Érintett már meg, Nyájas Olvasóm, a Mindenség minden-mindennel összeér, testet-lelket eltörpitő ereje?
Ritkán adatik meg ez a pillanat az ember életében, de ha figyel, észreveszi és beengedi az életébe, elméjébe, szivébe, hosszú időre erőt ad, irányt mutat a mindennapokban - azt hiszem...
A hétvégén részesültem ebben a kivételes kegyben és elárulhatom, jó volt lehunyt szemmel állni a pillanatban, ahogyan egy giccses Disney rajzfilm jelenetéhez hasonlóan keresztülvágtatott rajtam egy évszázad, felkapott a múlt - jelen - jövő örvénye, megpörgetett, majd lágyan visszaterelt a valóságba, felvértezve az érzéssel: mindegy, milyen gondok, feladatok vannak körülöttem, ezek pillanatok a nagy idő folyásában, az életem, az engem meghatározó történések már elkezdődtek, viszem (hol büszkén, hol görnyedve) őket magamon, sejtszinten épültek belém és meghatároznak... ...nem válaszok a kérdéseimre... a gondolatok maguk...
Történt ugyanis, hogy a Szüleim barátai, üzleti partnerei Gesztenyeünnepre hivtak bennnünket. Szivesen mentünk, ritkán adatik meg a városi embernek kiélvezni a - nevezzük bármilyen összejövetelnek - izig-vérig falunap élményeit. A településen élt Édesanyám pár évet kislányként, az általános iskola második - harmadik - negyedik osztályát is itt járta, mindig nagy örömmel és nosztalgiával emlegette a kalandokat, az ősfás kastélyparkot, ami helyet adott a régi kúriából iskolává avanzsált épületnek.
Követve a helyi plakátokat, megérkeztünk a Gesztenyeünnep helyszinére, ami nagy meglepetésre a kastély és a fenyőmatuzsálemeiről méltán híres kastélypark volt... Nem tudom elmondani, leirni azt, hogy milyen érzéseket, gondolatokat láttam Édesanya arcán cikázni egész nap... Örülök, hogy meg tudtam örökiteni, amint a múltam kézenfogva a jövőmet végigsétált az épületen, tantermeken, hosszú lépcsősorokon, mesélve, hogy melyik tanárnéni hol tanitott, melyik gyerekarc felnött kiadását ismeri a hatvanas évekbeli tablókról. Látni, ahogy 50 év után megilletődötten belép a főépületben, bizonytalanul körbefordul és kislánnyá visszafiatalodva rebegi, hogy ez a fogadótér és ez annyira hatalmas volt neki 8 évesen, itt mindig szaporázta a lépteit (felnőttként jól kimért 10 lépéssel átszelhető a tér)...
De ez csak rövid kitérő, hogy szemléltessem, hol és hogyan is bukkanhatunk rá kincsekre az életünkben, mindennapjainkban... a történés, ami nekem is könnyeket csalt a szemembe, csak ezután történt...
Álldogáltunk az épület sarkánál, vendéglátóinkkal beszélgettünk. Idős, kilencven körüli házaspár sétált el mellettünk és álltak meg beszélgetni szüleim barátaival. A volt iskolaigazgató és Édesanya tanitónénije voltak. Anyu nem szólt semmit, láthatóan itta a pillanatot... Egy perc sem telt el, a töpörödött pici asszony lágyan a kezébe fogta Édesanya arcát és ezt mondta ötven év emlékével a hangjában:
"Én ismerlek Téged! Te "Hunor (fiktív családnév)" vagy. Látom az Anyukádat benned..."
...és ez volt az a pillanat, mikor hirtelen apró lettem, megszűnt körülöttem a világ, felettem ősök érzéseinek, tulajdonságainak, tudásának, mozdulatainak, hitének tengere hömpölygött át egy a másodperc törtrésze alatt. Álltam az örökkévalóság peremén, arcomat az irántuk érzett szeretet és hála szelének forditva és erősnek éreztem magam. Erősnek, hogy mindannyian ott vannak bennem és akkor jönnek elő, mikor szükségem van rájuk és ez megadja azt a vértet, amit a jelen semmilyen történése legyűrni nem fog majd...
...azt hiszem, ezt hívják földöntúli megnyugvásnak...
