Érintett már meg, Nyájas Olvasóm, a Mindenség minden-mindennel összeér, testet-lelket eltörpitő ereje?

Ritkán adatik meg ez a pillanat az ember életében, de ha figyel, észreveszi és beengedi az életébe, elméjébe, szivébe, hosszú időre erőt ad, irányt mutat a mindennapokban - azt hiszem...

A hétvégén részesültem ebben a kivételes kegyben és elárulhatom, jó volt lehunyt szemmel állni a pillanatban, ahogyan egy giccses Disney rajzfilm jelenetéhez hasonlóan keresztülvágtatott rajtam egy évszázad, felkapott a múlt - jelen - jövő örvénye, megpörgetett, majd lágyan visszaterelt a valóságba, felvértezve az érzéssel: mindegy, milyen gondok, feladatok vannak körülöttem, ezek pillanatok a nagy idő folyásában, az életem, az engem meghatározó történések már elkezdődtek, viszem (hol büszkén, hol görnyedve) őket magamon,  sejtszinten épültek belém és meghatároznak... ...nem válaszok a kérdéseimre... a gondolatok maguk...

Történt ugyanis, hogy a Szüleim barátai, üzleti partnerei Gesztenyeünnepre hivtak bennnünket. Szivesen mentünk, ritkán adatik meg a városi embernek kiélvezni a - nevezzük bármilyen összejövetelnek - izig-vérig falunap élményeit. A településen élt Édesanyám pár évet kislányként, az általános iskola második - harmadik - negyedik osztályát is itt járta, mindig nagy örömmel és nosztalgiával emlegette a kalandokat, az ősfás kastélyparkot, ami helyet adott a régi kúriából iskolává avanzsált épületnek.

Követve a helyi plakátokat, megérkeztünk a Gesztenyeünnep helyszinére, ami nagy meglepetésre a kastély és a fenyőmatuzsálemeiről méltán híres kastélypark volt... Nem tudom elmondani, leirni azt, hogy milyen érzéseket, gondolatokat láttam Édesanya arcán cikázni egész nap... Örülök, hogy meg tudtam örökiteni, amint a múltam kézenfogva a jövőmet végigsétált az épületen, tantermeken, hosszú lépcsősorokon, mesélve, hogy melyik tanárnéni hol tanitott, melyik gyerekarc felnött kiadását ismeri a hatvanas évekbeli tablókról. Látni, ahogy 50 év után megilletődötten belép a főépületben, bizonytalanul körbefordul és kislánnyá visszafiatalodva rebegi, hogy ez a fogadótér és ez annyira hatalmas volt neki 8 évesen, itt mindig szaporázta a lépteit (felnőttként jól kimért 10 lépéssel átszelhető a tér)...

De ez csak rövid kitérő, hogy szemléltessem, hol és hogyan is bukkanhatunk rá kincsekre az életünkben, mindennapjainkban... a történés, ami nekem is könnyeket csalt a szemembe, csak ezután történt...

Álldogáltunk az épület sarkánál, vendéglátóinkkal beszélgettünk. Idős, kilencven körüli házaspár sétált el mellettünk és álltak meg beszélgetni szüleim barátaival. A volt iskolaigazgató és Édesanya tanitónénije voltak. Anyu nem szólt semmit, láthatóan itta a pillanatot... Egy perc sem telt el, a töpörödött pici asszony lágyan a kezébe fogta Édesanya arcát és ezt mondta ötven év emlékével a hangjában:

"Én ismerlek Téged! Te "Hunor (fiktív családnév)" vagy. Látom az Anyukádat benned..."

...és ez volt az a pillanat, mikor hirtelen apró lettem, megszűnt körülöttem a világ, felettem ősök érzéseinek, tulajdonságainak, tudásának, mozdulatainak, hitének tengere hömpölygött át egy a másodperc törtrésze alatt. Álltam az örökkévalóság peremén, arcomat az irántuk érzett szeretet és hála szelének forditva és erősnek éreztem magam. Erősnek, hogy mindannyian ott vannak bennem és akkor jönnek elő, mikor szükségem van rájuk és ez megadja azt a vértet, amit  a jelen semmilyen történése legyűrni nem fog majd...

...azt hiszem, ezt hívják földöntúli megnyugvásnak...

