Kedves Olvasóim!

 

Hosszú idő eltelt a legutolsó bejegyzésem - no, jó, legyünk őszinték, "normális" (é. tartalmas) bejegyzésem - óta. Itt van hát az idő, hogy számot adjak az eltűnésem okáról, okairól és kárpótoljalak Benneteket pár gondolattal...

 

De kezdem talán másképpen jelen bejegyzést...

 

...figyelem az arcot, a szempárt...

...ismerős... ...régről ismerős...

...ugyanaz, de mégsem...

...valami megváltozott; talán a fénye, talán a csillogása, talán a mélysége... 

...de nem, az ugyanaz... ugyanaz a kíváncsi, kérdező, fürkésző, mélyen belül somolygó, vagy huncutul kacsintó "kormos tekintet"... a kerete más...

Körbenézek, figyelem az 'áldozataim' lágy kanyarulatait, a meleg levegő mozgásában meg-megrebbenő, meg-megriadó tincseket, szinte még érzem a tapintásukat is, ahogy pár másodperce az ujjaimra fűztem őket...

Nem lepem meg magamat... ha új kezdet érkezik az életembe, valahogy mindig akkor akadok össze a fürdőszobában  tartalékolt ollómmal. Igencsak úgy tűnik, hogy az igazi katarzis máshogy nem következhet be, csak akkor, ha hozzáigazítom a fürtjeimet is... Kicsit mosolygok, ahogy számba veszem az eddigi önkopasztásaim történetét: az első nagy szerelem, keresztülkisért a diákéveken és mire vége lett, fiús tüskék váltották az addig derékig érő gesztenyebarna hajtömeget. Utána hosszú évekig, majd egy évtizedig növesztgettem, igazgattam a hajamat, hogy újra régi fényében pompázhasson. Aztán a gazdasági válság nyomában jött az én személyes krach-om, összeomlott az életem egy karonülővel és a gödörből kikeveredni a hajamból fontam hágcsót egy idő után, teljesen öntudatlan módon. Azonban én nem erőmet vesztettem vele, mint a bibliai Sámson, hanem a terhet, a súlyt dobtam le vele és könnyebben szegtem fel a fejemet... Aztán észrevétlenül nőtt vissza szinte eredeti hosszára a hajam, hordtam csinos lófarokban, ahogy egy örökmozgó Aprónép roppant kooperatív édesanyjához illik...  ...és most, látom, ahogy hullanak alá a fürtök és tudom, itt egy újabb sorsfordulás az életemben... új útra léptem, elhagytam mindent, ami húzott vissza, itt az idő megrázni a fejem, hogy repkedjenek az új loknik...

...furcsa véletlen (nem, az nem lehet, abban már régóta nem hiszek...), hogy épp a 2015-ös év elején söpört végig az újabb változás-ciklon az amúgy sem unalmas vagy komplikációmentes életemen, életünkön...

Imé hát a leltár, magyarázatul talán némiképp az elmúlt hónapok csendjére, vagy inkább kivárásra játszó humorbombáira mindössze:

Emlékszel tán, Nyájas Olvasóm, hogy milyen nagy szeretettel és elismeréssel nyugtáztam munkáltatóm emberségből való szinjeles bizonyitványát, hogy nem engedte el a kezem a legnagyobb magánéleti krizisem közepén sem. Nos, az élet úgy hozta, hogy január elsején mégis búcsút vettünk egymástól. Szeretettel, tisztelettel, egy reménybeli új találkozás igéretével, némi könnyel és fátyolos szomorúsággal, de elengedtük egymást. Visszavágyom, hiányoznak az emberek, a teremtő gondolatok, ha pár volt kollégámmal üzenetet, telefont váltok, percekig fojtogat a sirás, de ennél optimálisabb döntést nem tudtam hozni, hiszen a rendezőelv az életemben Aprónép - és nem a saját - igényeim mind magasabb szintű kielégitése. Neki pedig anya kell. Édeszana, kiszámitható és állandó módon. 

Most ülök egy irodában, csili-vili gépen pötyögöm e sorokat, csili-vili telefonon beszélek bárkivel - bármennyit, ha nem 2 perc sétára laknék állandó parkoló-helyemre állhatnék be és a hírem annyira jó és annyira megelőzött, hogy legkevesebb a világ megváltását várják tőlem (ami valljuk be, szép kihivás lenne bárkinek :)). Szóval nem panaszkodhatom, biztosan szép és tartalmas munkaórák elébe nézek, fejlődési lehetőséggel, sikerekkel, olykor 'óhogyaza... életérzéssel...

 

Most, hogy fogalmazom jelen leltáromat, egy korábbi munkahelyemen az egyik beszállitó bölcs mondása jut eszembe, miszerint 'tudunk mi lenni a legolcsóbbak, a leggyorsabbak és a legjobb minőségűek. Ön választja ki minden megrendelésnél, hogy a háromból melyik kettő legyünk'. Azt hiszem, valahogy igy van ez velem is... a Jóisten áttekintette az életem sarokköveit és azt mondta, a szakmai fejlődésedben megkapod a legjobbat (egyedül kell megteremtened egy csodálatos kisembernek mindent, mert megérdemli, tudd hát megtenni, ha alázatosan dolgozol érte), hiszen az új - sikerekkel kecsegtető - munkahely mellé megkaptam egy régi adósságom törlesztési lehetőségét a karmám irányában is... Küzdelmes egy évet jelent, de akkora terhet rakhatok le vele és akkora ajándékot egyúttal a magam és felmenőim elébe, amekkorát egy ember egy élet alatt csak adni tud... Törlesztek ezzel magamnak, a Szüleimnek, törleszt ezzel velem szemben volt kolléga, az Élet, és hiszem, hogy hosszú évtizede cipelt karmaelemet oldok fel ezáltal majd.

 

Azt hiszem, sőt, bizonyos vagyok benne, a Jóisten azt is mondta még, lenézve rám, hogy megkapom a legfontosabbat is: csodálatos és támogató Szülőket, figyelmes, szeretetteli Aprónépet, hogy érezhetem, a világuk Atlasza vagyok, annak minden szerepbeli szépségével, felelősségével, fájdalmával együtt... Adott néhány csodálatos embert támasznak, Barátoknak hívják őket. Kiméletlenül őszinték, de a legpuhább az ölelésük, ha a vállukon sirni kell és a legerősebb a karjuk, ha tartani, emelni, támogatni. Örömük és büszkeségük pedig mindig nagyobb annál, mint amit érdemelnék... Adok neked még mindehhez, gondolhatta a Jóisten, kicsi fészket, amit berendezhetsz, belakhatsz, otthonná teremthetsz, csupa szeretettel, melegséggel, illatokkal, ízekkel. Otthont, amiről jó révedezve álmodozni, elvesztve a kapcsolatot pár percre a körülvevő világgal, személyekkel is, hogy micsoda meglepetés lesz megmutatni, bemutatni az új fészket, körbejárni, -simitani a falakat, bútort, látni az arcokon az örömöt, meglepetést, a "minden a helyén van érzését". A lágy füstnyi illúzió, hogy megadatik a teljes és tökéletes család élménye: Aprónép, Anya, idővelApa...

