Hogy' és hogy nem, az élet úgy hozta, hogy a saját otthon megteremtése helyett lehetőséget nyitottam másoknak megteremteni - ha csak átmenetien hosszú távra is, de - a saját otthonukat. S bármilyen hihetetlen, olykor szürreális volt a folyamat, meglepő tapasztalatokkal és újabb blog-bejegyzés témákkal lettem gazdagabb... félreértés ne essék, nem szándékozom senki magánéletében, lelkében kutakodni, de volt néhány furcsa, néhány sablonos, néhány mókás történet, amelyet szívesen osztok meg Veled, kedves Olvasóm!

Amikor meghirdettem a lakást, amelyre a korábbiakban már ismertetettek okán, jelen módon nem tartunk igényt, hanem maradunk a bevállt keretek között, nos, 45 perc elteltével elkezdtek özönleni a hívások, az első nap 23, azaz huszonhárom jelentkező lett volna. A második nap szintén 15 feletti telefonhívás futott be és ez így tartott még három napig. Tekintettel arra, hogy nem kívántam egy szalmaszálat sem keresztbe-tenni az ingatlanon, első napra azokat invitáltam meg, akik ezt megértve vállalták a festés, takarítás, berendezés terhét, cserébe egy jelképes bérleti díjért. De eddig - hogy a négy párral megismerkedjek - el kellett jutni! Micsoda telefonokon keresztül, el sem hinnéd, Nyájas Olvasóm!

A "legbetegebb" hivó egy érdes férfihang volt, némi furcsa akcentussal, egyből tegeződve, amolyan "namongyadmánmeg" stílusban. Első hallásra minimum valami kéjbarlangot akart nyitni a majdnemotthonunkban, második hallásra meg már engem is be akart szervezni madame-nak... Nehéz az ilyen versenyzőt komoly képpel és hanggal rendre-utasítani és lerázni ám, főleg, ha épp az elmélyült munka közben szakít meg a hívás...

Őszintén szólva a fenti hívó csak egy érdekes statisztikai elem volt, sokkal inkább elszomorító és sokkoló volt az, hogy a hívók több mint a fele volt abban az élethelyzetben, hogy házassága, párkapcsolata felbomlott és a közös fészekből kiköltözve, most sürgősen, de lehetőleg azonnal kell valamiféle fedél a feje fölé. Ami igazán hihetetlen volt, hogy mennyire beszédesek az ilyen bánatos emberek. Egy - két kérdés (nem faggatózás!!) után ömlik belőlük a szó és jól esik elmondani az idegennek, mindazt, ami fáj, vagy mar belülről... Volt egy hívásom, amitől tényleg elszorult a szívem: egy kétgyerekes anyuka került volna utcára, bármilyen megoldás érdekelte volna, látatlanban is kivette volna a lakást, "hol vagy, odamegyek most azonnal a pénzzel" segélykéréssel a hangjában.

A lakásbemutatós találkozókra végül négy pár ígérkezett el. Mindahányan az új, közös életet szerették volna elkezdeni. Az első páros, a de-tényleg-komolyan-gondoljuk pár volt, csak épp mire odaértek volna, már mégsem gondolták annyira komolyan... A második párban volt valami frivoll megmosolyogtató, azt hiszem... Túl szépek, módosak és puccosak voltak egy normál társasházi lakáshoz... azt hiszem, a Rózsadomb felé kellett volna inkább kanyarodniuk. A harmadik és negyedik páros volt a kedvencem: fiatalok, szépek és tényleg ott volt a tekintetükben az a fajta megkérdőjelezetlen, őszinte és naiv hit a párkapcsolatokban, ami tapasztalatlanságuk és életkoruk okán csak nekik lehet ott... Örültem, hogy mindketten szerették volna a lakást, "Hármaskáék" kapták meg...

Megnyugvás volt átadni a kulcsokat... Tiszta szívből kívánom nekik, hogy legyenek ott olyan boldogok, amilyen boldogság, tiszta és önzetlen szeretet, szerelem megjár mindenkinek... olyan elégedettek, vidámak, csillogószeműek, amilyen én is szerettem volna lenni abban a lakásban...

