé vagy ischler társaságában és én ezerszer követtem meg (mélyen és magamban, és egyszer félsuta módon élőszóban is, persze finomabb kivitelben) azért, mert nem láttam a díszlet mögé, hanem a beidegződött ellenszenv-generátornak engedelmeskedtem (neki köszönhető, hogy ma már fordítva élek: először megismerem, aztán ha kell, gőzerőre kapcsol az a bizonyos generátor... szóval van még mit dolgoznom, fejlesztenem magamon :))

Ha bármi gond volt Aprónéppel, vagy az apjával való kapcsolattal, tudtam, van valaki, aki meghallgat, mindig készül zsebkendővel is ezekre a szeánszokra, tudva, hogy úgyis szükségem lesz rá, hogy máshol, más helyzetekben, mások előtt erős tudjak maradni... aztán bölcs életszemlélettel és humorral mutatja meg a tükör másik oldalát, csal mosolyt az arcomra, hogy egy idő után a saját nyomorúságomon is tudjak nevetni, mert a nevetés jót tesz... sokszor adott erőt, határtalan erőt az, hogy meghallgat és ezen keresztül segít rátalálnom a saját helyes utamra...

Aztán egy fél éve történt valami...

Öccsének a házassága megromlott. Ez még önmagában nem lett volna egy kezelhetetlen helyzet, ha nincs a másfél éves kislányuk, akiért illetve akivel való kapcsolattartásért mindenre elszánt, kegyetlen harc kezdődött. ...és az én barátom mesélt, sokszor, sokat, kellő részletességgel ahhoz, hogy ott belül, egy elnyomott érzés szorongó fojtogatása újra felüsse fejét bennem... Egy-egy ilyen beszélgetés utáni estén álmatlanul hánykolódva nem értettem, hogy az én okos, együttérző és mindig konstruktív jóbarátom hogy' tud ilyen hideg számítással kegyetlen lenni... újra éltem szavaival azt, ahogy Pali bánt (el) velem, a piti kis eszközeit, kekeckedését, törvény előtti meghurcoltatásaim hosszú sorát, csak a szereposztás nem volt túl jó, hisz' az én egyik legkedvesebb barátom lépett elő Palivá, minden mondata, csavaros-fondorlatos gondolatmenete őt idézte.. bennem pedig sokminden kezdett kavarogni, kezdve attól, hogy hogyan is történhet mindez, hogy ez a bölcs és melegszívű mackó mivé fordul ki saját magából egészen addig az önvizslató-önmarcangoló és rémálmoktól gyötrődő anyaoroszlánig, aki egyre nagyobb szimpátiát érzett a szolidaritásból antipatikus leendő ex-feleséggel szemben...

Eltelt vagy egy hónap is, mire volt erő, idő és lehetőség leülni és megbeszélni... megbeszélni, hogy erről soha többé egy szót sem... nincs monológ a névre kiállított áfá-s számláról a gyerekcipőről és kisszoknyáról, a minden családtag által beadott láthatási kérelmi perről, semmiről, ami egyébként ezt a barátságot veszélyeztetheti... mert az az ő életük, igyekszenek legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint megoldani, akárcsak én a magam problémáit... két eset sohasem azonos, de nem lehet, hogy egy - egy beszélgetés során egymás ellen küzdünk dühödt erővel, bizonygatva, hogy a másik téved...

S hogy mi a jelenlegi leltár? Küzdünk kardélen táncolva, porcelánfinomságú barátságunk megtartásáért egy halmozottan hátrányos helyzetben... 

Hogy' és hogy nem, az élet úgy hozta, hogy a saját otthon megteremtése helyett lehetőséget nyitottam másoknak megteremteni - ha csak átmenetien hosszú távra is, de - a saját otthonukat. S bármilyen hihetetlen, olykor szürreális volt a folyamat, meglepő tapasztalatokkal és újabb blog-bejegyzés témákkal lettem gazdagabb... félreértés ne essék, nem szándékozom senki magánéletében, lelkében kutakodni, de volt néhány furcsa, néhány sablonos, néhány mókás történet, amelyet szívesen osztok meg Veled, kedves Olvasóm!

Amikor meghirdettem a lakást, amelyre a korábbiakban már ismertetettek okán, jelen módon nem tartunk igényt, hanem maradunk a bevállt keretek között, nos, 45 perc elteltével elkezdtek özönleni a hívások, az első nap 23, azaz huszonhárom jelentkező lett volna. A második nap szintén 15 feletti telefonhívás futott be és ez így tartott még három napig. Tekintettel arra, hogy nem kívántam egy szalmaszálat sem keresztbe-tenni az ingatlanon, első napra azokat invitáltam meg, akik ezt megértve vállalták a festés, takarítás, berendezés terhét, cserébe egy jelképes bérleti díjért. De eddig - hogy a négy párral megismerkedjek - el kellett jutni! Micsoda telefonokon keresztül, el sem hinnéd, Nyájas Olvasóm!

A "legbetegebb" hivó egy érdes férfihang volt, némi furcsa akcentussal, egyből tegeződve, amolyan "namongyadmánmeg" stílusban. Első hallásra minimum valami kéjbarlangot akart nyitni a majdnemotthonunkban, második hallásra meg már engem is be akart szervezni madame-nak... Nehéz az ilyen versenyzőt komoly képpel és hanggal rendre-utasítani és lerázni ám, főleg, ha épp az elmélyült munka közben szakít meg a hívás...

Őszintén szólva a fenti hívó csak egy érdekes statisztikai elem volt, sokkal inkább elszomorító és sokkoló volt az, hogy a hívók több mint a fele volt abban az élethelyzetben, hogy házassága, párkapcsolata felbomlott és a közös fészekből kiköltözve, most sürgősen, de lehetőleg azonnal kell valamiféle fedél a feje fölé. Ami igazán hihetetlen volt, hogy mennyire beszédesek az ilyen bánatos emberek. Egy - két kérdés (nem faggatózás!!) után ömlik belőlük a szó és jól esik elmondani az idegennek, mindazt, ami fáj, vagy mar belülről... Volt egy hívásom, amitől tényleg elszorult a szívem: egy kétgyerekes anyuka került volna utcára, bármilyen megoldás érdekelte volna, látatlanban is kivette volna a lakást, "hol vagy, odamegyek most azonnal a pénzzel" segélykéréssel a hangjában.

A lakásbemutatós találkozókra végül négy pár ígérkezett el. Mindahányan az új, közös életet szerették volna elkezdeni. Az első páros, a de-tényleg-komolyan-gondoljuk pár volt, csak épp mire odaértek volna, már mégsem gondolták annyira komolyan... A második párban volt valami frivoll megmosolyogtató, azt hiszem... Túl szépek, módosak és puccosak voltak egy normál társasházi lakáshoz... azt hiszem, a Rózsadomb felé kellett volna inkább kanyarodniuk. A harmadik és negyedik páros volt a kedvencem: fiatalok, szépek és tényleg ott volt a tekintetükben az a fajta megkérdőjelezetlen, őszinte és naiv hit a párkapcsolatokban, ami tapasztalatlanságuk és életkoruk okán csak nekik lehet ott... Örültem, hogy mindketten szerették volna a lakást, "Hármaskáék" kapták meg...

Megnyugvás volt átadni a kulcsokat... Tiszta szívből kívánom nekik, hogy legyenek ott olyan boldogok, amilyen boldogság, tiszta és önzetlen szeretet, szerelem megjár mindenkinek... olyan elégedettek, vidámak, csillogószeműek, amilyen én is szerettem volna lenni abban a lakásban...