Kedves Olvasóim!

Hosszú idő eltelt a legutolsó bejegyzésem - no, jó, legyünk őszinték, "normális" (é. tartalmas) bejegyzésem - óta. Itt van hát az idő, hogy számot adjak az eltűnésem okáról, okairól és kárpótoljalak Benneteket pár gondolattal...

De kezdem talán másképpen jelen bejegyzést...

...figyelem az arcot, a szempárt...

...ismerős... ...régről ismerős...

...ugyanaz, de mégsem...

...valami megváltozott; talán a fénye, talán a csillogása, talán a mélysége... 

...de nem, az ugyanaz... ugyanaz a kíváncsi, kérdező, fürkésző, mélyen belül somolygó, vagy huncutul kacsintó "kormos tekintet"... a kerete más...

Körbenézek, figyelem az 'áldozataim' lágy kanyarulatait, a meleg levegő mozgásában meg-megrebbenő, meg-megriadó tincseket, szinte még érzem a tapintásukat is, ahogy pár másodperce az ujjaimra fűztem őket...

Nem lepem meg magamat... ha új kezdet érkezik az életembe, valahogy mindig akkor akadok össze a fürdőszobában  tartalékolt ollómmal. Igencsak úgy tűnik, hogy az igazi katarzis máshogy nem következhet be, csak akkor, ha hozzáigazítom a fürtjeimet is... Kicsit mosolygok, ahogy számba veszem az eddigi önkopasztásaim történetét: az első nagy szerelem, keresztülkisért a diákéveken és mire vége lett, fiús tüskék váltották az addig derékig érő gesztenyebarna hajtömeget. Utána hosszú évekig, majd egy évtizedig növesztgettem, igazgattam a hajamat, hogy újra régi fényében pompázhasson. Aztán a gazdasági válság nyomában jött az én személyes krach-om, összeomlott az életem egy karonülővel és a gödörből kikeveredni a hajamból fontam hágcsót egy idő után, teljesen öntudatlan módon. Azonban én nem erőmet vesztettem vele, mint a bibliai Sámson, hanem a terhet, a súlyt dobtam le vele és könnyebben szegtem fel a fejemet... Aztán észrevétlenül nőtt vissza szinte eredeti hosszára a hajam, hordtam csinos lófarokban, ahogy egy örökmozgó Aprónép roppant kooperatív édesanyjához illik...  ...és most, látom, ahogy hullanak alá a fürtök és tudom, itt egy újabb sorsfordulás az életemben... új útra léptem, elhagytam mindent, ami húzott vissza, itt az idő megrázni a fejem, hogy repkedjenek az új loknik...

...furcsa véletlen (nem, az nem lehet, abban már régóta nem hiszek...), hogy épp a 2015-ös év elején söpört végig az újabb változás-ciklon az amúgy sem unalmas vagy komplikációmentes életemen, életünkön...

Imé hát a leltár, magyarázatul talán némiképp az elmúlt hónapok csendjére, vagy inkább kivárásra játszó humorbombáira mindössze:

Emlékszel tán, Nyájas Olvasóm, hogy milyen nagy szeretettel és elismeréssel nyugtáztam munkáltatóm emberségből való szinjeles bizonyitványát, hogy nem engedte el a kezem a legnagyobb magánéleti krizisem közepén sem. Nos, az élet úgy hozta, hogy január elsején mégis búcsút vettünk egymástól. Szeretettel, tisztelettel, egy reménybeli új találkozás igéretével, némi könnyel és fátyolos szomorúsággal, de elengedtük egymást. Visszavágyom, hiányoznak az emberek, a teremtő gondolatok, ha pár volt kollégámmal üzenetet, telefont váltok, percekig fojtogat a sirás, de ennél optimálisabb döntést nem tudtam hozni, hiszen a rendezőelv az életemben Aprónép - és nem a saját - igényeim mind magasabb szintű kielégitése. Neki pedig anya kell. Édeszana, kiszámitható és állandó módon. 

Most ülök egy irodában, csili-vili gépen pötyögöm e sorokat, csili-vili telefonon beszélek bárkivel - bármennyit, ha nem 2 perc sétára laknék állandó parkoló-helyemre állhatnék be és a hírem annyira jó és annyira megelőzött, hogy legkevesebb a világ megváltását várják tőlem (ami valljuk be, szép kihivás lenne bárkinek :)). Szóval nem panaszkodhatom, biztosan szép és tartalmas munkaórák elébe nézek, fejlődési lehetőséggel, sikerekkel, olykor 'óhogyaza... életérzéssel...

Most, hogy fogalmazom jelen leltáromat, egy korábbi munkahelyemen az egyik beszállitó bölcs mondása jut eszembe, miszerint 'tudunk mi lenni a legolcsóbbak, a leggyorsabbak és a legjobb minőségűek. Ön választja ki minden megrendelésnél, hogy a háromból melyik kettő legyünk'. Azt hiszem, valahogy igy van ez velem is... a Jóisten áttekintette az életem sarokköveit és azt mondta, a szakmai fejlődésedben megkapod a legjobbat (egyedül kell megteremtened egy csodálatos kisembernek mindent, mert megérdemli, tudd hát megtenni, ha alázatosan dolgozol érte), hiszen az új - sikerekkel kecsegtető - munkahely mellé megkaptam egy régi adósságom törlesztési lehetőségét a karmám irányában is... Küzdelmes egy évet jelent, de akkora terhet rakhatok le vele és akkora ajándékot egyúttal a magam és felmenőim elébe, amekkorát egy ember egy élet alatt csak adni tud... Törlesztek ezzel magamnak, a Szüleimnek, törleszt ezzel velem szemben volt kolléga, az Élet, és hiszem, hogy hosszú évtizede cipelt karmaelemet oldok fel ezáltal majd.