 

...és a Jóisten a bölcs beszállitó mintájára a harmadik sarokelemhez jutott és azt gondolta, ebben már nem tudja megadni nekem, amire vágyom, akárhányszor csinál is rovancsot, mindig ezen a ponton rövidit meg... Megfosztott / hagyta, hogy megfosszam magam (esetenként külön értelmezendő) az első szerelemtől, a legnagyobb szerelemtől, Aprónép apjától Palitól és attól akivel a hátralévő éveket szerettem volna harmóniában tölteni. Nagy veszteségek ezek, akármelyiket is nézzük. Az első szerelemmel az ember mindig a fiatalságát, hamvas lelkesedését veszti el, a nagy szerelemmel a tökéletes harmónia illúzióját, érzését, egy gyerek apjával a család reményét, a tökéletes jövőképet (ha meg olyan kihivásokkal teli az "utóélet", mint a miénk - külön köszönet érte a magyar államaparátus útvesztőinek - , akkor méginkább). Az utolsó szerelemmel pedig a legnagyobb veszteséget írja jóvá magának talán az ember(lánya): a hitet abban, hogy lehet / viszonylag könnyen lehet újrakezdeni, hogy tanultunk a saját hibáinkból és nem futunk bele naívan ugyanazokba a csapdákba, hogy más már nem törheti össze a szívünket. ...és amíg a korábbi csalatkozásoknál volt lehetőség szenvedni, belehalni és tűzmadár mintájára újra életrekelni, itt erre már nincs lehetőség, menni kell tovább, mert senki és semmi sem ér annyit, hogy egy kisgyerek ne mosolygó és vidám, lelkes anyát kapjon. Van azonban nagy tanulság is, akárhogy is nézem, s legyen ez remény mindenki másnak is, mert én is kapaszkodom belé fenemód: lehet, hogy egy kisgyerek apróka még, nem ért - tud - hall - lát mindent... de sokkal jobbak a receptorai, mint nekünk, illúzióink, reményeink elvakította felnőtteknek, hagyatkozzunk csak nyugodtan rájuk... Reménykedtem, hogy ez a véletlen utamba-sodorta találkozás lesz az utolsó ismerkedés, ezért kivártam, figyeltem, lassan engedtem az életünkbe. ...és eljött a pont, mikor nyilvánvaló volt, hogy Aprónép, aki egy bizonyos pontig lelkes volt, árasztotta a szeretetet, kis szenzoraival már megérzett valamit és lezárt... figyeltem jobban és persze örlődtem, aggódtam, reméltem, próbáltam rendezni, magyarázni... de van az a pont, mikor nem lehet, mikor fel kell adni, el kell engedni, aztán van egy további, mikor el kell menekülni... 

Mert gyerekkel az oldalunkon már nem lehet viselni, tűrni a méltatlan bánásmódot, mások előtti durva hangnemet, önérzetünk ledorongolását. Zuhantam már meg önérzetemben, önbecslésemben annyira, hogy mosolyogni sem voltam képes, csak cipeltem a méltatlan bánásmód egyre súlyosbodó, lélekölő terhét... ...és az már a vég, ha a kórházban épp műtétre betolt gyermekünkért aggódva felhívjuk az állítólagos társunkat, hogy oszlassa a félelmet, hogy erőt merítsünk a hangjából, érezzük, hogy velünk van, aggódik ő is... ...aztán percekig hallgathatjuk, amint a reggelijéről értekezik...

...és némi utózönge, hogy mennyire jó egy kisgyerek érzékelése az őt körülvevő felnőttek álszeretetét és álönzetlenségét illetően: búcsúajándékként "véletlenül" kaptam egy betekintést, hogy mindig volt némi B-C-D-....-Zs terv mellettem is, ha nem leszek elég alázatosan elragadtatott az általam megteremtetteknél jobb anyagi feltételek iránt (amit a végefelé már naponta hallgathattam végig, nyilván miheztartás végett...).

 

...de valójában egyetlen dolgot sajnálok csak igazán: volt egy elengedett álmom, vágyam, amit  egy rövid időre visszakaptam s igencsak úgy tűnik, újra el kell engednem, immáron valószínűleg örökre: szerettem volna mégegyszer átélni 9 hónap várakozását, a találkozás izgalmát és csodáját, a felfedezést, hogy az én ujjaim, az ő szemei, az én állam, az ő orra... Sajnálom, hogy az óvatosan vak elragadtatásom így megtréfált, csalárd játékkal űzött belőlem gúnyt, de mint annyiszor az életben, felállok most is és csak reménykedem, az én bölcs beszállítóm nem hagy majd cserben...

 

Vidám és szeretetteljes, bátor és elégedett 2015-öt kivánok Mindenkinek!

Belph

 

ui.

Az új frizura egyébként valóban csinos. Ezt a szerelmes tigris szerelmes pillantásaiból tudom, ahogy karjait a nyakam köré fonja és azt mondja: "Édeszana, Te vagy nekem az egész világ!" :)

Címkék: jövő munka biztonság család kudarc szülő karrier szorongás szerelem öröm boldogság társkeresés problémák hit figyelem szeretet probléma múlt karma tanulság pár tanács randevú társ nyugalom új élet szakitás egyedül jelen újrakezdés munkahely csalódás nevetés tiltakozás simogatás ősök egyedülálló szülő figyelmesség gyerkőc gyereknevelés egyedül

Fogyókúra - kicsit másképp

 2014.10.30. 09:14

Gondolom a nők (és talán bevallva - bevallatlanul a férfiak) nagy részéhez hasonlóan, az én életemet is átfonta/átfonja az olykor parttalan harc a kilók és centiméterek ellen...

Amióta az eszemet tudom harcoltam minden egyes miliméterért a nadrágszijamon, az újabb apró győzelemért az egy trappban megtehető lépcsőfokok számának vonatkozásában. Nem így születtem... teljesen átlagos bébiként, átlagos kisgyerekként, normális, sőt, finnyás étkezési szokásokkal bíró kisiskolásként teltek a napok... sohasem voltam vékony, de elhízott sem. Valahol 12-14 éves korom környékén fordultak rosszabbra a dolgok és észrevétlenül kúsztak fel a kilók, megállithatatlannak látszott a küzdelem ellenük. Természetesen igyekeztem viccesen kezelni a dolgot és a határtalan önbizalom mögé rejteni a bennem síró és vékony derékra vágyó tinédzser érzékeny lelkét. Ezért is őrzi a családi legendárium a középiskolaválasztásom történetét, ahol az előminősitő kritériuma a tanintézményeknek a tornaterem nagysága volt, eleve redukálandó a futtatandó körök számát...

A felnőttkor sem hozott változást... megtanultam együtt élni a gömbölyded idomokkal és a ténnyel, hogy a ruhaméret nem hármassal kezdődik számomra. Kis odafigyeléssel, sok mozgással még jól is éreztem magam a bőrömben... sohasem gondoltam volna, hogy az új élet hoz majd küzdelmet a kilókért, sőt, grammokért is...

Amikor Pali a szüleimnél hagyott betegen, már húsz kiló minuszban voltam önmagamhoz képest... ennyit tud lerágni - a szó irodalmi és könyörtelen értelmében is - leemészteni az ember - addig formás-nőies - lányából a gátlástalan és végeláthatatlan lelki terror, mentális és pszichés leigázás...

A független élet kezdete, az azzal járó stressz persze további kilóktól szabaditott meg és visszanézve az akkor készült fotókat, ma is elképzelhetetlennek érzem, hogy mennyire vékonnyá, szinte áttetszővé váltam, és akkor talán kis - igy utólag bevallva az önsajnálat perverziójával spékelt - örömet is okozott a kilógó  csontjaimra feszülő bőröm látványa, ma is emlékszem az aggódó és óvatos ösztökélésekre, hogy csak még egy falatot... a Szüleim megnyugtatására az addig ünnepi jutalomnak számitó édességek, kalóriabombák számolatlanul tüntek el kezeim között, de valahogy mégsem akart kilendülni a mérleg nyelve...

