Veszedelmes (v)iszonyok

 2015.03.17. 11:04

2014. szeptember 9. óta várakozik türelmesen a vázlataim között ez a poszt, hogy végre megírjam rendesen és megosszam Veletek, kedves Olvasóim! Nehéz úgy írni egy témáról, hogy teljesen és tökéletesen a hatása alatt állsz és minél inkább egyszerűen (tisztán és átlátszóan) szeretnéd fűzni a gondolataidat, annál szövevényesebb hálójába bonyolódsz bele a tulajdon érzelmeidnek, olykor félelmeidnek...

Amikor az előző munkahelyemen (a nagybetűsen CSALÁDBARÁT munkahelyen) megkaptam ez első feladatomat és ennek kapcsán több kollégával kellett nagyon gyorsan sok-sok egyeztetőt tartani, volt közöttük egy, aki felháborító módon váltott ki belőlem zsigeri ellenszenvet. Volt valami kivagyiság a lényében, amit nagyon nem szeretek... az a fajta önfényező elégedettség, amivel nem tudok mit kezdeni... pontosabban tudok: annyira taszít, annyira nem tudom tolerálni, hogy vagy menekülőre fogom (akár egy kapcsolatban is) vagy nekilátok küzdeni a magam eszközrendszerével, az "intelligens vérszívással", vagyis az önszórakoztató cikizéssel, fricskázással, froclizással... szóval adva volt ez a kolléga, az első megbeszélésen már a hajam az égnek állt tőle, de mivel együtt kellett dolgozni és én voltam, akinek még bőven ketyegett a próbaideje, igyekeztem jó képet vágni hozzá... aztán ahogy teltek a napok, megismertem az embert is a nagy mellényben elbújva, valamelyik kis belső szivarzsebben... egy szeretnivaló mackó, ahogy a nagy handa-banda stílusával próbálja magától a világot távol tartani, annak minden esetleges veszélyével együtt... 

Pár hónap alatt a legjobb barátommá vált ott, bármikor volt ideje, energiája egy jót beszélgetni egy kávé vagy ischler társaságában és én ezerszer követtem meg (mélyen és magamban, és egyszer félsuta módon élőszóban is, persze finomabb kivitelben) azért, mert nem láttam a díszlet mögé, hanem a beidegződött ellenszenv-generátornak engedelmeskedtem (neki köszönhető, hogy ma már fordítva élek: először megismerem, aztán ha kell, gőzerőre kapcsol az a bizonyos generátor... szóval van még mit dolgoznom, fejlesztenem magamon :))

Ha bármi gond volt Aprónéppel, vagy az apjával való kapcsolattal, tudtam, van valaki, aki meghallgat, mindig készül zsebkendővel is ezekre a szeánszokra, tudva, hogy úgyis szükségem lesz rá, hogy máshol, más helyzetekben, mások előtt erős tudjak maradni... aztán bölcs életszemlélettel és humorral mutatja meg a tükör másik oldalát, csal mosolyt az arcomra, hogy egy idő után a saját nyomorúságomon is tudjak nevetni, mert a nevetés jót tesz... sokszor adott erőt, határtalan erőt az, hogy meghallgat és ezen keresztül segít rátalálnom a saját helyes utamra...

Aztán egy fél éve történt valami...

Öccsének a házassága megromlott. Ez még önmagában nem lett volna egy kezelhetetlen helyzet, ha nincs a másfél éves kislányuk, akiért illetve akivel való kapcsolattartásért mindenre elszánt, kegyetlen harc kezdődött. ...és az én barátom mesélt, sokszor, sokat, kellő részletességgel ahhoz, hogy ott belül, egy elnyomott érzés szorongó fojtogatása újra felüsse fejét bennem... Egy-egy ilyen beszélgetés utáni estén álmatlanul hánykolódva nem értettem, hogy az én okos, együttérző és mindig konstruktív jóbarátom hogy' tud ilyen hideg számítással kegyetlen lenni... újra éltem szavaival azt, ahogy Pali bánt (el) velem, a piti kis eszközeit, kekeckedését, törvény előtti meghurcoltatásaim hosszú sorát, csak a szereposztás nem volt túl jó, hisz' az én egyik legkedvesebb barátom lépett elő Palivá, minden mondata, csavaros-fondorlatos gondolatmenete őt idézte.. bennem pedig sokminden kezdett kavarogni, kezdve attól, hogy hogyan is történhet mindez, hogy ez a bölcs és melegszívű mackó mivé fordul ki saját magából egészen addig az önvizslató-önmarcangoló és rémálmoktól gyötrődő anyaoroszlánig, aki egyre nagyobb szimpátiát érzett a szolidaritásból antipatikus leendő ex-feleséggel szemben...

