Egyszer régen,  nagyon régen, még valamikor az előző életem előtti életemben, jártam egy kozmetikusnál. Puccos, exclusive szalon, de egyszer mindent ki kell próbálni alapon gondoltam belefér. De nem is ezzel szeretném untatni a Nyájas Olvasót természetesen.

Lehetőségem nyílt rá, hogy szinterápiás masszázst kérjek. Ennek az volt a lényege minden egyéb hókusz-pókusz mellett, hogy az adott hangulatomnak, kedélyállapotomnak megfelelő szint kellett kiválasztanom a szivárvány szinei közül és az alapján áll össze a kencék sora...

Kedvenc, minden állapotban a leginkább hozzám közelálló szinemet, a lilát választottam. Akkor ha jól számolom, már három éve éltem ennek a szinnek mindent alárendelő bűvöletben (legyen az smink, ruha, cipő, lakberendezés). A kezelés során szó szót követett és mindenféle - a kezeléshez tartozó - mantrázások során kiderült, hogy minden szin hordoz valami jelentéstartalmat. A lila a változás, a változás keresésének, vágyának a szine.

Akkor maximum jót mosolyogtam ezen...

...a napokban egy számomra fontos beszélgetés során valahogy előóvakodott ez az emlékkép a tudatos és tudattalan határmezsgyéjéről...

Elgondolkoztam....

Valójában tényleg az akkori életemet az határozta meg, hogy ha nem is tudatosan, vágytam valamifére változásra... talán a megállapodatlanság megváltoztatására és a valaki melletti megállapodás nyújtotta biztonság érzésére... körülbelül négy éve engedtem el a lila szint az életemből, a kedvenc arabmintás felsőm jelképes leselejtezésével, erre a mozdulatra határozottan emlékszem...

...mint ahogy arra is, hogy három éve megszállotja vagyok a vörös szinnek, ha egy ruhadarabról harsog a piros éltető ereje, mint a vér zubogása, szinte érzem dobolni a fülemben a szivem hangját.

Tudom mit jelent ez... a változás vágya elmúlt... mert elmúlhatott... van egy igazodási pont, aki a megállapodottságot jelenti az életemben... először egész pici pötty volt, most méteres Picipötty már... nem kell változás, ő a világom tartópillére, amitől minden és mindenki mosolyog, akinek köszönhetően a feltétlen szeretet fogalma materializálódott, aki folyamatosan tanit engedni, elengedni, megengedni, kiengedni...

...és remélem, mielőbb megtanit beengedni is...

Gondolom a nők (és talán bevallva - bevallatlanul a férfiak) nagy részéhez hasonlóan, az én életemet is átfonta/átfonja az olykor parttalan harc a kilók és centiméterek ellen...

Amióta az eszemet tudom harcoltam minden egyes miliméterért a nadrágszijamon, az újabb apró győzelemért az egy trappban megtehető lépcsőfokok számának vonatkozásában. Nem így születtem... teljesen átlagos bébiként, átlagos kisgyerekként, normális, sőt, finnyás étkezési szokásokkal bíró kisiskolásként teltek a napok... sohasem voltam vékony, de elhízott sem. Valahol 12-14 éves korom környékén fordultak rosszabbra a dolgok és észrevétlenül kúsztak fel a kilók, megállithatatlannak látszott a küzdelem ellenük. Természetesen igyekeztem viccesen kezelni a dolgot és a határtalan önbizalom mögé rejteni a bennem síró és vékony derékra vágyó tinédzser érzékeny lelkét. Ezért is őrzi a családi legendárium a középiskolaválasztásom történetét, ahol az előminősitő kritériuma a tanintézményeknek a tornaterem nagysága volt, eleve redukálandó a futtatandó körök számát...

A felnőttkor sem hozott változást... megtanultam együtt élni a gömbölyded idomokkal és a ténnyel, hogy a ruhaméret nem hármassal kezdődik számomra. Kis odafigyeléssel, sok mozgással még jól is éreztem magam a bőrömben... sohasem gondoltam volna, hogy az új élet hoz majd küzdelmet a kilókért, sőt, grammokért is...