Akárhogy is nézzük, a sok hivatalos eljárás, pereskedés, ha úgy tetszik, az örökös fizikális félelem és szabadulást nem engedő aggódás folyamatosan kordában tartotta az étvágyamat, anyacserémet....

Ezért is volt furcsa változás, amikor végre elkezdtük az új életünket, végre/újra otthon. A család, a szeretett közeg látványa olyan mérhetetlen nyugalmat hozott, hogy észrevétlenül végigpihentté váltak az éjszakák, szinessé és mosolygóssá a tükörkép, kékebbé az ég és zöldebbé a kertben lévő körtefa levele, és akárhogy is szükebbé a kedvenc szoknyám...

A hetek alatt visszavedlettem minden szempontból a 8 évvel ezelőtti hiú nőszeméllyé, aki küzd a kilókkal, kalóriákkal, ruhaméretekkel, fájó szivvel kerestem indokot egy - egy már túlfeszülő darabom elzárására a szekrény félreeső polcain...

De: minden pluszkilót megért, hogy újra megtaláltam a békémet és nyugalmamat...

...és furcsa az élet... vagy legalábbis a Jóisten humora és szeretete kiváló és mély: mikor elfogadtam, hogy a nyugalom és a gyermek számára kényelmesen fotelszerű anyaöl kézenfogva jár együtt, megfordult kicsit a világ... ha lehet vágyni a filozófiai értelemben vett "asztal-tetszés" édes örömére, akkor azt segiti a test, a tudat, az elkalandozó gondolat és sutba dobható megannyi örök és újkeletű kúra, módszer...

Egyetlen receptúra, amit jó szivvel ajánlhatok (és a mögöttem lévő tapasztalatok alapján igazán szakértője vagyok a témának, minden Kedves Olvasóm elhiheti :)) találjuk meg a nyugalmunkat és engedjük be a boldogságot az életünkbe... 

Címkék: jövő sport humor szülő öröm boldogság problémák fogyókúra projekt szeretet probléma múlt társ nyugalom öltözködés új élet szakitás egyedül módszer jelen újrakezdés csalódás nevetés aggódás testsúly egyedülálló szülő életszervezés

Pillangókra várva

 2014.10.16. 13:24

Pillangó sokféle van... van szines és rejtőzködő, apró és óriás, mindenkinek más a kedvence (már ha lehet ilyen megnevezésére bárkit is megkérni...) Az enyém azt hiszem a kis káposztalepke: egyszerű teremtménye a természetnek, de borzasztóan vidám jelenség, ahogy a kertben tréfát űz a gyerekekkel, nem igaz?

Honnét is jutott ez eszembe? Mostanában egyre többet gondolok kedves volt kolléganőmre, illetve arra, amit a lepkék kapcsán mondott:

Történt ugyanis, hogy visszalátogattam volt cégemhez és leültünk kávézni egyet, megbeszélni az elmúlt időszak történéseit azzal a bizalommal, amit évekig vált-vállhoz vetve 14-16 órázó kollegiális-bajtársi viszony során tud csak két kollegina kiépiteni. Pedig nagyon nem hasonlitunk egymásra, mégis valószinüleg ebből eredeztethető ez a kicsit sóvár irigységfélével átitatott mérhetetlen elismerés és tisztelet: ő a magas légies barbie-baba, a hihetetlenül zseniális számvitel - kontrolling tudásával, én a gömbölyke fekete  macska a "valahogy mindig mindent elintéző" menedzsment kvalitásaival, legalább féltucat évig vittük a főnökünk mellett/alatt/olykor helyett a csapatot. Mindig szivesen tudtam volna a magaménak a nem udvariaskodó, mégis simulékony őszinteségét, a bájt, amitől a méreg is édes mézzé változik a kezéből, irigyeltem, hogy nem rág meg mindent utólag is negyvenszer, nem morfondirozik és emészti magát visszamenőleg, ahogy én tettem és teszem, szerencsére már elenyésző alkalommal csak... Nevezett kolléganő és a vele egy irodába helyezett újonc kolléga között titkos románc szövődött, tartott évekig a felvállalatlan élettársi kapcsolat, ők eljátszották, hogy titkolják, mi eljátszottuk a kedvükért, hogy vakok vagyunk és hülyék és persze a normálisnál mindig kicsit többet vártunk a kopogás után az irodájuk ajtaja előtt...

Mire megszületett a gyerkőcöm és életem addigi folyásán átsöpört az én kis magánéleti cunamim, ők is szétmentek, tudtam meg jobbról - balról, jóindulatúan aggódó vagy kevésbé jóindulatúan kárörvendő forrásokból, igy igencsak időszerű volt, hogy nyalogassuk kissé egymás sebeit...

A beszélgetés során, akkor már majd egy évvel a szakitás után késznek érezte magát egy új szerelem befogadására az életébe, számomra megdöbbentő céltudatossággal vázolta terveit és magam is meg-megdöbbenek a mai napig azon a görbe tükrön, melyet a sors tartott elém, benne janus-arccal látva a múltam hibáját és a jövőben elkerülendő téves-gyáva döntéseket.

A történet idején találkozgatott egy fiatalemberrel, aki rajongott érte, kiemelkedően magas EQ és IQ hányadosokkal, kiváló kvalitásokkal és megnyerő küldősvel, de mégis a szakitás mellett döntött az én szép szőke ex-kolléganőm. 'Miért?' kérdésemre egyszerű választ adott: 'Nem voltak pillangók' vagyis az a gyomorszoritó érzés, amitől mindent felforgató szerelemmel csiszolódik össze két ember, a részéről nem volt meg. A jövőbeli társat pedig három kitétellel határozta meg: 1/Legyen jó humora 2/Legyen vele egyenrangú 3/Hozza el a pillangókat

Mintegy fél éve e-mailt kaptam tőle, esküvői meghivóval. Egy kérdéssel válaszoltam: 'Pillangók megvannak?' Gyorsan jött a válasz a smile után: 'igen'

Számomra a tanulság: nem szabad félmegoldásokkal megelégedni! Nekem is sokmindenben máshogy alakul(hatot)t volna az életem, ha nem nézem a racionális paramétereket, ami alapján jó csapat lehetünk a vonatkozó fiatalemberrel (családi háttér, diplomák száma, elvből nem számitó anyagi háttér, külső paraméterek) mert igenis jár a pillangó mindenkinek. Jár az, hogy önfeledten, a tökéletes kapcsolat és tökéletes társ-támasz biztos tudatában tudjon belekezdeni egy közös további életbe és azon is túl... Mert kell az, hogy elengedhessük magunkat, ne egy modoros, kiszámitott feltételrendszer szabta boldogságban feledkezzünk rá hetek - hónapok - évek múlva, hogy pont a kapcsolat sava-borsa maradt ki az életünkből. Kell és elengedhetetlenül szükséges az, hogy a századik találkozás előtt is legyen egy futó pillantás a tükörbe, eszeveszett vágy egy gyors puszira a nyilt utcán akár, hogy gondolatba is fel tudjuk idézni a jólismert, csak nekünk kedves és sokat (mindent) jelentő illatot...

 

Most már én is várom a pillangókat... életemben talán először, de reményeim szerint mindenképpen utoljára!