Eltelt vagy egy hónap is, mire volt erő, idő és lehetőség leülni és megbeszélni... megbeszélni, hogy erről soha többé egy szót sem... nincs monológ a névre kiállított áfá-s számláról a gyerekcipőről és kisszoknyáról, a minden családtag által beadott láthatási kérelmi perről, semmiről, ami egyébként ezt a barátságot veszélyeztetheti... mert az az ő életük, igyekszenek legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint megoldani, akárcsak én a magam problémáit... két eset sohasem azonos, de nem lehet, hogy egy - egy beszélgetés során egymás ellen küzdünk dühödt erővel, bizonygatva, hogy a másik téved...

S hogy mi a jelenlegi leltár? Küzdünk kardélen táncolva, porcelánfinomságú barátságunk megtartásáért egy halmozottan hátrányos helyzetben... 

Címkék: munka szorongás barátság figyelem számla tanács barát válás aggódás láthatás kolléga válóper gyermekelhelyezés

Kedves Olvasóim!

 

Hosszú idő eltelt a legutolsó bejegyzésem - no, jó, legyünk őszinték, "normális" (é. tartalmas) bejegyzésem - óta. Itt van hát az idő, hogy számot adjak az eltűnésem okáról, okairól és kárpótoljalak Benneteket pár gondolattal...

 

De kezdem talán másképpen jelen bejegyzést...

 

...figyelem az arcot, a szempárt...

...ismerős... ...régről ismerős...

...ugyanaz, de mégsem...

...valami megváltozott; talán a fénye, talán a csillogása, talán a mélysége... 

...de nem, az ugyanaz... ugyanaz a kíváncsi, kérdező, fürkésző, mélyen belül somolygó, vagy huncutul kacsintó "kormos tekintet"... a kerete más...

Körbenézek, figyelem az 'áldozataim' lágy kanyarulatait, a meleg levegő mozgásában meg-megrebbenő, meg-megriadó tincseket, szinte még érzem a tapintásukat is, ahogy pár másodperce az ujjaimra fűztem őket...

Nem lepem meg magamat... ha új kezdet érkezik az életembe, valahogy mindig akkor akadok össze a fürdőszobában  tartalékolt ollómmal. Igencsak úgy tűnik, hogy az igazi katarzis máshogy nem következhet be, csak akkor, ha hozzáigazítom a fürtjeimet is... Kicsit mosolygok, ahogy számba veszem az eddigi önkopasztásaim történetét: az első nagy szerelem, keresztülkisért a diákéveken és mire vége lett, fiús tüskék váltották az addig derékig érő gesztenyebarna hajtömeget. Utána hosszú évekig, majd egy évtizedig növesztgettem, igazgattam a hajamat, hogy újra régi fényében pompázhasson. Aztán a gazdasági válság nyomában jött az én személyes krach-om, összeomlott az életem egy karonülővel és a gödörből kikeveredni a hajamból fontam hágcsót egy idő után, teljesen öntudatlan módon. Azonban én nem erőmet vesztettem vele, mint a bibliai Sámson, hanem a terhet, a súlyt dobtam le vele és könnyebben szegtem fel a fejemet... Aztán észrevétlenül nőtt vissza szinte eredeti hosszára a hajam, hordtam csinos lófarokban, ahogy egy örökmozgó Aprónép roppant kooperatív édesanyjához illik...  ...és most, látom, ahogy hullanak alá a fürtök és tudom, itt egy újabb sorsfordulás az életemben... új útra léptem, elhagytam mindent, ami húzott vissza, itt az idő megrázni a fejem, hogy repkedjenek az új loknik...

...furcsa véletlen (nem, az nem lehet, abban már régóta nem hiszek...), hogy épp a 2015-ös év elején söpört végig az újabb változás-ciklon az amúgy sem unalmas vagy komplikációmentes életemen, életünkön...

Imé hát a leltár, magyarázatul talán némiképp az elmúlt hónapok csendjére, vagy inkább kivárásra játszó humorbombáira mindössze:

Emlékszel tán, Nyájas Olvasóm, hogy milyen nagy szeretettel és elismeréssel nyugtáztam munkáltatóm emberségből való szinjeles bizonyitványát, hogy nem engedte el a kezem a legnagyobb magánéleti krizisem közepén sem. Nos, az élet úgy hozta, hogy január elsején mégis búcsút vettünk egymástól. Szeretettel, tisztelettel, egy reménybeli új találkozás igéretével, némi könnyel és fátyolos szomorúsággal, de elengedtük egymást. Visszavágyom, hiányoznak az emberek, a teremtő gondolatok, ha pár volt kollégámmal üzenetet, telefont váltok, percekig fojtogat a sirás, de ennél optimálisabb döntést nem tudtam hozni, hiszen a rendezőelv az életemben Aprónép - és nem a saját - igényeim mind magasabb szintű kielégitése. Neki pedig anya kell. Édeszana, kiszámitható és állandó módon. 