Amikor Pali a szüleimnél hagyott betegen, már húsz kiló minuszban voltam önmagamhoz képest... ennyit tud lerágni - a szó irodalmi és könyörtelen értelmében is - leemészteni az ember - addig formás-nőies - lányából a gátlástalan és végeláthatatlan lelki terror, mentális és pszichés leigázás...

A független élet kezdete, az azzal járó stressz persze további kilóktól szabaditott meg és visszanézve az akkor készült fotókat, ma is elképzelhetetlennek érzem, hogy mennyire vékonnyá, szinte áttetszővé váltam, és akkor talán kis - igy utólag bevallva az önsajnálat perverziójával spékelt - örömet is okozott a kilógó  csontjaimra feszülő bőröm látványa, ma is emlékszem az aggódó és óvatos ösztökélésekre, hogy csak még egy falatot... a Szüleim megnyugtatására az addig ünnepi jutalomnak számitó édességek, kalóriabombák számolatlanul tüntek el kezeim között, de valahogy mégsem akart kilendülni a mérleg nyelve...

Akárhogy is nézzük, a sok hivatalos eljárás, pereskedés, ha úgy tetszik, az örökös fizikális félelem és szabadulást nem engedő aggódás folyamatosan kordában tartotta az étvágyamat, anyacserémet....

Ezért is volt furcsa változás, amikor végre elkezdtük az új életünket, végre/újra otthon. A család, a szeretett közeg látványa olyan mérhetetlen nyugalmat hozott, hogy észrevétlenül végigpihentté váltak az éjszakák, szinessé és mosolygóssá a tükörkép, kékebbé az ég és zöldebbé a kertben lévő körtefa levele, és akárhogy is szükebbé a kedvenc szoknyám...

A hetek alatt visszavedlettem minden szempontból a 8 évvel ezelőtti hiú nőszeméllyé, aki küzd a kilókkal, kalóriákkal, ruhaméretekkel, fájó szivvel kerestem indokot egy - egy már túlfeszülő darabom elzárására a szekrény félreeső polcain...

De: minden pluszkilót megért, hogy újra megtaláltam a békémet és nyugalmamat...

...és furcsa az élet... vagy legalábbis a Jóisten humora és szeretete kiváló és mély: mikor elfogadtam, hogy a nyugalom és a gyermek számára kényelmesen fotelszerű anyaöl kézenfogva jár együtt, megfordult kicsit a világ... ha lehet vágyni a filozófiai értelemben vett "asztal-tetszés" édes örömére, akkor azt segiti a test, a tudat, az elkalandozó gondolat és sutba dobható megannyi örök és újkeletű kúra, módszer...

Egyetlen receptúra, amit jó szivvel ajánlhatok (és a mögöttem lévő tapasztalatok alapján igazán szakértője vagyok a témának, minden Kedves Olvasóm elhiheti :)) találjuk meg a nyugalmunkat és engedjük be a boldogságot az életünkbe... 

Voltál már úgy, kedves Olvasóm, hogy a kandelláberek biztositotta gyér fény alól átértél a teljes sötétségbe? Minden érzékszerved ezerszeresével kezdett dolgozni, hogy kompenzálja az elvesztett látást? A füled olyan neszeket is meghallott, amelyeket előtte soha, az orrod érzékenyebben reagált minden fuvallatra... Én valahogy így élem meg az utóbbi éveket: elvesztettem a biztos családot magam körül, egyedül, a fantasztikus szüleim segitségével nevelek egy kisgyereket, próbálom felkésziteni az életre, de mellette, pont a helyzetből, a körülményekből adódóan figyelmesebb vagyok más dolgokra, más érzékszerveimen keresztül nézem, szemlélem őket és tanulok belőlük. Nincs mellettem - még - társ, nagybetűs szerelem, de lett sok barát, ismerős, támasz talált rám.

Egyikük kollégából lett jóbarát. Életkori különbségeink miatt más nyilvánvalóan sohasem fog szóba kerülni, de barátnak mindig számithatunk egymásra, ahogy tehettük az elmúlt másfél évben is, szinte az első kollegiális összetartás szitotta szimpátia óta.

A hétvégén, hogy gyerkőc nem volt itt, eljött családostól, hogy legyen társaságom, kivel beszélgetni, nem belesüppedni az aggódásba, rágörcsölni a várakozásra. Sokmindenről beszélgettünk. Az élet kicsi és nagy dolgairól, sok nevetéssel, csipkelődéssel fűszerezve... de nyilván mindenki előtt ismert, milyen a baráti csevely, micsoda banális apróságok és micsoda világmegváltó nézetek tudnak ütközni egy nyári kora estén...