Címkék: jövő szabály társkeresés hit szeretet probléma tanulság tanács randevú társ új élet szakitás egyedül újrakezdés csalódás pillangó internetes társkereső

35 éves tinédzser

 2014.08.22. 11:41

Voltál már úgy, kedves Olvasóm, hogy a kandelláberek biztositotta gyér fény alól átértél a teljes sötétségbe? Minden érzékszerved ezerszeresével kezdett dolgozni, hogy kompenzálja az elvesztett látást? A füled olyan neszeket is meghallott, amelyeket előtte soha, az orrod érzékenyebben reagált minden fuvallatra... Én valahogy így élem meg az utóbbi éveket: elvesztettem a biztos családot magam körül, egyedül, a fantasztikus szüleim segitségével nevelek egy kisgyereket, próbálom felkésziteni az életre, de mellette, pont a helyzetből, a körülményekből adódóan figyelmesebb vagyok más dolgokra, más érzékszerveimen keresztül nézem, szemlélem őket és tanulok belőlük. Nincs mellettem - még - társ, nagybetűs szerelem, de lett sok barát, ismerős, támasz talált rám.

Egyikük kollégából lett jóbarát. Életkori különbségeink miatt más nyilvánvalóan sohasem fog szóba kerülni, de barátnak mindig számithatunk egymásra, ahogy tehettük az elmúlt másfél évben is, szinte az első kollegiális összetartás szitotta szimpátia óta.

A hétvégén, hogy gyerkőc nem volt itt, eljött családostól, hogy legyen társaságom, kivel beszélgetni, nem belesüppedni az aggódásba, rágörcsölni a várakozásra. Sokmindenről beszélgettünk. Az élet kicsi és nagy dolgairól, sok nevetéssel, csipkelődéssel fűszerezve... de nyilván mindenki előtt ismert, milyen a baráti csevely, micsoda banális apróságok és micsoda világmegváltó nézetek tudnak ütközni egy nyári kora estén...

Magam sem tudom, hogyan került szóba az előttem álló változás, amit a hazaköltözés jelent... sokat viccelődtünk, de csak majd' egy hét elteltével kezdek rádöbbenni, a sok fricska mögött rengeteg kérdőjel és felkiálltójel sorakozik, amibe talán bele sem gondoltam, gondolhattam...

Hálás vagyok és örülök a lehetőségnek, hogy van hová visszatérnem, hogy a szülői ház ugyanolyan, mint régen volt, nem kell kellemetlenül éreznem magam a tulajdon szüleim előtt, hogy megbicsaklott az életem, hanem visszafoglalhatom a gyerekszobámat és ugyanaz a szivemnek kedves kép ébreszt, ahogy bekúszik a napfény a redőny rácsain, mint 20 éve.Terveimben szerepel, hogy kicsit korszerűsitünk, bővitünk, festünk, átrendezünk, vagyis megteremtjük egy boldog, összetartó élet kereteit. Számitásomban nincs is hiba, egyetlen tényezőt hagytam csak ki: pontosan az eltelt 16 évet, amióta nem élek itthon. Túl azon a praktikumokon, hogy ha a takaritás helyett még egy fejezetet szerettem volna elolvasni valamelyik Marquez remekből, akkor szivfájdalom nélkül tettem meg, vagy hajnalig rajzolgattam a gyerkőc portréját, most fogalmam sincs, hogy fognak telni a mindennapok, nagyobb izgalomnak és kihivásnak igérkezik a "magánéletem" szervezése. Ami eddig nem volt, vagy legalábbis kezelhető volt (legalábbis a gyerkőc előtti időszámitást tekintve), most komoly kihivásnak tűnik. Jóllehet nem voltam lázadó kamasz, az első randira is csak 18 évesen került sor, addig a tanulás és sikeres felvételi fontosabb volt, most azon az egy alkalmon, mikor elmentem egy esti sétára, ezernyi kérdés után (ki az, mivel foglalkozik, hová mentek, meddig maradsz) lehettem csak biztos benne, hogy az otthon hagyott szeretetteljes aggódás nem fogja szétrepeszteni a házat. A statisztika szerint 100 találkozásra jut egyetlen olyan, amiért megéri az egész társkeresősdi-pártalálósdi. Nos, szüleimnek ez akkor számszerüen 98 hátralévő esti várakozás, ki nem mondott kérdések visszanyelése, aggódó összenézés. Nekem 98 bűntudatos este, hogy nem én fürdetek, mesélek lefekvés előtt, nem számolok be kötelességtudóan a kivel-hova-mikor-mióta-hogyan kérdésekre. Próbálok 35 évesen újra kinőni a tinédzser koromból és hinni benne, hogy valóban megéri az a bizonyos századik...

Címkék: család kudarc szülő társkeresés probléma pár randevú újrakezdés csalódás életszervezés

Ideiglenes életek

 2014.08.16. 21:28

Elevenembe vágott a mondat, ösztönösen húztam fel az orromat és tartottam ott napokig. Dohogtam, duzzogtam, tiltakoztam, ezernyi cáfolatot gyártottam, százféleképpen kértem ki magamnak és a tükörképemnek, aztán gondoltam egyet: a mentegetőző hátrálás helyett beleálltam... felszegtem a fejem, megfordultam és szembenéztem a mondat és mondanivaló súlyával, az elrontott(?) életemmel, a hibáimmal, kételyeimmel, mindennel, amit az aggódó szeretet egy rosszul fogalmazott mondatba süritett: "Most már ideje lenne mindent feltenned egy lapra"

Tudom, egy kivülálló számára talán úgy tünhet, nem nőttem ki a tinikorból és még mindig önmagamat keresem az újrakezdéssel, változással... pedig csak a tökéleteset (számomra tökéleteset) keresem és nem érem be a lélekölő félmegoldásokkal. Ha az állapot már tarthatatlan, először meggyilkolom magam az önostorozással (legyen az egy elrontott ebéd vagy munkahelyi feladat, vagy akár csak az életem), aztán robbanok és mint gyerekkoromban a PC-játékoknál, új pályát kezdek... De egy minden helyzetben azonos: az összes választásomat 1000%-on élem meg és át. Teszek érte úgy, mintha nem lenne holnap, talán ezért is annyira pokoli azzal szembesülni, ha elrontok valamit (szerencsére ebben a fantasztikusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető életérzésben csak viszonylag ritkán van részem)...

Amikor az orvos rámutatott a monitoron a kicsi pontra, és azt mondta, hogy "akkor ő a gyanú", ugyanolyan ősbizalommal éltem meg, hogy ez a kicsi pont életem legjobb döntése és szeretetének kiapaszthatatlan forrása, mint azt, hogy akivel vállaltam, a megfelelől társ számomra. Ez utóbbiban tévedtem, az elsőben az immáron méteres kicsi pontnak nem ajánlom, hogy rámcáfoljon, mert felnőttkorában nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken kétévesen már a szomszéd kislánynak udvarol és ölelgetik egymást...

...mindezzel csak azt szeretettem volna némiképp tökéletlen - sőt, talán zavaros - módon érzékeltetni, hogy akármelyik életbeli döntésemet is hoztam meg, amellé még a racionális erőáldozatokon felül is odaálltam és mélyen hittem abban, hogy az új munkahely és az emiatti költözés jó döntés lesz és végre ránk mosolyognak az égiek... és most, amikor hazaköltözünk/tünk, újra azt hiszem, ez most az a döntés, aminél jobbat nem hozhattam volna, azzal együtt is, hogy tudom, visszavárnak, pár éven belül az egyik naaagy manager kellene hogy legyek a gyárban, ha már a januári kinevezés elől igy kioldalaztam...