Azt hiszem, sőt, bizonyos vagyok benne, a Jóisten azt is mondta még, lenézve rám, hogy megkapom a legfontosabbat is: csodálatos és támogató Szülőket, figyelmes, szeretetteli Aprónépet, hogy érezhetem, a világuk Atlasza vagyok, annak minden szerepbeli szépségével, felelősségével, fájdalmával együtt... Adott néhány csodálatos embert támasznak, Barátoknak hívják őket. Kiméletlenül őszinték, de a legpuhább az ölelésük, ha a vállukon sirni kell és a legerősebb a karjuk, ha tartani, emelni, támogatni. Örömük és büszkeségük pedig mindig nagyobb annál, mint amit érdemelnék... Adok neked még mindehhez, gondolhatta a Jóisten, kicsi fészket, amit berendezhetsz, belakhatsz, otthonná teremthetsz, csupa szeretettel, melegséggel, illatokkal, ízekkel. Otthont, amiről jó révedezve álmodozni, elvesztve a kapcsolatot pár percre a körülvevő világgal, személyekkel is, hogy micsoda meglepetés lesz megmutatni, bemutatni az új fészket, körbejárni, -simitani a falakat, bútort, látni az arcokon az örömöt, meglepetést, a "minden a helyén van érzését". A lágy füstnyi illúzió, hogy megadatik a teljes és tökéletes család élménye: Aprónép, Anya, idővelApa...

...és a Jóisten a bölcs beszállitó mintájára a harmadik sarokelemhez jutott és azt gondolta, ebben már nem tudja megadni nekem, amire vágyom, akárhányszor csinál is rovancsot, mindig ezen a ponton rövidit meg... Megfosztott / hagyta, hogy megfosszam magam (esetenként külön értelmezendő) az első szerelemtől, a legnagyobb szerelemtől, Aprónép apjától Palitól és attól akivel a hátralévő éveket szerettem volna harmóniában tölteni. Nagy veszteségek ezek, akármelyiket is nézzük. Az első szerelemmel az ember mindig a fiatalságát, hamvas lelkesedését veszti el, a nagy szerelemmel a tökéletes harmónia illúzióját, érzését, egy gyerek apjával a család reményét, a tökéletes jövőképet (ha meg olyan kihivásokkal teli az "utóélet", mint a miénk - külön köszönet érte a magyar államaparátus útvesztőinek - , akkor méginkább). Az utolsó szerelemmel pedig a legnagyobb veszteséget írja jóvá magának talán az ember(lánya): a hitet abban, hogy lehet / viszonylag könnyen lehet újrakezdeni, hogy tanultunk a saját hibáinkból és nem futunk bele naívan ugyanazokba a csapdákba, hogy más már nem törheti össze a szívünket. ...és amíg a korábbi csalatkozásoknál volt lehetőség szenvedni, belehalni és tűzmadár mintájára újra életrekelni, itt erre már nincs lehetőség, menni kell tovább, mert senki és semmi sem ér annyit, hogy egy kisgyerek ne mosolygó és vidám, lelkes anyát kapjon. Van azonban nagy tanulság is, akárhogy is nézem, s legyen ez remény mindenki másnak is, mert én is kapaszkodom belé fenemód: lehet, hogy egy kisgyerek apróka még, nem ért - tud - hall - lát mindent... de sokkal jobbak a receptorai, mint nekünk, illúzióink, reményeink elvakította felnőtteknek, hagyatkozzunk csak nyugodtan rájuk... Reménykedtem, hogy ez a véletlen utamba-sodorta találkozás lesz az utolsó ismerkedés, ezért kivártam, figyeltem, lassan engedtem az életünkbe. ...és eljött a pont, mikor nyilvánvaló volt, hogy Aprónép, aki egy bizonyos pontig lelkes volt, árasztotta a szeretetet, kis szenzoraival már megérzett valamit és lezárt... figyeltem jobban és persze örlődtem, aggódtam, reméltem, próbáltam rendezni, magyarázni... de van az a pont, mikor nem lehet, mikor fel kell adni, el kell engedni, aztán van egy további, mikor el kell menekülni... 

Mert gyerekkel az oldalunkon már nem lehet viselni, tűrni a méltatlan bánásmódot, mások előtti durva hangnemet, önérzetünk ledorongolását. Zuhantam már meg önérzetemben, önbecslésemben annyira, hogy mosolyogni sem voltam képes, csak cipeltem a méltatlan bánásmód egyre súlyosbodó, lélekölő terhét... ...és az már a vég, ha a kórházban épp műtétre betolt gyermekünkért aggódva felhívjuk az állítólagos társunkat, hogy oszlassa a félelmet, hogy erőt merítsünk a hangjából, érezzük, hogy velünk van, aggódik ő is... ...aztán percekig hallgathatjuk, amint a reggelijéről értekezik...

...és némi utózönge, hogy mennyire jó egy kisgyerek érzékelése az őt körülvevő felnőttek álszeretetét és álönzetlenségét illetően: búcsúajándékként "véletlenül" kaptam egy betekintést, hogy mindig volt némi B-C-D-....-Zs terv mellettem is, ha nem leszek elég alázatosan elragadtatott az általam megteremtetteknél jobb anyagi feltételek iránt (amit a végefelé már naponta hallgathattam végig, nyilván miheztartás végett...).

...de valójában egyetlen dolgot sajnálok csak igazán: volt egy elengedett álmom, vágyam, amit  egy rövid időre visszakaptam s igencsak úgy tűnik, újra el kell engednem, immáron valószínűleg örökre: szerettem volna mégegyszer átélni 9 hónap várakozását, a találkozás izgalmát és csodáját, a felfedezést, hogy az én ujjaim, az ő szemei, az én állam, az ő orra... Sajnálom, hogy az óvatosan vak elragadtatásom így megtréfált, csalárd játékkal űzött belőlem gúnyt, de mint annyiszor az életben, felállok most is és csak reménykedem, az én bölcs beszállítóm nem hagy majd cserben...

Vidám és szeretetteljes, bátor és elégedett 2015-öt kivánok Mindenkinek!

Belph

ui.

Az új frizura egyébként valóban csinos. Ezt a szerelmes tigris szerelmes pillantásaiból tudom, ahogy karjait a nyakam köré fonja és azt mondja: "Édeszana, Te vagy nekem az egész világ!" :)

Pillangó sokféle van... van szines és rejtőzködő, apró és óriás, mindenkinek más a kedvence (már ha lehet ilyen megnevezésére bárkit is megkérni...) Az enyém azt hiszem a kis káposztalepke: egyszerű teremtménye a természetnek, de borzasztóan vidám jelenség, ahogy a kertben tréfát űz a gyerekekkel, nem igaz?

