Pillangó sokféle van... van szines és rejtőzködő, apró és óriás, mindenkinek más a kedvence (már ha lehet ilyen megnevezésére bárkit is megkérni...) Az enyém azt hiszem a kis káposztalepke: egyszerű teremtménye a természetnek, de borzasztóan vidám jelenség, ahogy a kertben tréfát űz a gyerekekkel, nem igaz?
Honnét is jutott ez eszembe? Mostanában egyre többet gondolok kedves volt kolléganőmre, illetve arra, amit a lepkék kapcsán mondott:
Történt ugyanis, hogy visszalátogattam volt cégemhez és leültünk kávézni egyet, megbeszélni az elmúlt időszak történéseit azzal a bizalommal, amit évekig vált-vállhoz vetve 14-16 órázó kollegiális-bajtársi viszony során tud csak két kollegina kiépiteni. Pedig nagyon nem hasonlitunk egymásra, mégis valószinüleg ebből eredeztethető ez a kicsit sóvár irigységfélével átitatott mérhetetlen elismerés és tisztelet: ő a magas légies barbie-baba, a hihetetlenül zseniális számvitel - kontrolling tudásával, én a gömbölyke fekete macska a "valahogy mindig mindent elintéző" menedzsment kvalitásaival, legalább féltucat évig vittük a főnökünk mellett/alatt/olykor helyett a csapatot. Mindig szivesen tudtam volna a magaménak a nem udvariaskodó, mégis simulékony őszinteségét, a bájt, amitől a méreg is édes mézzé változik a kezéből, irigyeltem, hogy nem rág meg mindent utólag is negyvenszer, nem morfondirozik és emészti magát visszamenőleg, ahogy én tettem és teszem, szerencsére már elenyésző alkalommal csak... Nevezett kolléganő és a vele egy irodába helyezett újonc kolléga között titkos románc szövődött, tartott évekig a felvállalatlan élettársi kapcsolat, ők eljátszották, hogy titkolják, mi eljátszottuk a kedvükért, hogy vakok vagyunk és hülyék és persze a normálisnál mindig kicsit többet vártunk a kopogás után az irodájuk ajtaja előtt...
Mire megszületett a gyerkőcöm és életem addigi folyásán átsöpört az én kis magánéleti cunamim, ők is szétmentek, tudtam meg jobbról - balról, jóindulatúan aggódó vagy kevésbé jóindulatúan kárörvendő forrásokból, igy igencsak időszerű volt, hogy nyalogassuk kissé egymás sebeit...
A beszélgetés során, akkor már majd egy évvel a szakitás után késznek érezte magát egy új szerelem befogadására az életébe, számomra megdöbbentő céltudatossággal vázolta terveit és magam is meg-megdöbbenek a mai napig azon a görbe tükrön, melyet a sors tartott elém, benne janus-arccal látva a múltam hibáját és a jövőben elkerülendő téves-gyáva döntéseket.
A történet idején találkozgatott egy fiatalemberrel, aki rajongott érte, kiemelkedően magas EQ és IQ hányadosokkal, kiváló kvalitásokkal és megnyerő küldősvel, de mégis a szakitás mellett döntött az én szép szőke ex-kolléganőm. 'Miért?' kérdésemre egyszerű választ adott: 'Nem voltak pillangók' vagyis az a gyomorszoritó érzés, amitől mindent felforgató szerelemmel csiszolódik össze két ember, a részéről nem volt meg. A jövőbeli társat pedig három kitétellel határozta meg: 1/Legyen jó humora 2/Legyen vele egyenrangú 3/Hozza el a pillangókat
Mintegy fél éve e-mailt kaptam tőle, esküvői meghivóval. Egy kérdéssel válaszoltam: 'Pillangók megvannak?' Gyorsan jött a válasz a smile után: 'igen'
Számomra a tanulság: nem szabad félmegoldásokkal megelégedni! Nekem is sokmindenben máshogy alakul(hatot)t volna az életem, ha nem nézem a racionális paramétereket, ami alapján jó csapat lehetünk a vonatkozó fiatalemberrel (családi háttér, diplomák száma, elvből nem számitó anyagi háttér, külső paraméterek) mert igenis jár a pillangó mindenkinek. Jár az, hogy önfeledten, a tökéletes kapcsolat és tökéletes társ-támasz biztos tudatában tudjon belekezdeni egy közös további életbe és azon is túl... Mert kell az, hogy elengedhessük magunkat, ne egy modoros, kiszámitott feltételrendszer szabta boldogságban feledkezzünk rá hetek - hónapok - évek múlva, hogy pont a kapcsolat sava-borsa maradt ki az életünkből. Kell és elengedhetetlenül szükséges az, hogy a századik találkozás előtt is legyen egy futó pillantás a tükörbe, eszeveszett vágy egy gyors puszira a nyilt utcán akár, hogy gondolatba is fel tudjuk idézni a jólismert, csak nekünk kedves és sokat (mindent) jelentő illatot...
Most már én is várom a pillangókat... életemben talán először, de reményeim szerint mindenképpen utoljára!