...és értem én (némi fent bemutatott handabandázás után) azt a szeretetteljes iránymutatást is, hogy igy valójában nem lehet élni... pontosabban élni lehet, de megélni nem... lehet egy-két évig kihúzni valahol, amig nem kapunk erőre, de gyökeret ereszteni csak abban a tudatban, hogy végre hazaértünk, innét már nem mozdulunk, itt találunk párra, itt öregszünk meg, itt állunk könnyes szemmel, ahogy elballag a gyerek a gimnáziumból, válik felnőtté, mi pedig aszott-töpörödött kis öreggé, nos, enélkül a biztos és erőt adó hit nélkül nem lehet...

...értem én, hogy a felszólitás arra irányult, hogy most az egyszer utoljára gondoljam végig, merre is van az a bizonyos előre... mert ha az elmúlt másfél év majdmeglátjuktúlélése ismétlődik pár évig itthon is, amig egyenesbe jövünk, és újabb ki tudja mennyi időre tesszük át a székhelyünket egy újabb, vagy korábban már megismert helyre, akkor egy életre gyökértelen maradok már: itt már nincsenek barátok, ott még frissek a kapcsolatok, ki tudja, túlélik-e a távolság próbáját, egy újabb helyen pedig még nehezebb lesz újra felépiteni mindent... itt ismerem azt, aki ismeri az orvost, akihez be kellene menni, ott a főnököm felesége a gyerekosztály egyik doktornője, az új helyen lehet azt sem találom meg elsőre, hol a rendelő bejárata... kellene hát a végleges döntés, hogy eddig és nem tovább, nincs több tetemre-hivás, hanem a szélben szétszórhatom a hamvakat,  vagy fejfákat is állithatok, mert mindig tudok rájuk friss virágot tenni, ha szükséges...

 

Címkék: költözés munka kudarc szülő problémák tanács új élet egyedül újrakezdés munkahely megbocsátás munkaszervezés egyedülálló szülő életszervezés gyereknevelés egyedül

Ülök a csomagok tetején és több órányi pakolás után változatlanul az az érzésem, hogy életünk nagyobbik fele még nem áll készen arra, hogy segitségemmel önként és dalolva valamelyik doboz, zsák, szatyor, bőrönd mélyére bemasirozzon...

Némi pihenőt engedélyeztem magamnak és erősen vizualizáltam, ahogy Szujó Zoltán a ring piros sarkába szólitja a csomagokat, életünk materializált darabjainak gyűjteményét, majd engem a kék sarokba, miközben jobbra - balra tekergetve fejemet próbálok nagyon hatásosan ráijeszteni a pakkokra, hátha a következő óráim könnyebben telnek majd... ...és ha már álmodozás, hát menjen tovább a meccs, nem igaz? Nézzük csak, mit is tudok felmutatni a csomagokkal és költözésekkel szemben? Eddigi költözések száma: 8, átlagosan egy helyen eltöltött idő: 4 év, költözési gyakoriság: átlag 2 év... A csomagok eddig nyerésre állnak, de a kék sarokban elszánt arccal a végső győzelemre készülődök...

Életem első 18 esztendeje ugyanott telt, majdhogynem ugyanabban a házban is... az érettségi után három év főiskola következett, 220 km-re a szülővárosomtól, amit a tömegközlekedés jóvoltából 4 óra alatt, három átszállással abszolváltam hetente. Nem a gyerekkori barátok vonzottak haza, hanem az érzés, hogy itt vagyok otthon, az ősz füstillata, a tél hidege és dödölleíze, a tavasz ezernyi szine és nyáron a Balaton közelsége. A három év, illetőleg a diplomaszerzés után hazaköltöztem, valahogy így volt természetes és itthonról szereztem meg az egyetemi szintű oklevelet. Amikor felvételt nyertem állami ösztöndijjal a doktori képzésre, vicces volt belegondolni, hogy újra kollégista leszek, kicsit túlkorosan. Gyorsan elrepült a három év, majd egy év albérlet után beköltöztem életem első saját otthonába. 40 nm vidámságba, örömbe, büszkeségbe, önmegvalósitásba és tömérdek munkába. A következő évekbe beiktattam 2 év külföldi tartózkodást a munkának köszönhetően, majd a gyerekvállalás új otthont hozott. Aztán a már ismertetett képlet szerint újra haza a szülői házba, utána vissza Pest-megyébe soklaki életet élve és most egy újabb költözés, váltás, tabula rasa, ha úgy tetszik... remélhetőleg immáron utoljára...

Épp ma fogalmaztam meg az első kávém mellett, hogy a Jóisten valószinüleg már az első alkalommal is azt szerette volna tudatni velem, hogy nekem itthon a helyem, de én csak nem voltam hajlandó venni az adást, figyelni a jelekre és a szavára, ezért egyre nagyobb taslikkal próbált ráterelni a nekem való útra és a helyre, ahová tartoztam, tartozom és mindig is tartozni fogok, hozzon bármit is az élet... most megkaptam azt a sorozatot, ami nem kis mértékben küldött a padlóra, de elkezdtem feltápászkodni... és figyelni... nevezhetjük Karmának, sorszerűségnek, isteni szándéknak, bárhogy... azt hiszem, most értem meg arra, hogy kellő alázattal fejet hajtsak, ne lázadjak tovább...

...van egy álmom... egy kicsi ház, csupa kő, vadszőlő, lusta napsugarak játéka a terasz felett, sok fűszernövény egybeolvadó illata az ablakok alatt, labda a kertben, Gyerkőc és kutya dögönyözik egymást, én pedig nem tudok betelni a maradéktalan (é: maradék nélküli) boldogság érzésével... szeretném, ha ebbe az otthonba költözésem lenne az utolsó, rövid időn belül... Szoritsatok nekem!

Címkék: költözés munka család új élet egyedül újrakezdés munkahely munkaszervezés egyedülálló szülő gyereknevelés egyedül

Neked mi a történeted?

 2014.08.12. 12:45

Jelen élethelyzetemből adódóan a megszokottnál kissé többször kényszerülök teljes vagy részleges tájékoztatással szolgálni a "miért?" tipusú kérdésekre. Ezzel nincs is semmi probléma addig a pontig, amig nem érzem úgy, hogy vagy úgy néznek rám, mintha két fejem lenne, vagy meg vannak győzödve róla, hogy történetem túlságosan szubjektiv és legalábbis a Grimm testvérpár egy személyben reinkarnálódott bennem, de közben még sorban álltak némi további fantáziáért és mesemondó-készségért...

Pedig, ha belegondolunk mindenkinek van egy története (és a gondolatot nem a reklám áthallásával loptam) - van, akinek megható, van, akinek kacagtató, van, akié könnyes, van akié elrettentő, az enyém egyszerüen hihetetlen... és a hihetetlennek is sokféle árnyalata van, erre most kényszerülök igazán rádöbbenni, azt hiszem...

Mert az alaptörténet, ahogy pár mondatban 'össze szoktam foglalni', valójában már önmagában több hihetetlen elemet rejt: Megismertem, beleszerettem (jobban mondva elcsavarta a fejemet), gyermeket vállaltunk, megszületett, a betegségekkel magunkra hagyott, aztán Karácsony és Újév között (gyerkőc 10 hónapos volt) a Szüleimnél "felejtett" bennünket, mert elkaptunk egy gyerekbetegséget és "ő megengedheti magának a luxust, hogy undoritónak ne lásson bennünket (szó szerinti idézet)". Utána még fél év volt, mire eldöntötte, hogy egyátalán és mi módon akar részt venni a gyerek életében. Majd miután felajánlotta, hogy teljes kontroll mellett visszamehetek hozzá és én ezt nem vállatam fel, jelezte, hogy mostantól "ki fog késziteni", továbbá egy héttel később vidáman posztolta minden létező közösségi fórumon, hogy akkor ő mostantól boldog párkapcsolatban él, de igéretét azóta is az egyetlen ponton, ahol valóban fájdalmat tud nekem okozni próbálja beváltani: a gyerek eszközként való használatán.