Honnét is jutott ez eszembe? Mostanában egyre többet gondolok kedves volt kolléganőmre, illetve arra, amit a lepkék kapcsán mondott:

Történt ugyanis, hogy visszalátogattam volt cégemhez és leültünk kávézni egyet, megbeszélni az elmúlt időszak történéseit azzal a bizalommal, amit évekig vált-vállhoz vetve 14-16 órázó kollegiális-bajtársi viszony során tud csak két kollegina kiépiteni. Pedig nagyon nem hasonlitunk egymásra, mégis valószinüleg ebből eredeztethető ez a kicsit sóvár irigységfélével átitatott mérhetetlen elismerés és tisztelet: ő a magas légies barbie-baba, a hihetetlenül zseniális számvitel - kontrolling tudásával, én a gömbölyke fekete  macska a "valahogy mindig mindent elintéző" menedzsment kvalitásaival, legalább féltucat évig vittük a főnökünk mellett/alatt/olykor helyett a csapatot. Mindig szivesen tudtam volna a magaménak a nem udvariaskodó, mégis simulékony őszinteségét, a bájt, amitől a méreg is édes mézzé változik a kezéből, irigyeltem, hogy nem rág meg mindent utólag is negyvenszer, nem morfondirozik és emészti magát visszamenőleg, ahogy én tettem és teszem, szerencsére már elenyésző alkalommal csak... Nevezett kolléganő és a vele egy irodába helyezett újonc kolléga között titkos románc szövődött, tartott évekig a felvállalatlan élettársi kapcsolat, ők eljátszották, hogy titkolják, mi eljátszottuk a kedvükért, hogy vakok vagyunk és hülyék és persze a normálisnál mindig kicsit többet vártunk a kopogás után az irodájuk ajtaja előtt...

Mire megszületett a gyerkőcöm és életem addigi folyásán átsöpört az én kis magánéleti cunamim, ők is szétmentek, tudtam meg jobbról - balról, jóindulatúan aggódó vagy kevésbé jóindulatúan kárörvendő forrásokból, igy igencsak időszerű volt, hogy nyalogassuk kissé egymás sebeit...

A beszélgetés során, akkor már majd egy évvel a szakitás után késznek érezte magát egy új szerelem befogadására az életébe, számomra megdöbbentő céltudatossággal vázolta terveit és magam is meg-megdöbbenek a mai napig azon a görbe tükrön, melyet a sors tartott elém, benne janus-arccal látva a múltam hibáját és a jövőben elkerülendő téves-gyáva döntéseket.

A történet idején találkozgatott egy fiatalemberrel, aki rajongott érte, kiemelkedően magas EQ és IQ hányadosokkal, kiváló kvalitásokkal és megnyerő küldősvel, de mégis a szakitás mellett döntött az én szép szőke ex-kolléganőm. 'Miért?' kérdésemre egyszerű választ adott: 'Nem voltak pillangók' vagyis az a gyomorszoritó érzés, amitől mindent felforgató szerelemmel csiszolódik össze két ember, a részéről nem volt meg. A jövőbeli társat pedig három kitétellel határozta meg: 1/Legyen jó humora 2/Legyen vele egyenrangú 3/Hozza el a pillangókat

Mintegy fél éve e-mailt kaptam tőle, esküvői meghivóval. Egy kérdéssel válaszoltam: 'Pillangók megvannak?' Gyorsan jött a válasz a smile után: 'igen'

Számomra a tanulság: nem szabad félmegoldásokkal megelégedni! Nekem is sokmindenben máshogy alakul(hatot)t volna az életem, ha nem nézem a racionális paramétereket, ami alapján jó csapat lehetünk a vonatkozó fiatalemberrel (családi háttér, diplomák száma, elvből nem számitó anyagi háttér, külső paraméterek) mert igenis jár a pillangó mindenkinek. Jár az, hogy önfeledten, a tökéletes kapcsolat és tökéletes társ-támasz biztos tudatában tudjon belekezdeni egy közös további életbe és azon is túl... Mert kell az, hogy elengedhessük magunkat, ne egy modoros, kiszámitott feltételrendszer szabta boldogságban feledkezzünk rá hetek - hónapok - évek múlva, hogy pont a kapcsolat sava-borsa maradt ki az életünkből. Kell és elengedhetetlenül szükséges az, hogy a századik találkozás előtt is legyen egy futó pillantás a tükörbe, eszeveszett vágy egy gyors puszira a nyilt utcán akár, hogy gondolatba is fel tudjuk idézni a jólismert, csak nekünk kedves és sokat (mindent) jelentő illatot...

Most már én is várom a pillangókat... életemben talán először, de reményeim szerint mindenképpen utoljára!

Voltál már úgy, kedves Olvasóm, hogy a kandelláberek biztositotta gyér fény alól átértél a teljes sötétségbe? Minden érzékszerved ezerszeresével kezdett dolgozni, hogy kompenzálja az elvesztett látást? A füled olyan neszeket is meghallott, amelyeket előtte soha, az orrod érzékenyebben reagált minden fuvallatra... Én valahogy így élem meg az utóbbi éveket: elvesztettem a biztos családot magam körül, egyedül, a fantasztikus szüleim segitségével nevelek egy kisgyereket, próbálom felkésziteni az életre, de mellette, pont a helyzetből, a körülményekből adódóan figyelmesebb vagyok más dolgokra, más érzékszerveimen keresztül nézem, szemlélem őket és tanulok belőlük. Nincs mellettem - még - társ, nagybetűs szerelem, de lett sok barát, ismerős, támasz talált rám.

Egyikük kollégából lett jóbarát. Életkori különbségeink miatt más nyilvánvalóan sohasem fog szóba kerülni, de barátnak mindig számithatunk egymásra, ahogy tehettük az elmúlt másfél évben is, szinte az első kollegiális összetartás szitotta szimpátia óta.

A hétvégén, hogy gyerkőc nem volt itt, eljött családostól, hogy legyen társaságom, kivel beszélgetni, nem belesüppedni az aggódásba, rágörcsölni a várakozásra. Sokmindenről beszélgettünk. Az élet kicsi és nagy dolgairól, sok nevetéssel, csipkelődéssel fűszerezve... de nyilván mindenki előtt ismert, milyen a baráti csevely, micsoda banális apróságok és micsoda világmegváltó nézetek tudnak ütközni egy nyári kora estén...