Magam sem tudom, hogyan került szóba az előttem álló változás, amit a hazaköltözés jelent... sokat viccelődtünk, de csak majd' egy hét elteltével kezdek rádöbbenni, a sok fricska mögött rengeteg kérdőjel és felkiálltójel sorakozik, amibe talán bele sem gondoltam, gondolhattam...

Hálás vagyok és örülök a lehetőségnek, hogy van hová visszatérnem, hogy a szülői ház ugyanolyan, mint régen volt, nem kell kellemetlenül éreznem magam a tulajdon szüleim előtt, hogy megbicsaklott az életem, hanem visszafoglalhatom a gyerekszobámat és ugyanaz a szivemnek kedves kép ébreszt, ahogy bekúszik a napfény a redőny rácsain, mint 20 éve.Terveimben szerepel, hogy kicsit korszerűsitünk, bővitünk, festünk, átrendezünk, vagyis megteremtjük egy boldog, összetartó élet kereteit. Számitásomban nincs is hiba, egyetlen tényezőt hagytam csak ki: pontosan az eltelt 16 évet, amióta nem élek itthon. Túl azon a praktikumokon, hogy ha a takaritás helyett még egy fejezetet szerettem volna elolvasni valamelyik Marquez remekből, akkor szivfájdalom nélkül tettem meg, vagy hajnalig rajzolgattam a gyerkőc portréját, most fogalmam sincs, hogy fognak telni a mindennapok, nagyobb izgalomnak és kihivásnak igérkezik a "magánéletem" szervezése. Ami eddig nem volt, vagy legalábbis kezelhető volt (legalábbis a gyerkőc előtti időszámitást tekintve), most komoly kihivásnak tűnik. Jóllehet nem voltam lázadó kamasz, az első randira is csak 18 évesen került sor, addig a tanulás és sikeres felvételi fontosabb volt, most azon az egy alkalmon, mikor elmentem egy esti sétára, ezernyi kérdés után (ki az, mivel foglalkozik, hová mentek, meddig maradsz) lehettem csak biztos benne, hogy az otthon hagyott szeretetteljes aggódás nem fogja szétrepeszteni a házat. A statisztika szerint 100 találkozásra jut egyetlen olyan, amiért megéri az egész társkeresősdi-pártalálósdi. Nos, szüleimnek ez akkor számszerüen 98 hátralévő esti várakozás, ki nem mondott kérdések visszanyelése, aggódó összenézés. Nekem 98 bűntudatos este, hogy nem én fürdetek, mesélek lefekvés előtt, nem számolok be kötelességtudóan a kivel-hova-mikor-mióta-hogyan kérdésekre. Próbálok 35 évesen újra kinőni a tinédzser koromból és hinni benne, hogy valóban megéri az a bizonyos századik...

Elevenembe vágott a mondat, ösztönösen húztam fel az orromat és tartottam ott napokig. Dohogtam, duzzogtam, tiltakoztam, ezernyi cáfolatot gyártottam, százféleképpen kértem ki magamnak és a tükörképemnek, aztán gondoltam egyet: a mentegetőző hátrálás helyett beleálltam... felszegtem a fejem, megfordultam és szembenéztem a mondat és mondanivaló súlyával, az elrontott(?) életemmel, a hibáimmal, kételyeimmel, mindennel, amit az aggódó szeretet egy rosszul fogalmazott mondatba süritett: "Most már ideje lenne mindent feltenned egy lapra"

Tudom, egy kivülálló számára talán úgy tünhet, nem nőttem ki a tinikorból és még mindig önmagamat keresem az újrakezdéssel, változással... pedig csak a tökéleteset (számomra tökéleteset) keresem és nem érem be a lélekölő félmegoldásokkal. Ha az állapot már tarthatatlan, először meggyilkolom magam az önostorozással (legyen az egy elrontott ebéd vagy munkahelyi feladat, vagy akár csak az életem), aztán robbanok és mint gyerekkoromban a PC-játékoknál, új pályát kezdek... De egy minden helyzetben azonos: az összes választásomat 1000%-on élem meg és át. Teszek érte úgy, mintha nem lenne holnap, talán ezért is annyira pokoli azzal szembesülni, ha elrontok valamit (szerencsére ebben a fantasztikusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető életérzésben csak viszonylag ritkán van részem)...