A hithetetlen árnyalatai pedig a tekintetekben egyfelől a "meseszerú" történetnek szólnak, másfelől annak, hogy tényleg hogy tudtam ennyire balfácán és naiv lenni okos, értelmes, intelligens nőként, harmadrészt annak, hogy ember, szülő valóban tud igy viselkedni és még sorolhanám a további opciókat...

A legtöbb ilyesfajta visszajelzést kényszerüen eltüröm, nem nagyon van mit tenni: hagyd magad, előbb szabadulsz elven igyekszem a már jól ismert félmondatok, visszakérdezések, rosszalló fejcsóválások özönén túljutni. Azonban nem tudok szó nélkül elmenni amellett, ha a) a szavahihetőségemet kérdőjelezik meg (azon egyszerü oknál fogva, hogy becsületes ember vagyok és ez a felmenőim öröksége, tehát kéretik nem megkérdőjelezni, mert jó skorpióhoz méltóan ezt rosszul viselem), b) a csalódottság/magány/savanyú a szőlő féle irigység kerül hipotetikusan a történet mögé. Mindenki elhiheti, kénytelen voltam már elég fórumon elmondani ahhoz, hogy kellően rezignáltan, tényként tudom kezelni életem nagy pofonját, és én vagyok a legboldogabb, hogy nem egy ilyen érzéketlen, EQ-hiányos, alárendelt kapcsolatban kell élnem az életemet. c) ha a felelősséget valamelyik (egyébként általam tisztelt-becsült) ismerősöm/kollégám némi férfiúi szolidaritás jegyében megpróbálja teljes egészében a nyakamba varrni "egy férfi nem változik, már az elején ezt kaptad, akkor mi a kérdés" megközelitéssel. Hogy magyarázható el, hogy minden ember változik (lásd hét év és timsel post-omat: http://anyaegyedul.blog.hu/2014/07/17/belph2) illetve nem csak egy ilyen helyzetben, de megesett már a csoda, hogy valaki "vérszemet kapott" egy adott helyzetben és lett ennek beláthatatlan következménye...

Ezzel együtt szeretném nyomatékosan jelezni (és nem csak önigazolás céljából), hogy nem vagyok fásult, férfigyülölő, introvertált! Nem nyavalygok. A fentiek tények és ezzel együtt kell élnem. De attól még a jövőre bátran, vidáman, nyitottan tekintek - és nem csak párkeresés szempontjából! Az életem, az életünk igy is boldog és teljes, mert azzá tesszük, azzá teszem. Ha ehhez jön egy megfelelő pár, akkor az a koktélcseresznye lesz csak a torta tetején, ha nem akkor pedig maximum egy adag kávéval kevesebbet készitek reggelente...

Mert nézzük bárhogyan is, vannak történetek (és hadd higgyem, hogy ezek vannak arányában többségben), amelyek jóval vidámabbak, harmonikusabbak, akár irigylésre-méltóbbak (például 10 év várakozás és megannyi lombikkisérlet után a beletörődő elfogadással egyidejüleg megérkező kicsi lány esete, aki most már a testvérkéjét dajkálja, vagy a gimnáziumi szerelemből lett házasságé most már két kamasz lánnyal úgy, hogy a férj még mindig romantikus verssel adja át a sokadik nászút meghivóját a feleségének és még sorolhatnám). Természetes, hogy én is jobban szerettem volna, ha az én életem is igy alakul. De nem igy történt, ezt a gyerekem miatt sajnálom a legjobban, ugyanakkor nem lehet állandóan efelett bánkódni, igenis kell tudni élvezni a mindennapokat és pillanatokat a maguk tökéletlen tökéletességében is (mert az nem történetfüggő, hogy a délutáni alvástól még félálomban magához húz a kicsi meleg kezecske, ráfonódik a nyakamra és a fülembe suttogja életem eredővektora, hogy "hiányoztál Édesana").

...mert vannak (kivánom, hogy csak minoritásban) rosszabb, méltósággal csak nehezen viselhető történetek is, beteg gyerekekkel, brutalitással, nélkülözéssel, lelki terrorral... ...ne erőt adjanak, hogy van/lehetne rosszabb is, hanem a lehetőséget, hogy segithetünk a magunk módján... mert a segitségért mosoly, szeretet jár... az pedig mindenkinek erőt ad egyik lábat a másik után rakni, nem igaz?

Címkék: kudarc társkeresés problémák szakitás segitség újrakezdés csalódás egyedülálló szülő életszervezés gyereknevelés egyedül

Isteni szembesitő-show

 2014.08.11. 09:30

Az esetek nagy részében úgy érzem - és szerintem ezzel a nagy többség igy van -, hogy minden történésnek van valami titkos üzenete: az ember az életében bekövetkező eseményeket, embereket úgy vizsgálja, mint  Runa-köveket.

Én magam meg vagyok győződve róla, hogy mindenki azért érkezik az életünkbe, hogy hozzon valamit, amiből tanulhatunk. Ha már megtanitott arra, ami a célja volt, akkor távozhat (más kérdés, ha maradni akar :))... van, aki emiatt pár pillanatot és van, aki egy életet tölt velünk... Van, amikor azonnal tudjuk, hogy mi az oka, hogy belesodródunk (vagy éppen saját magunkat sodorjuk) egy adott szituációba és van, amikor csak később, esetenként jóval-jóval később döbbenünk rá, mit és miért is kellett megélnünk, azzal az adott találkozással vagy eseménnyel.

Csak ritkán adatik meg az, ha az ember fel tudja fedezni, hogy épp ő van kijelölve arra, hogy valakinek az életében betöltse az intés-fája vagy bármi egyéb "nevelési célzatú" életesemény szerepét. Velem ez esett meg a hétvégén... ...és azért osztom meg a történetet, mert számomra van benne valami hátborzongató, hogy mennyire tökéletlen is az emberi lény, másfelől pedig a történet alapjául szolgáló "egyedülálló szülő stigmát" bizonyára nem csak én viselem...

 

Imé hát a példabeszéd a hétre:

Az elmúlt nyarakat eddig mindig a Balatonon töltöttük. Egyfelől nagyobb a ház, másfelől viz, friss levegő, egyfajta módosult tudatállapot a családnak, a béke és összetartozás kicsiny védett szigete az élet legnagyobb viharaiban valamennyiünk számára. Ide jöttünk azon a kora tavaszi napon is, amikor elment a Nagypapám és ide jöttem, menekültem, mikor lábra kellett állnom életem nagy kudarca után - vagyis nem pátosz az előző gondolat, hanem annak szemléltetése, hogy számunkra valóban szent-hely a 9 fenyő árnyékában lévő kicsi ház...