Magam sem tudom, hogyan került szóba az előttem álló változás, amit a hazaköltözés jelent... sokat viccelődtünk, de csak majd' egy hét elteltével kezdek rádöbbenni, a sok fricska mögött rengeteg kérdőjel és felkiálltójel sorakozik, amibe talán bele sem gondoltam, gondolhattam...

Hálás vagyok és örülök a lehetőségnek, hogy van hová visszatérnem, hogy a szülői ház ugyanolyan, mint régen volt, nem kell kellemetlenül éreznem magam a tulajdon szüleim előtt, hogy megbicsaklott az életem, hanem visszafoglalhatom a gyerekszobámat és ugyanaz a szivemnek kedves kép ébreszt, ahogy bekúszik a napfény a redőny rácsain, mint 20 éve.Terveimben szerepel, hogy kicsit korszerűsitünk, bővitünk, festünk, átrendezünk, vagyis megteremtjük egy boldog, összetartó élet kereteit. Számitásomban nincs is hiba, egyetlen tényezőt hagytam csak ki: pontosan az eltelt 16 évet, amióta nem élek itthon. Túl azon a praktikumokon, hogy ha a takaritás helyett még egy fejezetet szerettem volna elolvasni valamelyik Marquez remekből, akkor szivfájdalom nélkül tettem meg, vagy hajnalig rajzolgattam a gyerkőc portréját, most fogalmam sincs, hogy fognak telni a mindennapok, nagyobb izgalomnak és kihivásnak igérkezik a "magánéletem" szervezése. Ami eddig nem volt, vagy legalábbis kezelhető volt (legalábbis a gyerkőc előtti időszámitást tekintve), most komoly kihivásnak tűnik. Jóllehet nem voltam lázadó kamasz, az első randira is csak 18 évesen került sor, addig a tanulás és sikeres felvételi fontosabb volt, most azon az egy alkalmon, mikor elmentem egy esti sétára, ezernyi kérdés után (ki az, mivel foglalkozik, hová mentek, meddig maradsz) lehettem csak biztos benne, hogy az otthon hagyott szeretetteljes aggódás nem fogja szétrepeszteni a házat. A statisztika szerint 100 találkozásra jut egyetlen olyan, amiért megéri az egész társkeresősdi-pártalálósdi. Nos, szüleimnek ez akkor számszerüen 98 hátralévő esti várakozás, ki nem mondott kérdések visszanyelése, aggódó összenézés. Nekem 98 bűntudatos este, hogy nem én fürdetek, mesélek lefekvés előtt, nem számolok be kötelességtudóan a kivel-hova-mikor-mióta-hogyan kérdésekre. Próbálok 35 évesen újra kinőni a tinédzser koromból és hinni benne, hogy valóban megéri az a bizonyos századik...

Jelen élethelyzetemből adódóan a megszokottnál kissé többször kényszerülök teljes vagy részleges tájékoztatással szolgálni a "miért?" tipusú kérdésekre. Ezzel nincs is semmi probléma addig a pontig, amig nem érzem úgy, hogy vagy úgy néznek rám, mintha két fejem lenne, vagy meg vannak győzödve róla, hogy történetem túlságosan szubjektiv és legalábbis a Grimm testvérpár egy személyben reinkarnálódott bennem, de közben még sorban álltak némi további fantáziáért és mesemondó-készségért...

Pedig, ha belegondolunk mindenkinek van egy története (és a gondolatot nem a reklám áthallásával loptam) - van, akinek megható, van, akinek kacagtató, van, akié könnyes, van akié elrettentő, az enyém egyszerüen hihetetlen... és a hihetetlennek is sokféle árnyalata van, erre most kényszerülök igazán rádöbbenni, azt hiszem...

Mert az alaptörténet, ahogy pár mondatban 'össze szoktam foglalni', valójában már önmagában több hihetetlen elemet rejt: Megismertem, beleszerettem (jobban mondva elcsavarta a fejemet), gyermeket vállaltunk, megszületett, a betegségekkel magunkra hagyott, aztán Karácsony és Újév között (gyerkőc 10 hónapos volt) a Szüleimnél "felejtett" bennünket, mert elkaptunk egy gyerekbetegséget és "ő megengedheti magának a luxust, hogy undoritónak ne lásson bennünket (szó szerinti idézet)". Utána még fél év volt, mire eldöntötte, hogy egyátalán és mi módon akar részt venni a gyerek életében. Majd miután felajánlotta, hogy teljes kontroll mellett visszamehetek hozzá és én ezt nem vállatam fel, jelezte, hogy mostantól "ki fog késziteni", továbbá egy héttel később vidáman posztolta minden létező közösségi fórumon, hogy akkor ő mostantól boldog párkapcsolatban él, de igéretét azóta is az egyetlen ponton, ahol valóban fájdalmat tud nekem okozni próbálja beváltani: a gyerek eszközként való használatán.

A hithetetlen árnyalatai pedig a tekintetekben egyfelől a "meseszerú" történetnek szólnak, másfelől annak, hogy tényleg hogy tudtam ennyire balfácán és naiv lenni okos, értelmes, intelligens nőként, harmadrészt annak, hogy ember, szülő valóban tud igy viselkedni és még sorolhanám a további opciókat...