Azt hiszem, nem csak a felnőtteknek kijáró sajátosság, hogy néha jobb formában vannak, mint máskor: így van ez életünk értelmeivel is. Természetesen az is előfordulhat, hogy a pokoli vasárnap este és hétfő után üditő és lehengerlő volt a tegnap esti és ma reggeli sziporka-áradat:

1/

Folyamatban az esti lefekvés, én már csak "csendes üzemmódban" asszisztálok a demégegyutojszóóót - vonatozáshoz. Fekszem a franciaágyon, Édesmami derékszöget bezárva a lábaimmal szintén áhitattal szemléli a kicsi ember komoly összpontositását.

Apróság egyszercsak odamászik hozzám, mélyen a szemembe néz és megkérdez:

- Mije dondojsz, Édeszana? Mi van a fejedben?

- Hát, tudod, Édesem, sokminden járt most a fejemben, a felnőttek már csak ilyenek...

Kicsit elgondolkozik, majd számára kedvezőbb választ keres:

- De mi van a fejedben? ...Pijosz vonat van a fejedben... hozzátaptojódik a zöld kocsihoz... jó?

Vigyorogva bólogatok, ő bevackol a karjaimba és figyelmét újra a vonatokra összepontositja.

Tekintetem összeakad Édesmamiéval és egyszerre buggyan ki belőlünk a nevetés.

Apróság összevont szemöldökkel és csipőre vágott kézzel fordul hozzám hátra ültében:

- Mi olyan vittes a hátam mögött?

2/

Reggeli küzdés a "lassaninduljunkazoviba" jegyében. Ülök az ágy szélén és bármely felkent és hivatásos mágust megszégyenitő mutatványsorozattal cserélem át a pizsamát utcai ruhára az izgő-mozgó Békakirályfimon. Váratlan esemény következik, negédes mosollyal rám néz (ilyenkor konkrétan elolvadok a pillantásától) és gyöngéden elkezdi simogatni az arcomat a kezecskéivel. Az áhitat pillanatai ezek, fizikálisan érzem, ahogy gyöngülök és olvadok a szeretettől...

Közel két perc simogatás után van végre erőm újra ráemelni a tekintetemet, a mosoly az arcán, a gyöngéd, mégis napsugárerejű szeretet a csokoládé-színű szemeiben változatlan. Tekintetét a szemembe fúrva félrebillenti fejecskéjét és az összetéveszthetetlenül imádnivaló cingár hangocskáján megkérdezi: "Jójeszett?"

...és választ sem várva továbbrohan, gurgulázva a nevetéstől, hogy újabb csetepaté következik, mert a nagy szeretgetésben a zokni valahogy kimaradt...

Nincs szükség külön csodaalkalmazásra, célra-fejlesztett statisztikai programra, hogy megmondjam, melyik az a mondat, amit az elmúlt 5 napban a legtöbbet hallottam immáron óvodáskorú magzatomtól: "Nem kejj (akajok) ejmenni"

Kezdődött mindez már pénteken délelőtt, mikoris Pali a harmadik ottalvós láthatásra vitte utódunkat. Újabb hosszas, órás győzködés, egyre erőtlenebb tiltakozás, majd végül beletörődő kibaktatás a kapuhoz (csak hab a tortán, hogy azért repesett a szivem, mert csütörtök este váratlan e-mailben tudatta, hogy nem kivánja a ded társaságát egész hétvégén élvezni, igy szombaton újra a karjaimba zárhatom a bébimet). Ennek megfelelően péntek délután és szombaton lakást csutakoltam, teljesitettem az ovis házi feladat lista olykor kihivásokat jelentő pontjait és szeretettel a szivemben vártam az sms-t, ami tudatja, hogy mostantól csökkennek a kilométerek életem értelme és az ölelésre tárt karjaim között.

(csak egy közbevetett gondolat: nem szoktam ilyeneknek jelentőséget tulajdonitani, magamról is belemagyarázásnak hittem, hogy péntek estétől szombat hajnalig milyen erős szólongatást érzett a szivem, nem aludtam és valami delejes erő éreztem, hogy cibálja a szivemet, lelkemet, tudatomat, szinte hallottam a kicsikém hivó-könyörgő szavát. Csak a magam érzékeny túlaggódásának éreztem, de amikor megláttam a kapuban a halovány kis pofiját, ahogy a karjaimba omlik, erős lett bennem a kétely, hogy talán igazam lehet... Pali persze újra a standard mantrával tájékoztatott, miszerint pazarul érezték magukat, ugyanakkor kérdésemre volt egy félmondata, hogy péntek este azért keresett <<kicsit>>...     ....mégiscsak jól éreztem és méginkább belesajdult a szivem...)