Az első nyáron, amikor már kezdtem embernek érezni magam újra, a parton rendszeresen visszatérő anyuka lettem a másfél évesemmel. Rajtam kivül volt pár hasonló nőszemély, hasonló (vagy éppen kisebb-nagyobb) bébikkel. Az egyetlen különbség, ami néhány hét alatt szembetünővé vált, az volt, hogy mig hozzájuk péntek este magasságában rendre megérkeztek a családfőnek tekintett férfipéldányok, mi hétvégente is kettesben vagy éppen barátnőkkel, nagyszülőkkel kiegészülve strandoltunk. Ez, mint valamiféle rettenetes és ragályosnak hitt kór vont körénk keritést és valahogy a kezdeti beszélgetések, összemosolygások elmaradtak, egy kedves helyi hölgyemény kivételével. Eltelt az a nyár, aztán eltelt a tavalyi és lassan letelik az idei is. Tavaly a hölgykoszorú látszott, hogy erős baráti társasággá érett össze, idén azonban alig-alig lehetett látni a tagjait. A hétvégén azonban a fent kiemelt derüs és kedves nőszeméllyel beszédbe elegyedtem, annál is inkább, mivel kicsi sarjam bőszen elkezdte tenni a szépet a vele egyidős kislányának (a helyzet a másnapi randi megbeszéléséig kulminálódott, kérem tisztelettel... lassan el kell beszélgetnem a méhecskékről ezzel a kisemberrel... még szerencse, hogy a Kisvakond megálmodói gondoltak a némiképp szégyenlős szülőkre is és életre hivták a kisnyuszik születésével foglalkozó részt is :))  Időközben megérkezett a korábbi négyes egy másik tagja és miután elment, mint újabb beszélgetéstémát vetettem fel a kérdést, hogy mi történt a csapat többi tagjával. A fentiek okán szépreményü nászasszonyom sopánkodva elmesélte, hogy bár az elmúlt években oda-vissza járkáltak egymásnál a családok és micsoda nagy barátságok alakultak, hát azért van itt gubanc, kérem szépen: a statisztika kifejezetten rettenetes: Náluk ugyan megszületett időközben a második bébi, illetve az előbb látott hölgynél sincs különösebb probléma, de a harmadik pár már elvált a télen/tavasszal, a negyedik pár pedig épp most egyensúlyoz azon a hajszálvékony határmezsgyén, ami egy kapcsolat felszámolása és újraépitése között van...

Félreértés ne essék, nem a káröröm vagy elégedett, 'natessék' életérzés ragadott el...

Egyszerüen csak előttem van, ahogyan magukban minősitik vagy (félre)értékelik a helyzetemet és húzódnak vissza a találkozások elől, mert nyilván az nem normális dolog, hogy egy másfél éves kisgyerekkel egyedül strandolok, hogy nem normális az élet, a család, a helyzet, ami körülvesz, valahogy nem fér bele az ő normális életükbe egy olyannal barátkozni, mint én (illetve a gyerkőccel együtt, mint mi)...

...és ha majd túl lesznek a maguk harcain és rendezték soraikat, vajon megmarad ez a fene nagy barátság, újra tudják értékelni a korábbi viszolygásukat a nem normálistól (azok, akiknél megmaradt a család) és vajon mernek bátran rámosolyogni a világra azok is, akiknek újra kellett kezdeni egyedül?

...és vajon a nyár hátralévő részében visszamosolyognak ránk; eszükbe jut, hogy talán tévesen itéltek és viselkedten az elmúlt nyarakon? Hogy talán pont azért voltam ott, hogy a példám, életem tanitsa őket: ezért nem álltunk sorban, ez bármikor, bárkivel, bármilyen tökéletesnek hitt kapcsolatban bekövetkezhet, igy értékelni kell, amig megvan és tenni érte, hogy meg is maradjon, de nem szabad megbélyegezni és kirekeszteni azt, akinek nem sikerült (elsőre, másodikra, sokadikra)...

...és egy - egy kedves szót kap majd az én gyerekem is, ha újra találkoznak velünk?

Címkék: család nyár problémák üzenet strand újrakezdés megbocsátás egyedülálló szülő gyerkőc gyereknevelés egyedül

Zajos hétvége

 2014.08.08. 12:03

Rég nem jártam itt, elnézést érte...

...van az úgy, hogy annyi minden történik, befogadni is kész képtelenség... máskor meg alig - alig valami és van idő a megérlelt gondolatok szabad áramlásának...

Jelen állás szerinti inkább Szépnét idézném: "eddig-eddig-eddig vagyok" :)

Hogy hogyan telt a hétvége? Nos, van, ami meglepően jó volt és van, amit csak az önmagamtól elvárthoz képest (valahol nagyon mélyre pozicionáltam) hoztam jobban... Most volt az első olyan láthatás, ahol a Gyerkőc házon kivül aludt. Nehéz volt rá felkészülni... Nekem is, neki is, a szüleimnek is... Az ügyeleleten kezdtünk, mert hát nem egyszerü az élet, sikeresen végighallgattuk három felvonásban Pali anyjának monológjait, amit az ő finom, visszaadhatatlanul magasan kvalifikált és pallérozott stilusában sikerült megosztania velünk és az épp arra szenvelgő járókelőkkel, vonatkozóan az én jellembeli hiányosságaimra, valamint mindenféle felmenőm minősithetetlenül minősitett egyéb paramétereire.

               .....és engedjük igy el nyugodt szivvel a gyereket, hogy semmi káros behatás, vagy "agymosás" nem fogja érni...

...apuka összefoglalója szerint (vasárnap délután) a gyerek pazarul érezte magát vele... a keddi levelében pedig rámutatott, hogy amikor vasárnap délelőtt a gyerek haza akart már jönni, ő volt annyira jó fej, hogy egyből hozta is haza... valami ellentmondást én azért ebben vélek felfedezni, de biztos csak az én kicsinyes féltékenységem az oka, ugyebár :)

 

S hogy hogyan is éltem én meg (és túl)?

Nos, előre felépitett programokkal, hogy még egy pillanatom se legyen gondolkozni, belegondolni... ennek a tudatos előkészitésnek köszönhetően erős nőként engedtem útra a gyerkőcöt és úgy is fogadtam... utána volt egy kis megborulás, mikor bejött a kapun, kezében az apukája "búcsúajándék" dobozával (korábban mindig üres kézzel érkezett) és igy ugye nem nekünk örült még egy fél napig... aztán átcsaptunk a másik végletbe: hétfőn sem dolgozni nem tudtam menni, sem egyedül wc-re... eltelt pár nap, most nagy sirás-rivások után hajlandó elviselni hogy az utolsó tárgyalásokra személyesen kell még bemennem pár órára... tele vagyok karmolás, harapásnyommal... ...és mindenki elhiheti: nem túlzás és tényleg van ilyen... gondolom erről sokan tudnak pro és kontra tapasztalatokat megosztani... van, ahol ez valóban kiemelkedő szinészi és maszkmesteri munka eredménye, de van - mint esetünkben is -, hogy ez valóban a napokat beárnyékoló tornáca a pokolnak...

...és sajnos az a tapasztalatom, hogy ahol az apuka tud/szeretne kultúrált módon eljárni, ott az anyuka produkál érthetetlen és müvi fordulatokat, ahol anyuka próbálja a gyerek érdekeit nézni, ott apuka a kerékkötője a dolog rendezett kezelésének... ehhez persze még eltérő módon járulhatnak hozzá mindenféle jóakarók és kevésbé jót akarók... és szomorú kimondani: nem a másik félnek, hanem a leginkább sérülésképes szereplőnek, a gyermeknek!

...mégsem szándékozom a puszta tények olykor-olykori közlésén túl a számra venni Palit (lehet, hogy a nőnemü felmenőjével nem tudok majd ilyen udvarias lenni egy - egy indokolt pillanatban...), mert egyfelől valamiért csak szültem tőle egy gyereket, és attól függetlenül, hogy a jelen eszemmel már nagyon elbeszélgetnék az akkori fejemmel a témát és párválasztásomat illetően, azért csak a gyerekem apja, 50% génállományának adója, másfelől az Élet és a Karma - hitem szerint megspékelve még mindez a Jóisten olykor szarkazmusba hajló humorával - egyszer még az orrára koppint minden, nem a gyerek érdekében megcselekedett tette átvételi elismervényével...