A legtöbb ilyesfajta visszajelzést kényszerüen eltüröm, nem nagyon van mit tenni: hagyd magad, előbb szabadulsz elven igyekszem a már jól ismert félmondatok, visszakérdezések, rosszalló fejcsóválások özönén túljutni. Azonban nem tudok szó nélkül elmenni amellett, ha a) a szavahihetőségemet kérdőjelezik meg (azon egyszerü oknál fogva, hogy becsületes ember vagyok és ez a felmenőim öröksége, tehát kéretik nem megkérdőjelezni, mert jó skorpióhoz méltóan ezt rosszul viselem), b) a csalódottság/magány/savanyú a szőlő féle irigység kerül hipotetikusan a történet mögé. Mindenki elhiheti, kénytelen voltam már elég fórumon elmondani ahhoz, hogy kellően rezignáltan, tényként tudom kezelni életem nagy pofonját, és én vagyok a legboldogabb, hogy nem egy ilyen érzéketlen, EQ-hiányos, alárendelt kapcsolatban kell élnem az életemet. c) ha a felelősséget valamelyik (egyébként általam tisztelt-becsült) ismerősöm/kollégám némi férfiúi szolidaritás jegyében megpróbálja teljes egészében a nyakamba varrni "egy férfi nem változik, már az elején ezt kaptad, akkor mi a kérdés" megközelitéssel. Hogy magyarázható el, hogy minden ember változik (lásd hét év és timsel post-omat: http://anyaegyedul.blog.hu/2014/07/17/belph2) illetve nem csak egy ilyen helyzetben, de megesett már a csoda, hogy valaki "vérszemet kapott" egy adott helyzetben és lett ennek beláthatatlan következménye...

Ezzel együtt szeretném nyomatékosan jelezni (és nem csak önigazolás céljából), hogy nem vagyok fásult, férfigyülölő, introvertált! Nem nyavalygok. A fentiek tények és ezzel együtt kell élnem. De attól még a jövőre bátran, vidáman, nyitottan tekintek - és nem csak párkeresés szempontjából! Az életem, az életünk igy is boldog és teljes, mert azzá tesszük, azzá teszem. Ha ehhez jön egy megfelelő pár, akkor az a koktélcseresznye lesz csak a torta tetején, ha nem akkor pedig maximum egy adag kávéval kevesebbet készitek reggelente...

Mert nézzük bárhogyan is, vannak történetek (és hadd higgyem, hogy ezek vannak arányában többségben), amelyek jóval vidámabbak, harmonikusabbak, akár irigylésre-méltóbbak (például 10 év várakozás és megannyi lombikkisérlet után a beletörődő elfogadással egyidejüleg megérkező kicsi lány esete, aki most már a testvérkéjét dajkálja, vagy a gimnáziumi szerelemből lett házasságé most már két kamasz lánnyal úgy, hogy a férj még mindig romantikus verssel adja át a sokadik nászút meghivóját a feleségének és még sorolhatnám). Természetes, hogy én is jobban szerettem volna, ha az én életem is igy alakul. De nem igy történt, ezt a gyerekem miatt sajnálom a legjobban, ugyanakkor nem lehet állandóan efelett bánkódni, igenis kell tudni élvezni a mindennapokat és pillanatokat a maguk tökéletlen tökéletességében is (mert az nem történetfüggő, hogy a délutáni alvástól még félálomban magához húz a kicsi meleg kezecske, ráfonódik a nyakamra és a fülembe suttogja életem eredővektora, hogy "hiányoztál Édesana").

...mert vannak (kivánom, hogy csak minoritásban) rosszabb, méltósággal csak nehezen viselhető történetek is, beteg gyerekekkel, brutalitással, nélkülözéssel, lelki terrorral... ...ne erőt adjanak, hogy van/lehetne rosszabb is, hanem a lehetőséget, hogy segithetünk a magunk módján... mert a segitségért mosoly, szeretet jár... az pedig mindenkinek erőt ad egyik lábat a másik után rakni, nem igaz?

Rég nem jártam itt, elnézést érte...

...van az úgy, hogy annyi minden történik, befogadni is kész képtelenség... máskor meg alig - alig valami és van idő a megérlelt gondolatok szabad áramlásának...

Jelen állás szerinti inkább Szépnét idézném: "eddig-eddig-eddig vagyok" :)

Hogy hogyan telt a hétvége? Nos, van, ami meglepően jó volt és van, amit csak az önmagamtól elvárthoz képest (valahol nagyon mélyre pozicionáltam) hoztam jobban... Most volt az első olyan láthatás, ahol a Gyerkőc házon kivül aludt. Nehéz volt rá felkészülni... Nekem is, neki is, a szüleimnek is... Az ügyeleleten kezdtünk, mert hát nem egyszerü az élet, sikeresen végighallgattuk három felvonásban Pali anyjának monológjait, amit az ő finom, visszaadhatatlanul magasan kvalifikált és pallérozott stilusában sikerült megosztania velünk és az épp arra szenvelgő járókelőkkel, vonatkozóan az én jellembeli hiányosságaimra, valamint mindenféle felmenőm minősithetetlenül minősitett egyéb paramétereire.

               .....és engedjük igy el nyugodt szivvel a gyereket, hogy semmi káros behatás, vagy "agymosás" nem fogja érni...

...apuka összefoglalója szerint (vasárnap délután) a gyerek pazarul érezte magát vele... a keddi levelében pedig rámutatott, hogy amikor vasárnap délelőtt a gyerek haza akart már jönni, ő volt annyira jó fej, hogy egyből hozta is haza... valami ellentmondást én azért ebben vélek felfedezni, de biztos csak az én kicsinyes féltékenységem az oka, ugyebár :)

S hogy hogyan is éltem én meg (és túl)?

Nos, előre felépitett programokkal, hogy még egy pillanatom se legyen gondolkozni, belegondolni... ennek a tudatos előkészitésnek köszönhetően erős nőként engedtem útra a gyerkőcöt és úgy is fogadtam... utána volt egy kis megborulás, mikor bejött a kapun, kezében az apukája "búcsúajándék" dobozával (korábban mindig üres kézzel érkezett) és igy ugye nem nekünk örült még egy fél napig... aztán átcsaptunk a másik végletbe: hétfőn sem dolgozni nem tudtam menni, sem egyedül wc-re... eltelt pár nap, most nagy sirás-rivások után hajlandó elviselni hogy az utolsó tárgyalásokra személyesen kell még bemennem pár órára... tele vagyok karmolás, harapásnyommal... ...és mindenki elhiheti: nem túlzás és tényleg van ilyen... gondolom erről sokan tudnak pro és kontra tapasztalatokat megosztani... van, ahol ez valóban kiemelkedő szinészi és maszkmesteri munka eredménye, de van - mint esetünkben is -, hogy ez valóban a napokat beárnyékoló tornáca a pokolnak...

