Gondolom a nők (és talán bevallva - bevallatlanul a férfiak) nagy részéhez hasonlóan, az én életemet is átfonta/átfonja az olykor parttalan harc a kilók és centiméterek ellen...

Amióta az eszemet tudom harcoltam minden egyes miliméterért a nadrágszijamon, az újabb apró győzelemért az egy trappban megtehető lépcsőfokok számának vonatkozásában. Nem így születtem... teljesen átlagos bébiként, átlagos kisgyerekként, normális, sőt, finnyás étkezési szokásokkal bíró kisiskolásként teltek a napok... sohasem voltam vékony, de elhízott sem. Valahol 12-14 éves korom környékén fordultak rosszabbra a dolgok és észrevétlenül kúsztak fel a kilók, megállithatatlannak látszott a küzdelem ellenük. Természetesen igyekeztem viccesen kezelni a dolgot és a határtalan önbizalom mögé rejteni a bennem síró és vékony derékra vágyó tinédzser érzékeny lelkét. Ezért is őrzi a családi legendárium a középiskolaválasztásom történetét, ahol az előminősitő kritériuma a tanintézményeknek a tornaterem nagysága volt, eleve redukálandó a futtatandó körök számát...

A felnőttkor sem hozott változást... megtanultam együtt élni a gömbölyded idomokkal és a ténnyel, hogy a ruhaméret nem hármassal kezdődik számomra. Kis odafigyeléssel, sok mozgással még jól is éreztem magam a bőrömben... sohasem gondoltam volna, hogy az új élet hoz majd küzdelmet a kilókért, sőt, grammokért is...

Amikor Pali a szüleimnél hagyott betegen, már húsz kiló minuszban voltam önmagamhoz képest... ennyit tud lerágni - a szó irodalmi és könyörtelen értelmében is - leemészteni az ember - addig formás-nőies - lányából a gátlástalan és végeláthatatlan lelki terror, mentális és pszichés leigázás...

A független élet kezdete, az azzal járó stressz persze további kilóktól szabaditott meg és visszanézve az akkor készült fotókat, ma is elképzelhetetlennek érzem, hogy mennyire vékonnyá, szinte áttetszővé váltam, és akkor talán kis - igy utólag bevallva az önsajnálat perverziójával spékelt - örömet is okozott a kilógó  csontjaimra feszülő bőröm látványa, ma is emlékszem az aggódó és óvatos ösztökélésekre, hogy csak még egy falatot... a Szüleim megnyugtatására az addig ünnepi jutalomnak számitó édességek, kalóriabombák számolatlanul tüntek el kezeim között, de valahogy mégsem akart kilendülni a mérleg nyelve...

Akárhogy is nézzük, a sok hivatalos eljárás, pereskedés, ha úgy tetszik, az örökös fizikális félelem és szabadulást nem engedő aggódás folyamatosan kordában tartotta az étvágyamat, anyacserémet....

Ezért is volt furcsa változás, amikor végre elkezdtük az új életünket, végre/újra otthon. A család, a szeretett közeg látványa olyan mérhetetlen nyugalmat hozott, hogy észrevétlenül végigpihentté váltak az éjszakák, szinessé és mosolygóssá a tükörkép, kékebbé az ég és zöldebbé a kertben lévő körtefa levele, és akárhogy is szükebbé a kedvenc szoknyám...

A hetek alatt visszavedlettem minden szempontból a 8 évvel ezelőtti hiú nőszeméllyé, aki küzd a kilókkal, kalóriákkal, ruhaméretekkel, fájó szivvel kerestem indokot egy - egy már túlfeszülő darabom elzárására a szekrény félreeső polcain...

De: minden pluszkilót megért, hogy újra megtaláltam a békémet és nyugalmamat...

...és furcsa az élet... vagy legalábbis a Jóisten humora és szeretete kiváló és mély: mikor elfogadtam, hogy a nyugalom és a gyermek számára kényelmesen fotelszerű anyaöl kézenfogva jár együtt, megfordult kicsit a világ... ha lehet vágyni a filozófiai értelemben vett "asztal-tetszés" édes örömére, akkor azt segiti a test, a tudat, az elkalandozó gondolat és sutba dobható megannyi örök és újkeletű kúra, módszer...

Egyetlen receptúra, amit jó szivvel ajánlhatok (és a mögöttem lévő tapasztalatok alapján igazán szakértője vagyok a témának, minden Kedves Olvasóm elhiheti :)) találjuk meg a nyugalmunkat és engedjük be a boldogságot az életünkbe...