Amikor az orvos rámutatott a monitoron a kicsi pontra, és azt mondta, hogy "akkor ő a gyanú", ugyanolyan ősbizalommal éltem meg, hogy ez a kicsi pont életem legjobb döntése és szeretetének kiapaszthatatlan forrása, mint azt, hogy akivel vállaltam, a megfelelől társ számomra. Ez utóbbiban tévedtem, az elsőben az immáron méteres kicsi pontnak nem ajánlom, hogy rámcáfoljon, mert felnőttkorában nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken kétévesen már a szomszéd kislánynak udvarol és ölelgetik egymást...

...mindezzel csak azt szeretettem volna némiképp tökéletlen - sőt, talán zavaros - módon érzékeltetni, hogy akármelyik életbeli döntésemet is hoztam meg, amellé még a racionális erőáldozatokon felül is odaálltam és mélyen hittem abban, hogy az új munkahely és az emiatti költözés jó döntés lesz és végre ránk mosolyognak az égiek... és most, amikor hazaköltözünk/tünk, újra azt hiszem, ez most az a döntés, aminél jobbat nem hozhattam volna, azzal együtt is, hogy tudom, visszavárnak, pár éven belül az egyik naaagy manager kellene hogy legyek a gyárban, ha már a januári kinevezés elől igy kioldalaztam...

...és értem én (némi fent bemutatott handabandázás után) azt a szeretetteljes iránymutatást is, hogy igy valójában nem lehet élni... pontosabban élni lehet, de megélni nem... lehet egy-két évig kihúzni valahol, amig nem kapunk erőre, de gyökeret ereszteni csak abban a tudatban, hogy végre hazaértünk, innét már nem mozdulunk, itt találunk párra, itt öregszünk meg, itt állunk könnyes szemmel, ahogy elballag a gyerek a gimnáziumból, válik felnőtté, mi pedig aszott-töpörödött kis öreggé, nos, enélkül a biztos és erőt adó hit nélkül nem lehet...

...értem én, hogy a felszólitás arra irányult, hogy most az egyszer utoljára gondoljam végig, merre is van az a bizonyos előre... mert ha az elmúlt másfél év majdmeglátjuktúlélése ismétlődik pár évig itthon is, amig egyenesbe jövünk, és újabb ki tudja mennyi időre tesszük át a székhelyünket egy újabb, vagy korábban már megismert helyre, akkor egy életre gyökértelen maradok már: itt már nincsenek barátok, ott még frissek a kapcsolatok, ki tudja, túlélik-e a távolság próbáját, egy újabb helyen pedig még nehezebb lesz újra felépiteni mindent... itt ismerem azt, aki ismeri az orvost, akihez be kellene menni, ott a főnököm felesége a gyerekosztály egyik doktornője, az új helyen lehet azt sem találom meg elsőre, hol a rendelő bejárata... kellene hát a végleges döntés, hogy eddig és nem tovább, nincs több tetemre-hivás, hanem a szélben szétszórhatom a hamvakat,  vagy fejfákat is állithatok, mert mindig tudok rájuk friss virágot tenni, ha szükséges...

Jelen élethelyzetemből adódóan a megszokottnál kissé többször kényszerülök teljes vagy részleges tájékoztatással szolgálni a "miért?" tipusú kérdésekre. Ezzel nincs is semmi probléma addig a pontig, amig nem érzem úgy, hogy vagy úgy néznek rám, mintha két fejem lenne, vagy meg vannak győzödve róla, hogy történetem túlságosan szubjektiv és legalábbis a Grimm testvérpár egy személyben reinkarnálódott bennem, de közben még sorban álltak némi további fantáziáért és mesemondó-készségért...

Pedig, ha belegondolunk mindenkinek van egy története (és a gondolatot nem a reklám áthallásával loptam) - van, akinek megható, van, akinek kacagtató, van, akié könnyes, van akié elrettentő, az enyém egyszerüen hihetetlen... és a hihetetlennek is sokféle árnyalata van, erre most kényszerülök igazán rádöbbenni, azt hiszem...