...és sajnos az a tapasztalatom, hogy ahol az apuka tud/szeretne kultúrált módon eljárni, ott az anyuka produkál érthetetlen és müvi fordulatokat, ahol anyuka próbálja a gyerek érdekeit nézni, ott apuka a kerékkötője a dolog rendezett kezelésének... ehhez persze még eltérő módon járulhatnak hozzá mindenféle jóakarók és kevésbé jót akarók... és szomorú kimondani: nem a másik félnek, hanem a leginkább sérülésképes szereplőnek, a gyermeknek!

...mégsem szándékozom a puszta tények olykor-olykori közlésén túl a számra venni Palit (lehet, hogy a nőnemü felmenőjével nem tudok majd ilyen udvarias lenni egy - egy indokolt pillanatban...), mert egyfelől valamiért csak szültem tőle egy gyereket, és attól függetlenül, hogy a jelen eszemmel már nagyon elbeszélgetnék az akkori fejemmel a témát és párválasztásomat illetően, azért csak a gyerekem apja, 50% génállományának adója, másfelől az Élet és a Karma - hitem szerint megspékelve még mindez a Jóisten olykor szarkazmusba hajló humorával - egyszer még az orrára koppint minden, nem a gyerek érdekében megcselekedett tette átvételi elismervényével...

De visszatérve az eredeti kérdésemre: köszönettel tartozom mindennek és mindenkinek, aki terelte és irányba rakta a gondolataimat, lekötötte az energiáimat és túlélhetővé tette a 26 órát az életem értelme nélkül: a balatoni napfénynek, hogy mosolygott rám, a máriai fagyisnak, hogy kivételesen volt a kedvenc fagyimból, a rádiónak, hogy vidám zenéket játszott, a szennyes ruháknak, hogy halomban álltak és kénytelen voltam a takaritással egyetemben velük is foglalkozni, a Szüleimnek, hogy ritka pozitiv légkörben tartottak, de nem nyomtak agyon az "aggódunkértedugyenincssemmibaj" tekintetükkel, a sétapartneremnek, hogy vérét a szúnyogoknak áldozva szórakoztatott, a barátaimnak, hogy érdeklődtek és érdeklődnek a mai napig is, a főnökeimnek, hogy... hogy... nos, arra nincsen szó, mennyire elismerésre méltóan emberien állnak a családi passio-nkban mellettünk...

Igy zajlik hát az élet...

...az éltem újra dobozokban... szeptembertől már feliratkoztunk mindenféle programokra... találtam terapeutákat, test- és lélekgyógyászokat... értelmes, hasznos munkát...

...készülünk...

...valami újra, valami szebbre, valami értékállóbbra...

...és a legfontosabb: együtt, szeretetben...

Érdekes eszme-cserét folytattam egy ismerősömmel - és talán érdemes elidőzni egy kicsit a témánál, mivel sokan sokféleképpen állnak hozzá, vélekedek róla. Erre nincs bevált, mindenkire adaptálható "recept". Belülről kell jönnie minden megoldásnak és arra kell találni megfelelően befogadó embert is.

A kérdés pedig, amin véleményünket elkezdtük ütköztetni a következő volt: egy kisgyerekes anyuka egyenrangú harmadikként tudja-e kezelni az új párját, vagy neki meg kell elégednie az örökös második poziciójával a gyerek feltétel nélküli elsősége mögött?

Hoztunk néhány példát a környezetünből is, hogy hátha felfedezünk valamilyen rendezőelvet:

• Kollégiumi szobatársam például 4 hónapos terhesen vált el (mire végre megfogant a gyermek egy évtized kinlódása után, teljesen elidegenedtek egymástól), de a gyerkőc fél éves volt, mikor az új párjával már összeköltöztek és a második gyerek erre másfél évvel érkezett. Lobbanékony, rapid kapcsolatban öli olykor egymást két autonóm személyiség, de az első gyereknek igy két apukája van, valahogy természetesen kezelte mindenki ezt a nagy mozaikcsaládos helyzetet...
• Ismerősöm példájában az anyuka mindent és mindenkit alárendelt az új helyzetnek, amivel a férfiak egy darabig próbáltak megbarátkozni, aztán küzdöttek, aztán feladták és csöndesen elmentek
• Egy másik példában az anyuka kivárta azt a férfit, aki el tudja fogadni őt a kisgyerekével együtt és akit a kisgyerek is el tud fogadni. Miután megbizonyosodott róla, hogy a számára két legfontosabb "férfi" megszerette egymást, őszintén, ő is átadta magát a boldogságnak, most úton van az új családtag
• Egy futó - már nem - ismerősöm, a témában érintett apuka: két nagyobbacska gyereke van, feleségével pár éve elváltak. Most randizgatna újra, de fel van háborodva a nőkön, hogy "nem lehet velük értelmes programot szervezni", mert nem passzolják le a gyerekeiket. Felháborodottan (lehet, hogy némi látens gyülöletet is felfedezni véltem benne akkor?) ecsetelte, hogy az egyik hölgy például az első randin azt a - szerintem egyébként egyátalán nem megbotránkoztató - választ adta arra a kérdésre, hogy következő hétvégén egy egész hétvégés vidéki futóversenyre elmegy-e szurkolni, hogy ilyen rövid ismeretség után ő a gyerekeivel töltött szabad hétvégéjét nem áldozná be. Emberünk méltatlankodva visszakérdezett, hogy akkor te mindent a gyerekeidnek rendelsz alá? A válasz (és őszintén szólva a magam válasza is ez lett volna...) a következő volt: a gyerekeimet én hivtam életre, felelősséggel tartozom értük. Ha azt látom, hogy valaki megérdemli, akkor majd megtalálom a megoldást, hogy ő is része tudjon lenni az életünknek, de ne a gyerekeim vagy az irántuk érzett szeretet kárára. Aztán kifizette a kávéját és otthagyta a meglepett jóembert... végig sem gondolom, hogyan tudott szerető társként vagy odaadó családapaként viselkedni...
• Egy másik ismerősöm, szintén a témában érintett apuka: felesége elhagyta egy másik férfiért, két évtized után, gyermekük kisiskolás. Az ő hozzáállása számomra példaértékü (egy pontig): elfogadja, hogy a hagyományos értelemben vett apja nem ő lesz a gyereknek, de amire csak tudta és tudja, ő akarja megtanitani, részt venni az életében, amennyire a gyerek igényli és engedi. Reméli, hogy az "új apuka" méltó lesz a gyereke szeretetére és tiszteletére. (valljuk meg, mekkora erő és fegyelem kell ezt elfogadni, feldolgozni, kimondani!) - amivel nem értek azért teljesen egyet, az a mondata után a "de". Ha az új családfő nevelni próbálja a gyerekét, fegyelmezni, azt ő nem fogja eltürni, merthát mégsem az apja... ezen elgondolkoztam: mi van akkor, ha ő talál valakit, akinek gyereke van és ő válik annak a "hagyományos értelemben vett apjává, példaképévé"? Ő sem fog néha elbeszélgetni a 'büdös kölök' fejével, mert nem az ő feladata, vagy nincs rá jogositványa?