Vasárnapra úgy gondoltam, legyen valami kellemes, izgalmas program: némi játszóház, esetleg egy ovis óriásnak dukáló új cipő kilátásba helyezése, stb. Azonban az akadályt, ami a minden végtaggal és azokhoz szervesen kapcsolódó ujjacskákkal történő mindenre kapaszkodást - elmenetel hatékony megakadályozása céljából - jelentette, a kinkeserves és szivet tépő zokogást, a nagy könnyeket és könyörgést, nem tudtam nem figyelembe venni (nem akar elmenni, de én se menjek sehova, vagyis látó és ölelési távolságnál messzebbre semmiképpen sem), igy az otthoni program gyanánt  kertészkedtünk egy kicsit. Papi nyirta a füvet, én szedtem a lehullott körtéket, Életem mindensége pedig egyet vigan majszolva szemlélt bennünket.  A körtefánk, igazi matuzsálem, azt hiszem, ha már nem lenne, nem is éreznénk ennyire otthonunknak ezt a házat, a kertet... történt ugyanis, hogy amikor 30 éve (hogy repül az idő...) beköltöztünk, mindenki csak pár évet adott a girbe-gurba, földig hajolt, sőt, inkább összeroppant aggastyánnak, aki ontotta magából az óriás, mézédes körtéket, utolsó erejével. A házfelújitás során szüleim kertrendezést is tartottak, igy a fa a tereprendezés következtében derékig földbe került, mondhatni az addigi körtefából körtebokor lett. ...és láss csodát! A fa megújult, a mai napig vigan örvendeztet meg bennünket minden évben a kétöklömnyi zamatcsodákkal, amiben évtizedek életereje és életöröme, tudása, világból és a családi történelmünkből meritkező szeretete, ize rejtezik....     .....szedegetem tehát a hatalmas körtéket a földről és szelektálom, mi az, ami még csak most pottyant le, mi az, mi már nem fogyasztható, közben pedig figyelem, ahogy a lágy, nyárvégi szél hozza felém a generációk közötti szeretet halk dallamát:

- Beszélgettem tavasszal a körtefával...

(kerekre nyilt éjfekete szemek figyelmes pislogása)

- Tudod mit mondott?

(egy "nem" érkezik, alig hallhatóan)

- Azt mondta, hogy sok finom, zamatos, illatos, vitamindús körtécskét fog nevelni, hogy a Kis...-nek legyen benne sok öröme ősszel...

...ízlik a körtécske?

- Nadon fimom.

Csodás kalandban volt részünk tegnap...

Gyerkőcöm még sohasem járt itt, én a születése előtt jópárszor, de annak ugyebár már alsó hangon 4 éve...

Tudtam, melyik sarkon milyen csoda várja, úgy időzitettem, hogy elé kerüljek pár lépéssel és minden pillanatát megörökithessem videófelvételen az utókornak és felnőttkori önmagának...

Nem tudta mi fog következni... lépegetett, aztán megváltozott a fény és elkezdett bámulni felfelé... először egy rája úszott el a feje felett, aztán egy "cápahajacska". Állt letaglózva, amúgy is zsebóra méretü fekete szemei még nagyobbakká váltak, a bátorság (illetőleg annak némi hiánya) hátrafelé, a kiváncsiság előre vitte volna... Mintegy percnyi idő után bizonytalanul előrenyúlt, kezecskéje kereste az enyémet, kiszáradt száján csak elfúló suttogás volt az áhitatos "ideszanya"...

Látszott, hogy nem tud betelni a látvánnyal, az élménnyel, a csodával, hogy felfedezi, helyrerakja, megéli, átéli a pillanatot, hogy nem bújik az udvariasság "dejóhogyelhoztáldetetszik" felnőttizü világába, hogy pillantásával felfal mindent, és mint kaleidoszkóp szórja szét a tekintetével...

...egy idő után leengedtem a kamerát és csak nyeltem a könnyeimet ennyi önfeledtség, gyermeki ártatlan rácsodálkozás, élménybefogadás láttán. Úgy éreztem, szeret engem a Jóisten, hogy láthattam ezt a pillanatot... (és én adhattam a gyermekemnek az élményét)