Mert az alaptörténet, ahogy pár mondatban 'össze szoktam foglalni', valójában már önmagában több hihetetlen elemet rejt: Megismertem, beleszerettem (jobban mondva elcsavarta a fejemet), gyermeket vállaltunk, megszületett, a betegségekkel magunkra hagyott, aztán Karácsony és Újév között (gyerkőc 10 hónapos volt) a Szüleimnél "felejtett" bennünket, mert elkaptunk egy gyerekbetegséget és "ő megengedheti magának a luxust, hogy undoritónak ne lásson bennünket (szó szerinti idézet)". Utána még fél év volt, mire eldöntötte, hogy egyátalán és mi módon akar részt venni a gyerek életében. Majd miután felajánlotta, hogy teljes kontroll mellett visszamehetek hozzá és én ezt nem vállatam fel, jelezte, hogy mostantól "ki fog késziteni", továbbá egy héttel később vidáman posztolta minden létező közösségi fórumon, hogy akkor ő mostantól boldog párkapcsolatban él, de igéretét azóta is az egyetlen ponton, ahol valóban fájdalmat tud nekem okozni próbálja beváltani: a gyerek eszközként való használatán.

A hithetetlen árnyalatai pedig a tekintetekben egyfelől a "meseszerú" történetnek szólnak, másfelől annak, hogy tényleg hogy tudtam ennyire balfácán és naiv lenni okos, értelmes, intelligens nőként, harmadrészt annak, hogy ember, szülő valóban tud igy viselkedni és még sorolhanám a további opciókat...

A legtöbb ilyesfajta visszajelzést kényszerüen eltüröm, nem nagyon van mit tenni: hagyd magad, előbb szabadulsz elven igyekszem a már jól ismert félmondatok, visszakérdezések, rosszalló fejcsóválások özönén túljutni. Azonban nem tudok szó nélkül elmenni amellett, ha a) a szavahihetőségemet kérdőjelezik meg (azon egyszerü oknál fogva, hogy becsületes ember vagyok és ez a felmenőim öröksége, tehát kéretik nem megkérdőjelezni, mert jó skorpióhoz méltóan ezt rosszul viselem), b) a csalódottság/magány/savanyú a szőlő féle irigység kerül hipotetikusan a történet mögé. Mindenki elhiheti, kénytelen voltam már elég fórumon elmondani ahhoz, hogy kellően rezignáltan, tényként tudom kezelni életem nagy pofonját, és én vagyok a legboldogabb, hogy nem egy ilyen érzéketlen, EQ-hiányos, alárendelt kapcsolatban kell élnem az életemet. c) ha a felelősséget valamelyik (egyébként általam tisztelt-becsült) ismerősöm/kollégám némi férfiúi szolidaritás jegyében megpróbálja teljes egészében a nyakamba varrni "egy férfi nem változik, már az elején ezt kaptad, akkor mi a kérdés" megközelitéssel. Hogy magyarázható el, hogy minden ember változik (lásd hét év és timsel post-omat: http://anyaegyedul.blog.hu/2014/07/17/belph2) illetve nem csak egy ilyen helyzetben, de megesett már a csoda, hogy valaki "vérszemet kapott" egy adott helyzetben és lett ennek beláthatatlan következménye...

Ezzel együtt szeretném nyomatékosan jelezni (és nem csak önigazolás céljából), hogy nem vagyok fásult, férfigyülölő, introvertált! Nem nyavalygok. A fentiek tények és ezzel együtt kell élnem. De attól még a jövőre bátran, vidáman, nyitottan tekintek - és nem csak párkeresés szempontjából! Az életem, az életünk igy is boldog és teljes, mert azzá tesszük, azzá teszem. Ha ehhez jön egy megfelelő pár, akkor az a koktélcseresznye lesz csak a torta tetején, ha nem akkor pedig maximum egy adag kávéval kevesebbet készitek reggelente...