 

De visszatérve az eredeti kérdésemre: köszönettel tartozom mindennek és mindenkinek, aki terelte és irányba rakta a gondolataimat, lekötötte az energiáimat és túlélhetővé tette a 26 órát az életem értelme nélkül: a balatoni napfénynek, hogy mosolygott rám, a máriai fagyisnak, hogy kivételesen volt a kedvenc fagyimból, a rádiónak, hogy vidám zenéket játszott, a szennyes ruháknak, hogy halomban álltak és kénytelen voltam a takaritással egyetemben velük is foglalkozni, a Szüleimnek, hogy ritka pozitiv légkörben tartottak, de nem nyomtak agyon az "aggódunkértedugyenincssemmibaj" tekintetükkel, a sétapartneremnek, hogy vérét a szúnyogoknak áldozva szórakoztatott, a barátaimnak, hogy érdeklődtek és érdeklődnek a mai napig is, a főnökeimnek, hogy... hogy... nos, arra nincsen szó, mennyire elismerésre méltóan emberien állnak a családi passio-nkban mellettünk...

 

Igy zajlik hát az élet...

...az éltem újra dobozokban... szeptembertől már feliratkoztunk mindenféle programokra... találtam terapeutákat, test- és lélekgyógyászokat... értelmes, hasznos munkát...

...készülünk...

...valami újra, valami szebbre, valami értékállóbbra...

...és a legfontosabb: együtt, szeretetben...

Címkék: család társkeresés szabadidő újrakezdés egyedülálló szülő életszervezés gyerkőc gyereknevelés egyedül

Rangsor a mozaikcsaládban

 2014.07.31. 14:10

Érdekes eszme-cserét folytattam egy ismerősömmel - és talán érdemes elidőzni egy kicsit a témánál, mivel sokan sokféleképpen állnak hozzá, vélekedek róla. Erre nincs bevált, mindenkire adaptálható "recept". Belülről kell jönnie minden megoldásnak és arra kell találni megfelelően befogadó embert is.

A kérdés pedig, amin véleményünket elkezdtük ütköztetni a következő volt: egy kisgyerekes anyuka egyenrangú harmadikként tudja-e kezelni az új párját, vagy neki meg kell elégednie az örökös második poziciójával a gyerek feltétel nélküli elsősége mögött?

Hoztunk néhány példát a környezetünből is, hogy hátha felfedezünk valamilyen rendezőelvet:

  • Kollégiumi szobatársam például 4 hónapos terhesen vált el (mire végre megfogant a gyermek egy évtized kinlódása után, teljesen elidegenedtek egymástól), de a gyerkőc fél éves volt, mikor az új párjával már összeköltöztek és a második gyerek erre másfél évvel érkezett. Lobbanékony, rapid kapcsolatban öli olykor egymást két autonóm személyiség, de az első gyereknek igy két apukája van, valahogy természetesen kezelte mindenki ezt a nagy mozaikcsaládos helyzetet...
  • Ismerősöm példájában az anyuka mindent és mindenkit alárendelt az új helyzetnek, amivel a férfiak egy darabig próbáltak megbarátkozni, aztán küzdöttek, aztán feladták és csöndesen elmentek
  • Egy másik példában az anyuka kivárta azt a férfit, aki el tudja fogadni őt a kisgyerekével együtt és akit a kisgyerek is el tud fogadni. Miután megbizonyosodott róla, hogy a számára két legfontosabb "férfi" megszerette egymást, őszintén, ő is átadta magát a boldogságnak, most úton van az új családtag
  • Egy futó - már nem - ismerősöm, a témában érintett apuka: két nagyobbacska gyereke van, feleségével pár éve elváltak. Most randizgatna újra, de fel van háborodva a nőkön, hogy "nem lehet velük értelmes programot szervezni", mert nem passzolják le a gyerekeiket. Felháborodottan (lehet, hogy némi látens gyülöletet is felfedezni véltem benne akkor?) ecsetelte, hogy az egyik hölgy például az első randin azt a - szerintem egyébként egyátalán nem megbotránkoztató - választ adta arra a kérdésre, hogy következő hétvégén egy egész hétvégés vidéki futóversenyre elmegy-e szurkolni, hogy ilyen rövid ismeretség után ő a gyerekeivel töltött szabad hétvégéjét nem áldozná be. Emberünk méltatlankodva visszakérdezett, hogy akkor te mindent a gyerekeidnek rendelsz alá? A válasz (és őszintén szólva a magam válasza is ez lett volna...) a következő volt: a gyerekeimet én hivtam életre, felelősséggel tartozom értük. Ha azt látom, hogy valaki megérdemli, akkor majd megtalálom a megoldást, hogy ő is része tudjon lenni az életünknek, de ne a gyerekeim vagy az irántuk érzett szeretet kárára. Aztán kifizette a kávéját és otthagyta a meglepett jóembert... végig sem gondolom, hogyan tudott szerető társként vagy odaadó családapaként viselkedni...
  • Egy másik ismerősöm, szintén a témában érintett apuka: felesége elhagyta egy másik férfiért, két évtized után, gyermekük kisiskolás. Az ő hozzáállása számomra példaértékü (egy pontig): elfogadja, hogy a hagyományos értelemben vett apja nem ő lesz a gyereknek, de amire csak tudta és tudja, ő akarja megtanitani, részt venni az életében, amennyire a gyerek igényli és engedi. Reméli, hogy az "új apuka" méltó lesz a gyereke szeretetére és tiszteletére. (valljuk meg, mekkora erő és fegyelem kell ezt elfogadni, feldolgozni, kimondani!) - amivel nem értek azért teljesen egyet, az a mondata után a "de". Ha az új családfő nevelni próbálja a gyerekét, fegyelmezni, azt ő nem fogja eltürni, merthát mégsem az apja... ezen elgondolkoztam: mi van akkor, ha ő talál valakit, akinek gyereke van és ő válik annak a "hagyományos értelemben vett apjává, példaképévé"? Ő sem fog néha elbeszélgetni a 'büdös kölök' fejével, mert nem az ő feladata, vagy nincs rá jogositványa?


A témában érintettként a magam meglátása az (és szigorúan magánvéleményként, egy példának, megoldásnak a sok közül), hogy nekem hosszú idő volt meggyászolni a saját kudarcomat és nyilván nagy bennem a felelősségérzet a gyerekem felé. Olyan kapcsolatba nem megyek bele (remélhetőleg idejében észre veszek minden árulkodó, gyanús jelet), ahol az a kompromisszum, hogy a gyerkőcöm nem a legjobbat kapja, vagy nem szeretik eléggé. A másik fele viszont az, hogy kb 15 év múlva elmegy kollégiumba, megkezdődik a saját felnőtt élete, én meg ott fogok állni jó karban lévő alig 50-esként, előttem lesz még vagy 40 jó év, egy megfelelő társsal szeretném kiélvezni, de azt most kell megalapozni, vagyis a sorrend az nem az első, második, harmadik hely a családtagok közötti fontossági versenyben, hanem az első helyen van a Család maga (mint egy bonthatalan és legkisebb egység), annak minden tagjával....

ez az én álláspontom, mit szóltok hozzá? :)

Címkék: család társkeresés újrakezdés egyedülálló szülő gyerkőc mozaikcsalád gyereknevelés egyedül

süti beállítások módosítása