Érdekes eszme-cserét folytattam egy ismerősömmel - és talán érdemes elidőzni egy kicsit a témánál, mivel sokan sokféleképpen állnak hozzá, vélekedek róla. Erre nincs bevált, mindenkire adaptálható "recept". Belülről kell jönnie minden megoldásnak és arra kell találni megfelelően befogadó embert is.

A kérdés pedig, amin véleményünket elkezdtük ütköztetni a következő volt: egy kisgyerekes anyuka egyenrangú harmadikként tudja-e kezelni az új párját, vagy neki meg kell elégednie az örökös második poziciójával a gyerek feltétel nélküli elsősége mögött?

Hoztunk néhány példát a környezetünből is, hogy hátha felfedezünk valamilyen rendezőelvet:

• Kollégiumi szobatársam például 4 hónapos terhesen vált el (mire végre megfogant a gyermek egy évtized kinlódása után, teljesen elidegenedtek egymástól), de a gyerkőc fél éves volt, mikor az új párjával már összeköltöztek és a második gyerek erre másfél évvel érkezett. Lobbanékony, rapid kapcsolatban öli olykor egymást két autonóm személyiség, de az első gyereknek igy két apukája van, valahogy természetesen kezelte mindenki ezt a nagy mozaikcsaládos helyzetet...
• Ismerősöm példájában az anyuka mindent és mindenkit alárendelt az új helyzetnek, amivel a férfiak egy darabig próbáltak megbarátkozni, aztán küzdöttek, aztán feladták és csöndesen elmentek
• Egy másik példában az anyuka kivárta azt a férfit, aki el tudja fogadni őt a kisgyerekével együtt és akit a kisgyerek is el tud fogadni. Miután megbizonyosodott róla, hogy a számára két legfontosabb "férfi" megszerette egymást, őszintén, ő is átadta magát a boldogságnak, most úton van az új családtag
• Egy futó - már nem - ismerősöm, a témában érintett apuka: két nagyobbacska gyereke van, feleségével pár éve elváltak. Most randizgatna újra, de fel van háborodva a nőkön, hogy "nem lehet velük értelmes programot szervezni", mert nem passzolják le a gyerekeiket. Felháborodottan (lehet, hogy némi látens gyülöletet is felfedezni véltem benne akkor?) ecsetelte, hogy az egyik hölgy például az első randin azt a - szerintem egyébként egyátalán nem megbotránkoztató - választ adta arra a kérdésre, hogy következő hétvégén egy egész hétvégés vidéki futóversenyre elmegy-e szurkolni, hogy ilyen rövid ismeretség után ő a gyerekeivel töltött szabad hétvégéjét nem áldozná be. Emberünk méltatlankodva visszakérdezett, hogy akkor te mindent a gyerekeidnek rendelsz alá? A válasz (és őszintén szólva a magam válasza is ez lett volna...) a következő volt: a gyerekeimet én hivtam életre, felelősséggel tartozom értük. Ha azt látom, hogy valaki megérdemli, akkor majd megtalálom a megoldást, hogy ő is része tudjon lenni az életünknek, de ne a gyerekeim vagy az irántuk érzett szeretet kárára. Aztán kifizette a kávéját és otthagyta a meglepett jóembert... végig sem gondolom, hogyan tudott szerető társként vagy odaadó családapaként viselkedni...
• Egy másik ismerősöm, szintén a témában érintett apuka: felesége elhagyta egy másik férfiért, két évtized után, gyermekük kisiskolás. Az ő hozzáállása számomra példaértékü (egy pontig): elfogadja, hogy a hagyományos értelemben vett apja nem ő lesz a gyereknek, de amire csak tudta és tudja, ő akarja megtanitani, részt venni az életében, amennyire a gyerek igényli és engedi. Reméli, hogy az "új apuka" méltó lesz a gyereke szeretetére és tiszteletére. (valljuk meg, mekkora erő és fegyelem kell ezt elfogadni, feldolgozni, kimondani!) - amivel nem értek azért teljesen egyet, az a mondata után a "de". Ha az új családfő nevelni próbálja a gyerekét, fegyelmezni, azt ő nem fogja eltürni, merthát mégsem az apja... ezen elgondolkoztam: mi van akkor, ha ő talál valakit, akinek gyereke van és ő válik annak a "hagyományos értelemben vett apjává, példaképévé"? Ő sem fog néha elbeszélgetni a 'büdös kölök' fejével, mert nem az ő feladata, vagy nincs rá jogositványa?

A témában érintettként a magam meglátása az (és szigorúan magánvéleményként, egy példának, megoldásnak a sok közül), hogy nekem hosszú idő volt meggyászolni a saját kudarcomat és nyilván nagy bennem a felelősségérzet a gyerekem felé. Olyan kapcsolatba nem megyek bele (remélhetőleg idejében észre veszek minden árulkodó, gyanús jelet), ahol az a kompromisszum, hogy a gyerkőcöm nem a legjobbat kapja, vagy nem szeretik eléggé. A másik fele viszont az, hogy kb 15 év múlva elmegy kollégiumba, megkezdődik a saját felnőtt élete, én meg ott fogok állni jó karban lévő alig 50-esként, előttem lesz még vagy 40 jó év, egy megfelelő társsal szeretném kiélvezni, de azt most kell megalapozni, vagyis a sorrend az nem az első, második, harmadik hely a családtagok közötti fontossági versenyben, hanem az első helyen van a Család maga (mint egy bonthatalan és legkisebb egység), annak minden tagjával....

ez az én álláspontom, mit szóltok hozzá? :)