Mert nézzük bárhogyan is, vannak történetek (és hadd higgyem, hogy ezek vannak arányában többségben), amelyek jóval vidámabbak, harmonikusabbak, akár irigylésre-méltóbbak (például 10 év várakozás és megannyi lombikkisérlet után a beletörődő elfogadással egyidejüleg megérkező kicsi lány esete, aki most már a testvérkéjét dajkálja, vagy a gimnáziumi szerelemből lett házasságé most már két kamasz lánnyal úgy, hogy a férj még mindig romantikus verssel adja át a sokadik nászút meghivóját a feleségének és még sorolhatnám). Természetes, hogy én is jobban szerettem volna, ha az én életem is igy alakul. De nem igy történt, ezt a gyerekem miatt sajnálom a legjobban, ugyanakkor nem lehet állandóan efelett bánkódni, igenis kell tudni élvezni a mindennapokat és pillanatokat a maguk tökéletlen tökéletességében is (mert az nem történetfüggő, hogy a délutáni alvástól még félálomban magához húz a kicsi meleg kezecske, ráfonódik a nyakamra és a fülembe suttogja életem eredővektora, hogy "hiányoztál Édesana").

...mert vannak (kivánom, hogy csak minoritásban) rosszabb, méltósággal csak nehezen viselhető történetek is, beteg gyerekekkel, brutalitással, nélkülözéssel, lelki terrorral... ...ne erőt adjanak, hogy van/lehetne rosszabb is, hanem a lehetőséget, hogy segithetünk a magunk módján... mert a segitségért mosoly, szeretet jár... az pedig mindenkinek erőt ad egyik lábat a másik után rakni, nem igaz?

Rég nem jártam itt, elnézést érte...

...van az úgy, hogy annyi minden történik, befogadni is kész képtelenség... máskor meg alig - alig valami és van idő a megérlelt gondolatok szabad áramlásának...

Jelen állás szerinti inkább Szépnét idézném: "eddig-eddig-eddig vagyok" :)

Hogy hogyan telt a hétvége? Nos, van, ami meglepően jó volt és van, amit csak az önmagamtól elvárthoz képest (valahol nagyon mélyre pozicionáltam) hoztam jobban... Most volt az első olyan láthatás, ahol a Gyerkőc házon kivül aludt. Nehéz volt rá felkészülni... Nekem is, neki is, a szüleimnek is... Az ügyeleleten kezdtünk, mert hát nem egyszerü az élet, sikeresen végighallgattuk három felvonásban Pali anyjának monológjait, amit az ő finom, visszaadhatatlanul magasan kvalifikált és pallérozott stilusában sikerült megosztania velünk és az épp arra szenvelgő járókelőkkel, vonatkozóan az én jellembeli hiányosságaimra, valamint mindenféle felmenőm minősithetetlenül minősitett egyéb paramétereire.

               .....és engedjük igy el nyugodt szivvel a gyereket, hogy semmi káros behatás, vagy "agymosás" nem fogja érni...

...apuka összefoglalója szerint (vasárnap délután) a gyerek pazarul érezte magát vele... a keddi levelében pedig rámutatott, hogy amikor vasárnap délelőtt a gyerek haza akart már jönni, ő volt annyira jó fej, hogy egyből hozta is haza... valami ellentmondást én azért ebben vélek felfedezni, de biztos csak az én kicsinyes féltékenységem az oka, ugyebár :)

S hogy hogyan is éltem én meg (és túl)?

Nos, előre felépitett programokkal, hogy még egy pillanatom se legyen gondolkozni, belegondolni... ennek a tudatos előkészitésnek köszönhetően erős nőként engedtem útra a gyerkőcöt és úgy is fogadtam... utána volt egy kis megborulás, mikor bejött a kapun, kezében az apukája "búcsúajándék" dobozával (korábban mindig üres kézzel érkezett) és igy ugye nem nekünk örült még egy fél napig... aztán átcsaptunk a másik végletbe: hétfőn sem dolgozni nem tudtam menni, sem egyedül wc-re... eltelt pár nap, most nagy sirás-rivások után hajlandó elviselni hogy az utolsó tárgyalásokra személyesen kell még bemennem pár órára... tele vagyok karmolás, harapásnyommal... ...és mindenki elhiheti: nem túlzás és tényleg van ilyen... gondolom erről sokan tudnak pro és kontra tapasztalatokat megosztani... van, ahol ez valóban kiemelkedő szinészi és maszkmesteri munka eredménye, de van - mint esetünkben is -, hogy ez valóban a napokat beárnyékoló tornáca a pokolnak...