A témában érintettként a magam meglátása az (és szigorúan magánvéleményként, egy példának, megoldásnak a sok közül), hogy nekem hosszú idő volt meggyászolni a saját kudarcomat és nyilván nagy bennem a felelősségérzet a gyerekem felé. Olyan kapcsolatba nem megyek bele (remélhetőleg idejében észre veszek minden árulkodó, gyanús jelet), ahol az a kompromisszum, hogy a gyerkőcöm nem a legjobbat kapja, vagy nem szeretik eléggé. A másik fele viszont az, hogy kb 15 év múlva elmegy kollégiumba, megkezdődik a saját felnőtt élete, én meg ott fogok állni jó karban lévő alig 50-esként, előttem lesz még vagy 40 jó év, egy megfelelő társsal szeretném kiélvezni, de azt most kell megalapozni, vagyis a sorrend az nem az első, második, harmadik hely a családtagok közötti fontossági versenyben, hanem az első helyen van a Család maga (mint egy bonthatalan és legkisebb egység), annak minden tagjával....

ez az én álláspontom, mit szóltok hozzá? :)

Vicces szösszenet, ahogy az élet irja:

Ezer éve nem néztem bele egyik e-mailes postafiókomba... egész pontosan március óta...

Akkortájt hirtelen felindulásból, vagy bármi egyéb okból vezérelve, ebbe ne is menjünk bele, regisztráltam egy társkereső oldalra... aztán ott is hagytam, nem az én világom... nem néztem meg azóta sem az e-mailfiókot, amit csak emiatt hoztam létre... most azonban úgy gondoltam, hogy rendet teszek a gépen, törlöm a fiókot (mármint az e-maileset)... ott viritott benne egy üzenet, hogy az ominózus virtuális petrezselyemárus üzenetet kapott... gondoltam, itt az alkalom, törlöm azt a felületet is és láss csodát:

március elején kaptam ott egy levelet egy Patrik nevü fiatalembertől, aki élete nagy szerelmét kereste az adatlapja szerint és imád főzni, kirándulni, hüséges és odaadó, szóval minden sebzett női lélek álma...

Jelzem, ő volt a feladó...

...az üzenet pedig lakonikus volt: "Szia Kriszti vagyok, te levelezel és találkozgatsz az élettársamal, X. Bálinttal?"

Hölgyek, Urak!

Azon túl, hogy először elvigyorodtam magam, másodszor elszégyelltem magam a vigyorért, harmadrészt feltettem magamnak a nagy kérdést: ha az ember épp kimászni készül a gödörből és úgy érzi, hogy már a peremen egyensúlyoz, kell neki egy ilyen élmény?

Hogy lehet igy újra hinni, bizni, ha embereknek már semmi sem szent?

Mint miinden elválás, legyen az egy családtag elvesztése, egy barát lemorzsolódása, nos, egy szerelem elmúlása is felmérhetetlen veszteség. Ma olvastam az interneten, hogy tudósok bebizonyitották, hogy egy ember egy életben általában max. háromszor lesz szerelmes. A többi kompromisszum vagy megalkuvás vagy kényszerpálya. Ha ezt nézzük, akkor azt hiszem, még van egy utolsó dobásom (talán)...

Szintén korábban olvastam valahol, hogy ha véget ér egy nagy szerelem, akkor az ember szive valóban megszakad... fizikálisan leképeződik a lelki tünete és néhány izomrostocska a szivben valóban elszakad, ezáltal válik igazzá a mondás.... én ilyet eddig életemben egyszer éreztem szerelemtől... és hosszú ideje érzem a gyerkőc jövője és közös jövőnk feletti aggódás okán... mintha odabent valami ki akarna szakadni, fel akarná adni, de nem teheti... és fojtogat ez az érzés, főleg az álmatlan éjszakákon...

Amikor egyedül maradtam a kicsivel, a szingli jó barátnők (egyébként valóban kiváló emberek, őszinte és odaadó támaszok, csak éppen teljesen más élethelyzetben) elszántan próbálták alkalmazni mindazokat a bevett közhelyeket, melyekkel huszonévesen vigasztaltuk egymást egy-egy rosszul sikerült randevú vagy pár alkalmas találkozgatás után: "Te csak nyertél, hogy már nem vele vagy...", "Hamar jön másik, majd meglátod...", "Kutyaharapást szőrével..."

Csak éppen azt felejtették el, vagyis inkább élethelyzetük okán nem mérték fel, hogy ezek méginkább elbizonytalanitottak, megfélemlitettek, mint a saját, ki nem mondott gondolataim.... Hiszen hogy is nyerhettem volna ezzel az egésszel, hogy itt ülök egy karonülővel, negyedmázsával kevesebb súllyal, kilátszó kulccsonttal és a jövőtől való aggódástól sápadtan? Nem igy terveztem, álmodtam, szerettem volna... még, ha minden két emberen múlik is, én ennél többet már nem tudtam beleadni, kevés voltam, elbuktam... mire ezt az érzést el tudtam engedni, a saját kudarcélményemet, eltelt két év... de azt, nem tudom, hogy valaha is meg tudom-e bocsátani magamnak, hogy körülöttem, számomra fontos emberek álmainak, reményeinek fricskát mutattam...