Elevenembe vágott a mondat, ösztönösen húztam fel az orromat és tartottam ott napokig. Dohogtam, duzzogtam, tiltakoztam, ezernyi cáfolatot gyártottam, százféleképpen kértem ki magamnak és a tükörképemnek, aztán gondoltam egyet: a mentegetőző hátrálás helyett beleálltam... felszegtem a fejem, megfordultam és szembenéztem a mondat és mondanivaló súlyával, az elrontott(?) életemmel, a hibáimmal, kételyeimmel, mindennel, amit az aggódó szeretet egy rosszul fogalmazott mondatba süritett: "Most már ideje lenne mindent feltenned egy lapra"

Tudom, egy kivülálló számára talán úgy tünhet, nem nőttem ki a tinikorból és még mindig önmagamat keresem az újrakezdéssel, változással... pedig csak a tökéleteset (számomra tökéleteset) keresem és nem érem be a lélekölő félmegoldásokkal. Ha az állapot már tarthatatlan, először meggyilkolom magam az önostorozással (legyen az egy elrontott ebéd vagy munkahelyi feladat, vagy akár csak az életem), aztán robbanok és mint gyerekkoromban a PC-játékoknál, új pályát kezdek... De egy minden helyzetben azonos: az összes választásomat 1000%-on élem meg és át. Teszek érte úgy, mintha nem lenne holnap, talán ezért is annyira pokoli azzal szembesülni, ha elrontok valamit (szerencsére ebben a fantasztikusnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető életérzésben csak viszonylag ritkán van részem)...

Amikor az orvos rámutatott a monitoron a kicsi pontra, és azt mondta, hogy "akkor ő a gyanú", ugyanolyan ősbizalommal éltem meg, hogy ez a kicsi pont életem legjobb döntése és szeretetének kiapaszthatatlan forrása, mint azt, hogy akivel vállaltam, a megfelelől társ számomra. Ez utóbbiban tévedtem, az elsőben az immáron méteres kicsi pontnak nem ajánlom, hogy rámcáfoljon, mert felnőttkorában nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken kétévesen már a szomszéd kislánynak udvarol és ölelgetik egymást...

...mindezzel csak azt szeretettem volna némiképp tökéletlen - sőt, talán zavaros - módon érzékeltetni, hogy akármelyik életbeli döntésemet is hoztam meg, amellé még a racionális erőáldozatokon felül is odaálltam és mélyen hittem abban, hogy az új munkahely és az emiatti költözés jó döntés lesz és végre ránk mosolyognak az égiek... és most, amikor hazaköltözünk/tünk, újra azt hiszem, ez most az a döntés, aminél jobbat nem hozhattam volna, azzal együtt is, hogy tudom, visszavárnak, pár éven belül az egyik naaagy manager kellene hogy legyek a gyárban, ha már a januári kinevezés elől igy kioldalaztam...

...és értem én (némi fent bemutatott handabandázás után) azt a szeretetteljes iránymutatást is, hogy igy valójában nem lehet élni... pontosabban élni lehet, de megélni nem... lehet egy-két évig kihúzni valahol, amig nem kapunk erőre, de gyökeret ereszteni csak abban a tudatban, hogy végre hazaértünk, innét már nem mozdulunk, itt találunk párra, itt öregszünk meg, itt állunk könnyes szemmel, ahogy elballag a gyerek a gimnáziumból, válik felnőtté, mi pedig aszott-töpörödött kis öreggé, nos, enélkül a biztos és erőt adó hit nélkül nem lehet...

...értem én, hogy a felszólitás arra irányult, hogy most az egyszer utoljára gondoljam végig, merre is van az a bizonyos előre... mert ha az elmúlt másfél év majdmeglátjuktúlélése ismétlődik pár évig itthon is, amig egyenesbe jövünk, és újabb ki tudja mennyi időre tesszük át a székhelyünket egy újabb, vagy korábban már megismert helyre, akkor egy életre gyökértelen maradok már: itt már nincsenek barátok, ott még frissek a kapcsolatok, ki tudja, túlélik-e a távolság próbáját, egy újabb helyen pedig még nehezebb lesz újra felépiteni mindent... itt ismerem azt, aki ismeri az orvost, akihez be kellene menni, ott a főnököm felesége a gyerekosztály egyik doktornője, az új helyen lehet azt sem találom meg elsőre, hol a rendelő bejárata... kellene hát a végleges döntés, hogy eddig és nem tovább, nincs több tetemre-hivás, hanem a szélben szétszórhatom a hamvakat,  vagy fejfákat is állithatok, mert mindig tudok rájuk friss virágot tenni, ha szükséges...