...és sajnos az a tapasztalatom, hogy ahol az apuka tud/szeretne kultúrált módon eljárni, ott az anyuka produkál érthetetlen és müvi fordulatokat, ahol anyuka próbálja a gyerek érdekeit nézni, ott apuka a kerékkötője a dolog rendezett kezelésének... ehhez persze még eltérő módon járulhatnak hozzá mindenféle jóakarók és kevésbé jót akarók... és szomorú kimondani: nem a másik félnek, hanem a leginkább sérülésképes szereplőnek, a gyermeknek!

...mégsem szándékozom a puszta tények olykor-olykori közlésén túl a számra venni Palit (lehet, hogy a nőnemü felmenőjével nem tudok majd ilyen udvarias lenni egy - egy indokolt pillanatban...), mert egyfelől valamiért csak szültem tőle egy gyereket, és attól függetlenül, hogy a jelen eszemmel már nagyon elbeszélgetnék az akkori fejemmel a témát és párválasztásomat illetően, azért csak a gyerekem apja, 50% génállományának adója, másfelől az Élet és a Karma - hitem szerint megspékelve még mindez a Jóisten olykor szarkazmusba hajló humorával - egyszer még az orrára koppint minden, nem a gyerek érdekében megcselekedett tette átvételi elismervényével...

De visszatérve az eredeti kérdésemre: köszönettel tartozom mindennek és mindenkinek, aki terelte és irányba rakta a gondolataimat, lekötötte az energiáimat és túlélhetővé tette a 26 órát az életem értelme nélkül: a balatoni napfénynek, hogy mosolygott rám, a máriai fagyisnak, hogy kivételesen volt a kedvenc fagyimból, a rádiónak, hogy vidám zenéket játszott, a szennyes ruháknak, hogy halomban álltak és kénytelen voltam a takaritással egyetemben velük is foglalkozni, a Szüleimnek, hogy ritka pozitiv légkörben tartottak, de nem nyomtak agyon az "aggódunkértedugyenincssemmibaj" tekintetükkel, a sétapartneremnek, hogy vérét a szúnyogoknak áldozva szórakoztatott, a barátaimnak, hogy érdeklődtek és érdeklődnek a mai napig is, a főnökeimnek, hogy... hogy... nos, arra nincsen szó, mennyire elismerésre méltóan emberien állnak a családi passio-nkban mellettünk...

Igy zajlik hát az élet...

...az éltem újra dobozokban... szeptembertől már feliratkoztunk mindenféle programokra... találtam terapeutákat, test- és lélekgyógyászokat... értelmes, hasznos munkát...

...készülünk...

...valami újra, valami szebbre, valami értékállóbbra...

...és a legfontosabb: együtt, szeretetben...

Számtalan közhelyet tudnék felsorakoztatni ehelyütt arra vonatkozóan, hogy minden kezdet nehéz és minden az első lépéssel kezdődik, de nem teszem...

Lehet, hogy valaki megmosolyog, hogyan próbálom rendezni soraimat, remélhetőleg lesz, aki tanácsot ad vagy bátorit és akad olyan is, aki nemtetszően csóválja majd a fejét... mindenkinek szive joga... de itt kérem a túlélésről van szó... és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül...

Ha már annyi projektet vezettem életemben, inditottam egyet hát erre is: "Brand new life" néven...

Nem mentem bele gyökérokkutatásba és elemzésbe, nem csináltam SWOT analizist, csak amiben a legjobb vagyok, kivételesen a magánéletemben próbáltam kamatoztatni:

• erőforrások: hát, ugye, vagyok én... minden héten 7 napon 24 órában. Minden második hétvégm szabad, illetve a home office-nak köszönhetően rugalmasan tudom kezelni a napokat, legalábbis azt a részét, amikor a gyermek épp szolializálódás és közösségi fejlesztés céljából intézményben leledzik - mert nem is lehet kérdés, hogy ha ő velem van, akkor minden idegszál rá figyel, olyankor csupa móka és kacagás, ahogy kergetjük Micimackót a nappaliban vagy papirmasévonatokat gyártunk tucatszám...
• munka: valamiből élni kell, de ha nagyon őszinte akarok lenni, engem munka szempontjából elkényeztetett a sors: mindig izgalmas kihivásokat kaptam, változatos munkát és sikerélményeket, emellé pedig olyan javadalmazást, hogy nem kellett törnöm a fejem a holnap miatt úgysem, hogy egyedül vagyok egy kisgyerekkel. Most, hogy a munkahelyemen lájták a problémámat és mindez mellé a távmunka lehetőségét is megadják, ez maga az ideális munka...
• tervek: szükségszerüen felmértem, hogy mi az, ami kötelezően bele kell, hogy kerüljön a programba: részint azért, hogy ne csavarodjak be, részint azért, hogy megőrizzem az egészségem, hiszen a gyerekem ihatja meg a levét, ha fizikálisan lerobbanok, részint azért, hogy valamiből töltődjek, mint nő, mint kreativ, alkotó ember, vagy csak utat nyisson a B-tervre, ha szükséges lesz...