Most ülök egy irodában, csili-vili gépen pötyögöm e sorokat, csili-vili telefonon beszélek bárkivel - bármennyit, ha nem 2 perc sétára laknék állandó parkoló-helyemre állhatnék be és a hírem annyira jó és annyira megelőzött, hogy legkevesebb a világ megváltását várják tőlem (ami valljuk be, szép kihivás lenne bárkinek :)). Szóval nem panaszkodhatom, biztosan szép és tartalmas munkaórák elébe nézek, fejlődési lehetőséggel, sikerekkel, olykor 'óhogyaza... életérzéssel...

 

Most, hogy fogalmazom jelen leltáromat, egy korábbi munkahelyemen az egyik beszállitó bölcs mondása jut eszembe, miszerint 'tudunk mi lenni a legolcsóbbak, a leggyorsabbak és a legjobb minőségűek. Ön választja ki minden megrendelésnél, hogy a háromból melyik kettő legyünk'. Azt hiszem, valahogy igy van ez velem is... a Jóisten áttekintette az életem sarokköveit és azt mondta, a szakmai fejlődésedben megkapod a legjobbat (egyedül kell megteremtened egy csodálatos kisembernek mindent, mert megérdemli, tudd hát megtenni, ha alázatosan dolgozol érte), hiszen az új - sikerekkel kecsegtető - munkahely mellé megkaptam egy régi adósságom törlesztési lehetőségét a karmám irányában is... Küzdelmes egy évet jelent, de akkora terhet rakhatok le vele és akkora ajándékot egyúttal a magam és felmenőim elébe, amekkorát egy ember egy élet alatt csak adni tud... Törlesztek ezzel magamnak, a Szüleimnek, törleszt ezzel velem szemben volt kolléga, az Élet, és hiszem, hogy hosszú évtizede cipelt karmaelemet oldok fel ezáltal majd.

 

Azt hiszem, sőt, bizonyos vagyok benne, a Jóisten azt is mondta még, lenézve rám, hogy megkapom a legfontosabbat is: csodálatos és támogató Szülőket, figyelmes, szeretetteli Aprónépet, hogy érezhetem, a világuk Atlasza vagyok, annak minden szerepbeli szépségével, felelősségével, fájdalmával együtt... Adott néhány csodálatos embert támasznak, Barátoknak hívják őket. Kiméletlenül őszinték, de a legpuhább az ölelésük, ha a vállukon sirni kell és a legerősebb a karjuk, ha tartani, emelni, támogatni. Örömük és büszkeségük pedig mindig nagyobb annál, mint amit érdemelnék... Adok neked még mindehhez, gondolhatta a Jóisten, kicsi fészket, amit berendezhetsz, belakhatsz, otthonná teremthetsz, csupa szeretettel, melegséggel, illatokkal, ízekkel. Otthont, amiről jó révedezve álmodozni, elvesztve a kapcsolatot pár percre a körülvevő világgal, személyekkel is, hogy micsoda meglepetés lesz megmutatni, bemutatni az új fészket, körbejárni, -simitani a falakat, bútort, látni az arcokon az örömöt, meglepetést, a "minden a helyén van érzését". A lágy füstnyi illúzió, hogy megadatik a teljes és tökéletes család élménye: Aprónép, Anya, idővelApa...

 

