Régóta nem irtam, se komolyat, se semmilyent...

...oka van mindennek... egy hete küzdünk a visszatérő kórral: a 41 fokos lázat már leküzdöttük szerencsére, de még vívunk sok csúnyasággal...

...azonban tegnap este olyan édes élményben volt részem, hogy minden bajság ellenére is erőt adó vidámság töltötte be nálunk a nappalit egy időre:

Este a kicsi fáradt Aprónép a szobában pihent én meg a Hiradó idejére újra kislány lettem, belehajtottam a fejemet Édesmami ölébe, hagytam, hogy simogasson, elüzve sok rossz gondolatot. Aztán az apró lábak kitipegtek és a helyzet felmérése után ellentmondást nem tűrően elkezdett az apró lábak tulajdonosa lefelé rángatni a kanapéról, a kényelmes anyai babusgatás ellazitó nyugalmából. Némi ellenállás után megadó hangon kérdeztem meg:

- Hát képes vagy lerángatni Édesanyát a földre? Ha leesek a földre megfázom...

Pár másodperc gondolkozás következett (a reakcióidő romlása egyértelműen a betegségnek tulajdonitható), majd váratlan mozdulattal kihúzta Édesmami háta mögül a párnát, a földre dobta és lerángatott rá...

- Moszt máj nem a föjdje eszel...

Mit lehet erre mondani? Nincs kérdésem, Tanár úr kérem :o)

Azt hiszem, nem csak a felnőtteknek kijáró sajátosság, hogy néha jobb formában vannak, mint máskor: így van ez életünk értelmeivel is. Természetesen az is előfordulhat, hogy a pokoli vasárnap este és hétfő után üditő és lehengerlő volt a tegnap esti és ma reggeli sziporka-áradat:

1/

Folyamatban az esti lefekvés, én már csak "csendes üzemmódban" asszisztálok a demégegyutojszóóót - vonatozáshoz. Fekszem a franciaágyon, Édesmami derékszöget bezárva a lábaimmal szintén áhitattal szemléli a kicsi ember komoly összpontositását.

Apróság egyszercsak odamászik hozzám, mélyen a szemembe néz és megkérdez:

- Mije dondojsz, Édeszana? Mi van a fejedben?

- Hát, tudod, Édesem, sokminden járt most a fejemben, a felnőttek már csak ilyenek...

Kicsit elgondolkozik, majd számára kedvezőbb választ keres:

- De mi van a fejedben? ...Pijosz vonat van a fejedben... hozzátaptojódik a zöld kocsihoz... jó?

Vigyorogva bólogatok, ő bevackol a karjaimba és figyelmét újra a vonatokra összepontositja.

Tekintetem összeakad Édesmamiéval és egyszerre buggyan ki belőlünk a nevetés.

Apróság összevont szemöldökkel és csipőre vágott kézzel fordul hozzám hátra ültében:

- Mi olyan vittes a hátam mögött?

2/

Reggeli küzdés a "lassaninduljunkazoviba" jegyében. Ülök az ágy szélén és bármely felkent és hivatásos mágust megszégyenitő mutatványsorozattal cserélem át a pizsamát utcai ruhára az izgő-mozgó Békakirályfimon. Váratlan esemény következik, negédes mosollyal rám néz (ilyenkor konkrétan elolvadok a pillantásától) és gyöngéden elkezdi simogatni az arcomat a kezecskéivel. Az áhitat pillanatai ezek, fizikálisan érzem, ahogy gyöngülök és olvadok a szeretettől...

Közel két perc simogatás után van végre erőm újra ráemelni a tekintetemet, a mosoly az arcán, a gyöngéd, mégis napsugárerejű szeretet a csokoládé-színű szemeiben változatlan. Tekintetét a szemembe fúrva félrebillenti fejecskéjét és az összetéveszthetetlenül imádnivaló cingár hangocskáján megkérdezi: "Jójeszett?"

...és választ sem várva továbbrohan, gurgulázva a nevetéstől, hogy újabb csetepaté következik, mert a nagy szeretgetésben a zokni valahogy kimaradt...

Micimackó jó barátunk, esténként valamelyik vonatkozó témájú képeskönyvét olvasgatom utódomnak általában, vagy ő olvassa, esetleg beszélgetünk a képekről. Tegnap este is ez történt....

Nagy valószinüséggel mindenki ismeri a jelentet, mikor Sinkovits Imre összetéveszthetetlenül bársonyos baritonja elmeséli, hogy bizony-bizony, itt lakik Micimackó, Mr. Sanders, de mi csak úgy mondjuk, hogy Kovács János név alatt...

Nos, ez gyermeki átiratban igy hangott a megfelelő kép láttán...

"Itt lakik Micimackó...    

....ide van irva: Mi-ci-mac-kó....

(némi gondolkozás után magától értetődő kiegészitést tesz)

Müller Micimackó..."

Vidám napot kivánok Mindenkinek,

Belph

Ui. családnevünket szándékosan változtattam Müllerre, de az alliteráció élvezeti értékét igy sem csökkenti :D

Az első hét óvoda gyöngyszeme:

- Ebédeltél, Kicsikém?

- Iden.

- Finom volt az ebéd?

- Iden.

- ...és mi volt az ebéd?

- Nem tudom...

Vidám napot kivánok Mindenkinek,

Belph

Rájöttem, egyszerűbb itt lejegyzetelnem a zseniális gyerekszájakat, mint kis papirfecniket gyűjteni valamelyik könyv belső boritójának tövében...

...arról nem is beszélve, hogy talán más is mosolyog rajtuk egy-egy jóízűt...