Ülök a csomagok tetején és több órányi pakolás után változatlanul az az érzésem, hogy életünk nagyobbik fele még nem áll készen arra, hogy segitségemmel önként és dalolva valamelyik doboz, zsák, szatyor, bőrönd mélyére bemasirozzon...

Némi pihenőt engedélyeztem magamnak és erősen vizualizáltam, ahogy Szujó Zoltán a ring piros sarkába szólitja a csomagokat, életünk materializált darabjainak gyűjteményét, majd engem a kék sarokba, miközben jobbra - balra tekergetve fejemet próbálok nagyon hatásosan ráijeszteni a pakkokra, hátha a következő óráim könnyebben telnek majd... ...és ha már álmodozás, hát menjen tovább a meccs, nem igaz? Nézzük csak, mit is tudok felmutatni a csomagokkal és költözésekkel szemben? Eddigi költözések száma: 8, átlagosan egy helyen eltöltött idő: 4 év, költözési gyakoriság: átlag 2 év... A csomagok eddig nyerésre állnak, de a kék sarokban elszánt arccal a végső győzelemre készülődök...

Életem első 18 esztendeje ugyanott telt, majdhogynem ugyanabban a házban is... az érettségi után három év főiskola következett, 220 km-re a szülővárosomtól, amit a tömegközlekedés jóvoltából 4 óra alatt, három átszállással abszolváltam hetente. Nem a gyerekkori barátok vonzottak haza, hanem az érzés, hogy itt vagyok otthon, az ősz füstillata, a tél hidege és dödölleíze, a tavasz ezernyi szine és nyáron a Balaton közelsége. A három év, illetőleg a diplomaszerzés után hazaköltöztem, valahogy így volt természetes és itthonról szereztem meg az egyetemi szintű oklevelet. Amikor felvételt nyertem állami ösztöndijjal a doktori képzésre, vicces volt belegondolni, hogy újra kollégista leszek, kicsit túlkorosan. Gyorsan elrepült a három év, majd egy év albérlet után beköltöztem életem első saját otthonába. 40 nm vidámságba, örömbe, büszkeségbe, önmegvalósitásba és tömérdek munkába. A következő évekbe beiktattam 2 év külföldi tartózkodást a munkának köszönhetően, majd a gyerekvállalás új otthont hozott. Aztán a már ismertetett képlet szerint újra haza a szülői házba, utána vissza Pest-megyébe soklaki életet élve és most egy újabb költözés, váltás, tabula rasa, ha úgy tetszik... remélhetőleg immáron utoljára...

Épp ma fogalmaztam meg az első kávém mellett, hogy a Jóisten valószinüleg már az első alkalommal is azt szerette volna tudatni velem, hogy nekem itthon a helyem, de én csak nem voltam hajlandó venni az adást, figyelni a jelekre és a szavára, ezért egyre nagyobb taslikkal próbált ráterelni a nekem való útra és a helyre, ahová tartoztam, tartozom és mindig is tartozni fogok, hozzon bármit is az élet... most megkaptam azt a sorozatot, ami nem kis mértékben küldött a padlóra, de elkezdtem feltápászkodni... és figyelni... nevezhetjük Karmának, sorszerűségnek, isteni szándéknak, bárhogy... azt hiszem, most értem meg arra, hogy kellő alázattal fejet hajtsak, ne lázadjak tovább...

...van egy álmom... egy kicsi ház, csupa kő, vadszőlő, lusta napsugarak játéka a terasz felett, sok fűszernövény egybeolvadó illata az ablakok alatt, labda a kertben, Gyerkőc és kutya dögönyözik egymást, én pedig nem tudok betelni a maradéktalan (é: maradék nélküli) boldogság érzésével... szeretném, ha ebbe az otthonba költözésem lenne az utolsó, rövid időn belül... Szoritsatok nekem!