...és a Jóisten a bölcs beszállitó mintájára a harmadik sarokelemhez jutott és azt gondolta, ebben már nem tudja megadni nekem, amire vágyom, akárhányszor csinál is rovancsot, mindig ezen a ponton rövidit meg... Megfosztott / hagyta, hogy megfosszam magam (esetenként külön értelmezendő) az első szerelemtől, a legnagyobb szerelemtől, Aprónép apjától Palitól és attól akivel a hátralévő éveket szerettem volna harmóniában tölteni. Nagy veszteségek ezek, akármelyiket is nézzük. Az első szerelemmel az ember mindig a fiatalságát, hamvas lelkesedését veszti el, a nagy szerelemmel a tökéletes harmónia illúzióját, érzését, egy gyerek apjával a család reményét, a tökéletes jövőképet (ha meg olyan kihivásokkal teli az "utóélet", mint a miénk - külön köszönet érte a magyar államaparátus útvesztőinek - , akkor méginkább). Az utolsó szerelemmel pedig a legnagyobb veszteséget írja jóvá magának talán az ember(lánya): a hitet abban, hogy lehet / viszonylag könnyen lehet újrakezdeni, hogy tanultunk a saját hibáinkból és nem futunk bele naívan ugyanazokba a csapdákba, hogy más már nem törheti össze a szívünket. ...és amíg a korábbi csalatkozásoknál volt lehetőség szenvedni, belehalni és tűzmadár mintájára újra életrekelni, itt erre már nincs lehetőség, menni kell tovább, mert senki és semmi sem ér annyit, hogy egy kisgyerek ne mosolygó és vidám, lelkes anyát kapjon. Van azonban nagy tanulság is, akárhogy is nézem, s legyen ez remény mindenki másnak is, mert én is kapaszkodom belé fenemód: lehet, hogy egy kisgyerek apróka még, nem ért - tud - hall - lát mindent... de sokkal jobbak a receptorai, mint nekünk, illúzióink, reményeink elvakította felnőtteknek, hagyatkozzunk csak nyugodtan rájuk... Reménykedtem, hogy ez a véletlen utamba-sodorta találkozás lesz az utolsó ismerkedés, ezért kivártam, figyeltem, lassan engedtem az életünkbe. ...és eljött a pont, mikor nyilvánvaló volt, hogy Aprónép, aki egy bizonyos pontig lelkes volt, árasztotta a szeretetet, kis szenzoraival már megérzett valamit és lezárt... figyeltem jobban és persze örlődtem, aggódtam, reméltem, próbáltam rendezni, magyarázni... de van az a pont, mikor nem lehet, mikor fel kell adni, el kell engedni, aztán van egy további, mikor el kell menekülni... 

Mert gyerekkel az oldalunkon már nem lehet viselni, tűrni a méltatlan bánásmódot, mások előtti durva hangnemet, önérzetünk ledorongolását. Zuhantam már meg önérzetemben, önbecslésemben annyira, hogy mosolyogni sem voltam képes, csak cipeltem a méltatlan bánásmód egyre súlyosbodó, lélekölő terhét... ...és az már a vég, ha a kórházban épp műtétre betolt gyermekünkért aggódva felhívjuk az állítólagos társunkat, hogy oszlassa a félelmet, hogy erőt merítsünk a hangjából, érezzük, hogy velünk van, aggódik ő is... ...aztán percekig hallgathatjuk, amint a reggelijéről értekezik...

...és némi utózönge, hogy mennyire jó egy kisgyerek érzékelése az őt körülvevő felnőttek álszeretetét és álönzetlenségét illetően: búcsúajándékként "véletlenül" kaptam egy betekintést, hogy mindig volt némi B-C-D-....-Zs terv mellettem is, ha nem leszek elég alázatosan elragadtatott az általam megteremtetteknél jobb anyagi feltételek iránt (amit a végefelé már naponta hallgathattam végig, nyilván miheztartás végett...).

 

...de valójában egyetlen dolgot sajnálok csak igazán: volt egy elengedett álmom, vágyam, amit  egy rövid időre visszakaptam s igencsak úgy tűnik, újra el kell engednem, immáron valószínűleg örökre: szerettem volna mégegyszer átélni 9 hónap várakozását, a találkozás izgalmát és csodáját, a felfedezést, hogy az én ujjaim, az ő szemei, az én állam, az ő orra... Sajnálom, hogy az óvatosan vak elragadtatásom így megtréfált, csalárd játékkal űzött belőlem gúnyt, de mint annyiszor az életben, felállok most is és csak reménykedem, az én bölcs beszállítóm nem hagy majd cserben...

 

Vidám és szeretetteljes, bátor és elégedett 2015-öt kivánok Mindenkinek!

Belph

 

ui.

Az új frizura egyébként valóban csinos. Ezt a szerelmes tigris szerelmes pillantásaiból tudom, ahogy karjait a nyakam köré fonja és azt mondja: "Édeszana, Te vagy nekem az egész világ!" :)

Címkék: jövő munka biztonság család kudarc szülő karrier szorongás szerelem öröm boldogság társkeresés problémák hit figyelem szeretet probléma múlt karma tanulság pár tanács randevú társ nyugalom új élet szakitás egyedül jelen újrakezdés munkahely csalódás nevetés tiltakozás simogatás ősök egyedülálló szülő figyelmesség gyerkőc gyereknevelés egyedül

süti beállítások módosítása