....természetesen a blog teljes tartalmára minden jog levédve (valamiből finansziroznom kell majd a Yale Marketingkurzusait pár év múlva :D)

Néhány hete áll a teraszon és révedezik maga elé. Egyszercsak odafordul hozzám és a buksijára mutat:

- Édeszana, ötjetem van.

Leguggolok hozzá és megkérdezem:

- ...és milyen ötleted van?

Megfontolt válasz érkezik:

- Hát, hát, hát... pijosz (piros)

Másnap délután a jelenet ismétlődni látszik:

- Édeszana, ötjetem van.

Leguggolok hozzá és (mosolyogva, mivel ismerve őt sejteni vélem a választ) megkérdezem:

- ... és milyen ötleted van?

Büszke felelet érkezik:

- Hát, fekete.

Majd magyarázólag hozzáfűzi (gyengébbek - értsd: az én - kedvéért):

- Befestettem....

Vidám napot kivánok Mindenkinek,

Belph

Esti lefekvés, fekszünk az ágyban, túl a nap megbeszélésén, tényleg csak az álombamerülés van hátra.

A hosszú csöndet cingár hangocska töri meg:

- Édeszana, van egy puszi a számban

Elhelyezkedik, szája az arcomon, vár vagy egy fél percet és megszólal:

- Fidejem-fidejem, a puszi ejőjeláthatólag öt pejcet készik

Vidám estét kivánok Mindenkinek,

Belph

Mit tehetünk egy őszbe hajló hétvégén egy kicsi gyerekkel, hogy ne kelljen a lakás 4 fala között kinlódva, ezredjére körbemenni a vonatpályán, kisautót mosni, békát rajzolni, csigát festeni, Micimackó történetét elolvasni?

Ha egy kicsit figyelünk a gyerkőc jeleire és a környezetünkben lévő lehetőségek hivó szavára, könnyen lehet olyan csodás programban részünk, mint nekünk volt...

Történt, hogy reggel, 10 óra tájban újfent kezembe akadt a vonatos prospektus, melyen a mozdonyt napjában többször nagy áhitattal szemléljük meg, illetve napi rendszerességgel meg is látogatjuk, a személyzet már jól ismeri a legnagyobb és egyben legkisebb rajongó hátam mögé bújtatott kiváncsi tekintetét. Ez együtt jár természetesen azzal, hogy a vonatot én simogassam meg, én beszéljek a remiz-es bácsival, én kérdezzem meg, hogy a papirvonatot elvehetjük-e, és így tovább... vagyis a legeslegesleghaloványabb esélye sem volt meg, hogy ő maga a közelébe menjen, urambocsá' fel is szálljon, egy ilyen törpenövésű vasparipára.

Tegnap azonban a reggeli felhők szakadatlan gyülekezése folytán gondoltunk egy nagyot és mielőtt a kicsi ember felocsúdhatott volna, már tuszkoltuk fel a 11-kor induló szerelvényre. A jegyeket ő adta oda a "kalapos bácsinak" (csak remélni merem, hogy Thomas vonatkozó részeit ő is ismeri és nem valami búrkolt sértésnek vette, lévén, hogy egy fia kalap sem volt rajta) és még az orra is az üveghez tapadt a nagy csodálkozásban... megismerte, hogy merre szoktunk sétálni, hol szoktak biciklizni a Papival, hol állnak meg integetni a kis gőzösnek, hol következik az autópálya alagútja...

Aztán nagyjából félúton az alábbi eszmefuttatást hallgathattuk végig:

- ..., tetszik a vonatozás?

- Iden, nagyon tetszik. (kis csönd, majd kinyilatkoztatást tett) Ude - ude medmontam, hod jó lesz. (kedves Olvasó, emlékedbe idézném ama bekezdést, melyben azt ecsetelem, hogy a közelébe se lehetett vinni a vonatnak, még vad könnyes tiltakozás mellett sem). Ude - ude, medmontam...

- Igen, Kicsim, te megmondtad :)

Vicces szösszenet, ahogy az élet irja:

Ezer éve nem néztem bele egyik e-mailes postafiókomba... egész pontosan március óta...

Akkortájt hirtelen felindulásból, vagy bármi egyéb okból vezérelve, ebbe ne is menjünk bele, regisztráltam egy társkereső oldalra... aztán ott is hagytam, nem az én világom... nem néztem meg azóta sem az e-mailfiókot, amit csak emiatt hoztam létre... most azonban úgy gondoltam, hogy rendet teszek a gépen, törlöm a fiókot (mármint az e-maileset)... ott viritott benne egy üzenet, hogy az ominózus virtuális petrezselyemárus üzenetet kapott... gondoltam, itt az alkalom, törlöm azt a felületet is és láss csodát:

március elején kaptam ott egy levelet egy Patrik nevü fiatalembertől, aki élete nagy szerelmét kereste az adatlapja szerint és imád főzni, kirándulni, hüséges és odaadó, szóval minden sebzett női lélek álma...

Jelzem, ő volt a feladó...

...az üzenet pedig lakonikus volt: "Szia Kriszti vagyok, te levelezel és találkozgatsz az élettársamal, X. Bálinttal?"

Hölgyek, Urak!

Azon túl, hogy először elvigyorodtam magam, másodszor elszégyelltem magam a vigyorért, harmadrészt feltettem magamnak a nagy kérdést: ha az ember épp kimászni készül a gödörből és úgy érzi, hogy már a peremen egyensúlyoz, kell neki egy ilyen élmény?

Hogy lehet igy újra hinni, bizni, ha embereknek már semmi sem szent?