Most kezdtem el felfedezni magamban, lassan három évvel az után, hogy egyedül maradtam, hogy akárhogy is vagyok anya, családfenntartó, attól még nő is vagyok... nem egy "nemhiszemelmosollyal" fogadom el, ha valaki megdicséri a külsőmet, hanem akár az egész napomat bearanyozza vele, el tudom már hinni, hogy valóban szép a szemem és ha kapok egy kávémeghivást, akkor nem az a zsigeri válaszom megrettent őziketekintettel, hogy denekemgyerekemvankeressmást. Nem mondom, hogy könnyü volt, amikor először ültem le valakivel, mint randipartnerrel kávézni... kinosan feszengtem, hogy mit keresek én itt 35 évesen és mesélek arról, hogy mit olvastam utoljára, vagy mi a hobbim és a kedvenc szinem... aztán a következő sokk akkor ért, amikor valaki megfogta (volna) a kezem... hát, szerintem tini koromban nem voltam ilyen zavarban... valójában fogalmam sincs, hogy hogy is müködik az ilyen "felnőttként"... kijöttem a gyakorlatból, félek is még a csalódástól, attól, hogy valakit beengedek a szivembe, az életünkbe és újra ugyanaz lesz a vége...

...de egyedül sem szeretnék nyilván maradni, ahhoz rövid az élet és nekem is csak egy van belőle...

12 nap... ennyi telt el a számomra - jelen állás és tudásom, belátásom szerint - sorsforditónak is tekinthető július 17.-e óta. Jobb lett volna jelen sorokat aznap este monitorra vetni, de nem úgy alakult, hogy hozzájutottam volna. De nézzük sorjában, mi is történt, miért van az, hogy még mindig kissé kapkodom a fejemet és próbálok felzárkózni az eseményekhez....

...azonban ehhez kissé hátrébb kell nyúlni az időben, hogy minden részlet megfelelően kerülhessen a helyére annak is, aki nem kisérte végig napról - napra az életünket

Amikor a 10 hónapos kicsi emberrel úgy köszöntött ránk a 2012-es esztendő, hogy ketten maradtunk, egy apai identitását még igencsak keresgélő férfi nélkül, nyilvánvaló volt, hogy küzdelmes időszak áll előttünk. Amikor - nevezzük igy - Pál úgy döntött (mintegy 9 hónapnyi merengés, tünődés és anyukájával folytatott taktikai eszme-cserék folyományaként), hogy hajlandó lenne mégiscsak családdá lenni velünk, bizva abban, hogy talán mégiscsak meg tudom adni a gyerekemnek azt a családképet, amiben én nőttem fel és előttem még sok - sok "belphgeneráció",  nos hajlandó voltam 260 kilométerre a támasszá lett szülői háztól, újra a főváros közelében, munkát keresni és találni - csak halkan és zárójelben jegyzem meg, hogy kiváló karrierlehetőséggel és az ezzel járó elismeréssel. Csakhogy...

...csakhogy az élet úgy hozta, hogy Pali a családegyesitést úgy gondolta, hogy ezentúl még azt is ő mondja meg, hogy mikor találkozhatnék a Szüleimmel, akik a bajban mellettem álltak, akiknek a diplomáimat, értékrendemet és valójában mindent köszönhetek, ami vagyok. Ezt természetesen nem vállaltam, vele azóta dúl az egyre csúnyább fordulatokban is bővelkedő armageddon. Fel volt hát adva a lecke, hogy ezen az új helyen kezdünk/kezdhetünk-e új életet, minden segitség nélkül egy alig kétévessel... Mivel a karrierem gyorsan ivelt, igy kerestem a megoldást, hogy tudunk gyökeret verni az új helyen. Sok új baráttá lett kolléga tartotta bennem a lelket és csalt mosolyt egy-egy kávé vagy tea mellett az arcomra, ha csüggedni kezdtem. ...mert volt miért... bölcsi hiányában (a magánlétesitmény három nappal a kezdésünk előtt küldött egy szomorú e-mailt, hogy az intézmény családi okok miatt bezár) kétnaponta ingáztam (és teszem még most is) 260 kilométert. Egyik nap hajnali négyes kelés és indulás, másnap esti érkezés egy olyan munkahely támogatásával, akiket tényleg aranyba kellene önteni: bár multicég, de nem probléma, ha a munkámat elvégzem, hogy a túlórákat lecsúsztatom, nem pedig pénzben kérem, hogy akár egy hetet otthonról dolgozom becsülettel, hogy akár a nap közepén vehetek ki szabadságot, mert az úgy alakult az életünk... Ezzel együtt a küzdelmes másfél év még túlélhető lett volna, azonban Pali leselkedései, munkahelyem előtti várakozásai, a fizetésem iránti lelkes érdeklődése és még sorolhatnám (a "hogyan kerültem egy hozományvadász hálójába" cimü fejezet majd egy másik poszt témája lesz) tetézve azzal, hogy a kicsi ember fejlődése nem úgy alakult, ahogy jó lett volna, megérlelte az elhatározást, hogy feladok itt mindent és új medret keresek életünk folyásának.

Július 17-én pedig beadtam a felmondásomat. Illetőleg adtam volna... mert alig fél óra alatt a teljes vezérkar azt kereste, hogy hogyan lehetne biztositani, hogy akár évekig otthonról, az istápolásra szoruló gyerkőcöm mellől tudjam végezni a munkámat.... vagy egy másik munkát a cégen belül... akárhogy is... ha valaki azt mondja nekem, hogy 2014-ben egy magyarországi multi megtesz egy ilyen emberi gesztust, hát, szerintem orvost hivok hozzá... nem tagadom, elsirtam magam... mert igy nem kell a tartalékainkat felélni, nem veszik kárba másfél évtized küzdelmes előremenetelése, értelmes-érdekes munkát végezhetek és mindezt úgy, hogy 24 órában otthon lehetek, vihetem a gyerkőcöt terápiára, orvoshoz, bölcsibe/oviba és ha jól alakulnak a dolgok, visszatérhetek a karrierlétrám akár egy felsőbb fokára is...

...igaz lehet a mondás, hogy amit egyik kézzel elvesz, azt megadja a másikkal?

...és bármilyen hihetetlen, aznap a napom nem ért véget... de ezt talán majd egy másik alkalommal...