Sokadjára állok neki ennek az gondolatmenetnek... mentségemül szolgáljon, hétfőn (aug. 18) olyan jól elkaptam a szálat, hogy félig meg is irtam a sok önként érkező, szép és okos gondolatnak köszönhetően, aztán az internet úgy döntött, hogy ez túl könnyű trófea nekem, tessék újra irni és a cimen kivül minden elszállt... azóta naponta kétszer fogok bele... és nem jön... nem jön a sok szép és okos gondolat, csak valami kényszeres, erőltetett valami...
Most betelepedtem a gondolj-gondolj sarokba (gyerkőc játszószőnyege, lábam alatt három marék kisautó - némileg törnek -, jobbra tőlem egy doboz puzzle, balra a Dunántúl vasúthálózatának romba döntött mása) és most utoljára nekidurálom magam... lesz ami lesz... maximum a kedves levelek helyett most azt irjátok majd, hogy "Belph, nem ez lett életed legjobb posztja!".
Az egész úgy indult, hogy szerettem volna Nektek beszámolni arról, milyen érzés is volt, amikor megláttam a gyerkőc lábacskáit a kapu alatt, amikor vasárnap este visszahozta Pali... aztán rájöttem, hogy az érkezések számomra mennyire fontosak... (mert hiába, vannak emberek, akik elindulni, útra kelni szeretnek; szeretik az indulás elõtti izgalmat, a csomagolást, selejtezést, rákészülést. ...és vannak, akik megérkezni szeretnek: belesüppedni a biztonságérzetbe, hogy elérték a célt és elégedetten hátradölve szemlélni az ezen-is-túlvagyunk büszkeségét. Nem vitatom, természetesen, vannak akik az „út a fontos, nem a cél” filozófiai tan követõi, de a lelkük mélyén bizonyára õk is tudják, hogy azért fontos az út, mert már elindultak, vagy azért, mert nemsokára megérkezhetnek. Korábban azt gondoltam (sőt, talán szentül hittem is), hogy én ebbõl a szempontból – is – valamiféle öszvérmegoldás vagyok, ha szabad igy fogalmazni. Életem során jópárszor indultam, különbözõ életkorokban, élethelyzetekben, hosszabb és rövidebb távokon, versenyszámokban. Szeretem a készülés izgalmát, de élvezem magát az utat is nyitott szemmel és szivvel megtenni, rácsodálkozni az új dolgokra, élményekre, de csak annak a biztos tudatában, hogy a szivemnek oly kedves érkezés ott vár az utam végén)
Mert megérkezni jó... jobb... a legjobb igazán... amikor átlényegülünk, eggyé olvadunk valamivel és a közös keringésen át megosztjuk és elfeledjük a távoltöltött időt... Életem első nagy megérkezése 3,5 évvel ezelőtt történt, mikor egy fehér lepedőbe burkolt kicsi csomagot tettek a mellemre és tudtam, hogy 9 hónapnyi utazás után megérkeztünk. Szuszogva bújt hozzám és azzal az ősbizalommal méregettük egymást, ami kevésszer adatik meg az ember életében. Ő tudta és tudja, hogy mindig számíthat rám, mindig mellette leszek és ha kell, hegyeket hordok majd el a puszta kezemmel érte. ...és tudom, hogy én is számithatok majd rá, mert ha egyszer is visszaél a helyzetével, nyilvánosságra hozom azokat a felvételeket, amelyeken 3 évesen megszéditette a szomszédék kétéves kicsi lányát és önfeledten puszilgatják, ölelgetik egymást...
Aztán, ahogy egy éven át folyamatosan megéhezett és tápláltam, volt az a pillanat, amikor a kéretlen vákuum ezer tűszúrása haraptatta velem a számat, neveztem el ezeket az érkezéseket dokkolásnak. ...és azt gondolom, minden oda nem illő praktikuma mellett, jó volt a gondolat, mert beépült a családi szótárba is... eggyé váltunk és eggyé tett bennünket a mindkettőnket tápláló közös keringés, a szeretet és gyöngédség puhasága, a vigasz az elárvultságban vagy nekikeseredésben...
...és azóta is vannak dokkolások, amiből meritkezünk, ami az eddigi ezernyi szálat még szorosabbá fonja és úgy teker körbe bennünket a szeretet és összetartozás elnyűhetetlen pókhálójával, mint semmi más nem képes ezen a világon...
...dokkoltunk hétvégén is...
vasárnap késő délután, mikor megszólalt az érkeztét jelző csengő, már a ház sarkánál várakoztam és repültem volna hozzá, de szándékosan lassítottam a lépteimet. Figyeltem a kis toporgó kék szandálokat a kapu alatt... és remegett a lelkem, hogy szeret-e még, örül-e annyira a viszontlátásnak, mint én, hogy hiányoztam-e, vagy mit gondol rólam, hogy a nagy tiltakozása ellenére mennie kellett? Kinyitottam a kaput, torkomban dobogó szivvel és majd ledöntött a lábamról az a 15 kilónyi sóhaj, ahogy a térdeimbe fúrta a fejét: "Édeszana". Felkaptam, átöleltem, két kicsi kar kulcsolódott a nyakamra, szimatolta a hajamat és kérdezte, hogy Mami és Papi hol vannak. "Menj be, már nagyon vártak. Én még váltok pár szót Apukáddal." Kicsit zokon vette, de leszegett fejjel a falhoz lapulva poroszkált befelé, mázsás súlyát cipelve valami meg nem nevezett tehernek, vissza sem nézve menekült (a mi történtre természetesen nem kaptam választ, de én lepődtem meg volna a legjobban, ha kapok). Amikor beértem, a szőnyegen kuporgott, nézett maga elé. Nem az első eset, hogy igy reagált. Ölembe vettem, duruzsoltam, simogattam és ezerszer szerelmet vallottam neki... ...és dokkolt ő is... amikor már tiszta vér volt az ujjai vége a karmolásoktól, a kiadhatatlan fájdalom és szorongás miatti feszültség levezetésétől és elcsendesedett, tudtam, hazaért ő is... nemcsak fizikálisan, a kicsi teste, de a lelke is megnyugodott...
Ma csütörtök van. Már hegednek a karmolásnyomok a karomon. Minden reggel hozzám bújik, még álmosan kutatja őket a kis kezével: "Kapajom hol van?", s ha megtalálja őket, az első, reggeli ébredés utáni puszit ők kapják...