Ez alapján összeállt egy menetrend - az elején nyilván szükséges lesz komoly erőfeszitésekkel tartani magunkat hozzá, de később biztosan inkább az előnyeit fogjuk látni:

• felkelünk, összekészülünk, megyünk bölcsi/ovi/isi nevü intézménybe
• sport (bár valljuk meg, nem füllik hozzá a fogam valójában annyira... és volt idő, amikor az esti elalvás után végeztem valamilyen dvd segitségével. Itt az volt a lényeg, hogy olyat találjak, amitől nem nyüg lesz az egész... próbálkoztam hastáncaerobikkal, a kilencvenes éves sikerfitnessz lemezeivel, de ami bejött, az a táncfitness volt. Mármint tánc alapokra (cha-cha-cha, merenge, stb.) - ami egy feszitett szép tartást adott - kellett a step gyakorlatokat elvégezni, és a zene miatt és a tánc miatt még nem is szenvedtem, két hónap után pedig látványosan kisebb lett a hátsóm :) - most szélesiteni szeretném a repertoárt: lesz benne futás, úszás és konditerem (némi vizuális élvezkedés az edzésüket végző himnemü egyedek vonatkozásában nekem sem árt és talán nem kövez meg érte senki sem...)
• munka
• megyünk a kiskorúért a bölcsi/ovi/isi nevü intézménybe és a délután hátralévő része már csak az övé - lehet menni együtt vásárolni, különórára, sportra, kirándulni, otthon játszani, más gyerkőcökkel barátkozni, aztán haza és a szokásos esti protokollt levezényelni. A nap ezen része kell, hogy megadja mindazt a töltést, ami egyik lábat képes a másik után vinni napról napra, minden nehézség ellenére
• este / szabadidő: nálam az olvasás, nyelvtudás frissitése, új tudás megszerzése a cél. Nagy önbizalmat és sikerélményt ad, hogy tudok fejlődni és ki tudja, mit hoz az élet, lehet, hogy ez kell majd a B-tervhez. Azon túl egy-egy hobbikör, úgymint néptánc, vagy salsa-klub új lehetőség barátságok kötésére, egyéb szabadidős programok megalapozására. Akikkel a minden második szabad hétvégét el lehet tölteni
• hétvégék:
  • gyerkőccel: fedezzük fel a világot: lehet az egy kirándulás is kis hazánkban: megismerni a sok szép csodát, amiért jó érzés magyarnak lenni, vagy kisállatsimogatóba menni egy gazdaságba, vagy bármi egyéb módon értelmesen eltölteni az időt együtt/egymásért. Mert ezek az élmények vértezik fel mindkét felet a jövőre, hogy az eltéphetetlen kötelék valóban az maradjon
  • egyedül: de ne magányosan! kirándulás, vagy sport, vagy (házi)wellness, vagy valamilyen workshop (kit mi érdekel: tánc, festészet, fitness, stb.) - távoli barátok, rokonok meglátogatása - valamilyen segitő tevékenység - új iskola (általában a képzések kéthetente hétvégére esnek, ha a munkahely támogatja, az külön jó) és egy sor dolog, amit be kell iktatni, hogy ne örlődjünk, hanem nyissunk a világra.

Mert csak nyitott ajtón át tud bejönni a jó és az új öröm és boldogság...

...és nem csak a mi életünkbe...

A fentiekhez bármilyen további tanácsot, ötletet, tapasztalatot szivesen fogadok - akár általánosságban, akár konkrétan!

Köszönettel és sok sikert kivánva Mindenkinek, Belph